A kánoni parancs
A magyar középiskolai irodalomtanítás egyik teljesíthetetlen, de folyamatosan táplált igénye: megismerni a magyar és a világirodalom kulcsfontosságú, a kulturális jelen szempontjából kihagyhatatlan alkotásait. A kánon szerencsére szelektál, a tanár a kánon keretein belül válogathat valamennyire.
Az idén 190 éve született Madách Imre Az ember tragédiája című műve a kánon gerincét alkotja. Kihagyni (kis túlzással élve) lehetetlen. Nem azért, mert az utána következő összes többi tananyag – vagy közülük sok – nehezen értelmezhetővé válna. Ebből a szempontból kihagyhatatlannak tekinthetjük például Szophoklész, Shakespeare és Molière műveit, mert nélkülük a színházi tradíció bemutatása sérülne. Madách műve ebből a szempontból nem mérföldkő, azonban más szempontból az: mint a magyar kulturális puzzle kulcsfontosságú darabkája. Mint irodalmon belüli és kívüli hivatkozási gócpont, mint a magyar irodalom azon pillanatai közül egy, amelyek témája globális, egyetemes érvényű. Az érettségi tételek között tulajdonképpen világirodalmiként is szerepelhetne. Egy mű, amelynek tanagyagbeli jelenlétét vagy a végtelenségig indokolhatnánk, vagy azt mondhatnánk, hogy indokolni is felesleges. Az ember tragédiája: kell.
Találkozni a monumentalitással
Témája nem könnyen felfogható: az ember, az emberiség. A nyugati civilizáció eszmeisége sűrűsödik itt össze, egyfajta ok-okozatiságot sugallva: az eszmei-erkölcsi rendszerek és társadalmi berendezkedések váltakozásának a ritmusa az eszme—kiteljesedés—megcsömörlés és újabb eszme (vagy: tézis—antitézis—szintézis) logikájából fakad. Könnyen megérthető, áttekinthető szerkezet ez (bár természetesen erősen leegyszerűsített kép is), keret. A Tragédia tehát az európai gyökerű kultúrában nevelkedett ember tragédiája – ez a kulturális keret, amelyhez hozzátartozik még a jellemző időbeliség is: a romantikáé. Madách drámai költeménye jellemzően a romantika teremtménye, hiszen a világ-egész ábrázolására törekszik, szó szerint földöntúli nagyságú érzelmeket mozgat, illetve a végtelenségig (és pontosan addig) ironikus: a történelmi színek mindig keserű iróniával láttatják az előző korszakot. Európai kultúra, romantika – e keretek azonban, akár az univerzumé, végtelen távlatokat foglalnak magukba. Sokszorosan igaz rá, amit József Attila mondott az irodalmi műről: hogy határolt végtelenség.
Tanítani a monumentalitást
Hogyan ragadjuk meg ezt a végtelenséget, mondjuk irodalomórán? A magyartanár romantikus helyzetben találja magát: szükségképpen csak néhány töredék az, amivel foglalkozni lehet. Magától értetődik a fent említett keretek megtanítása; meg kell teremteni a medret a gondolatfolyamokhoz. És ezután hogyan tovább? El lehet kezdeni foglalkozni az egyes színekkel külön-külön, végig lehet rajtuk haladni, közös megbeszélések, egyéni- és csoportmunkák során. Ha feltételezzük, hogy az osztály kivételesen motivált, így még akkor is elvesztünk jó pár „szövetségest” a téma végére. Ez a kivételes osztály meg fogja tanulni a tanulnivalót, de nekünk talán nem ez az elsőrendű célunk. Hogy jó jegyet kell szerezni a témazáróra és majd az érettségire, ezek igazán alantas célok ahhoz képest, hogy egyszersmind meg kellene sejteni valamit ebből a monumentalitásból. Akinek személy szerint válik fontossá a Tragédia, az elért valamit abból, amit egy magyartanár eszménye lehet. Az igazi „szövetségesünk” az a diák, akinek számára van tétje Az ember tragédiája megértésének. Nagy szükség van az egyéni elmélyedésre a témában, és aztán arra, hogy legalább történelmi színenként legyenek szakértői csoportok. Sőt: vitát kellene generálni, provokálni a tanárnak. Hiszen a Tragédiáról való beszédnek is létmódja a küzdés, az eszmék egymásnak feszülése. És aztán a gondolatfolyamok a mederből is kicsaphatnak, sőt kívánatos is, hogy – megfelelő kontroll alatt – kortárs viszonyokat és személyes élményeket is játékba hozva csináljunk egy kis árvizet magyarórán.
Merész vállalkozásnak tűnik csak úgy nekimenni a Tragédiának. Elolvassuk könyvben. És? Megnézzük a színházban. Aztán? Foglalkozunk vele két hetet, aztán továbblépünk. Ennyi? Magunk mögött hagyható? De annyi ilyen van még a tanagyagban: Még el sem kezdtünk elmerülni benne, már témazárót vagy esszét kell írni belőle. A Tragédiát legalább egy fél évig kéne venni, de mivel erre általában nincs lehetőségünk, legalább tegyük annyira fontossá a diákok számára, hogy később maguk érezzék a késztetést arra, hogy újra fellapozzák.
További érdekes oldalak
Minél több köze van valakinek egy irodalmi alkotáshoz, annál fontosabbá válik számára. Az ember tragédiája tárgyalásánál mindenképpen érdemes illusztrációkat készíttetni, esetleg a színekhez illő zenei művet kerestetni a diákokkal, akár a komoly- és népzenei kereteken túl is.
Kerek Roland cikke
