A művészetpedagógia elméleti módsztertanának kidolgozói (például
Siegfried Levinstein) szerint a gyermeki alkotás olyan jellegzetességekkel, önkifejező sajátosságokkal bír, melyek már önmagukban művészi értéknek tekintendők. A múlt század eleji reformirányzat első eredményeiként Kiállítások szerveződtek, könyvek jelentek meg, amelyek a gyermekrajzokat, a gyermeki alkotókészséget, a gyermek művészeti tevékenységét vizsgálták, elemezték.

A Németországban kibontakozó művészetoktatási, képzőművészeti reform fő irányvonalait az alábbiakban határozták meg képviselői:

 A gyermek a rajzórákon ne kész mintákat másoljon, hanem gyakorolhassa és fejleszthesse spontán önkifejezését. Elutasították a természethű megjelenítést, helyette a gyermeki fantázia alkotta szabad rajzolást állították az elsődlegesen követendő módszertani követelménynek.
Megfogalmazódott a rajz mint komplex, szintetizáló tevékenységformának az igénye. Ehhez változatos technikák megismerését, gyakorlását volt szükséges biztosítani, továbbá az ehhez szükséges gazdag eszközválasztékot.
A gyermeki alkotás, önkifejezés fontosságának felismerése, a későbbi reformpedagógiában hangsúlyos pedagógiai tényezővé tette a cselekvést mint elemi motivációs bázist.

Többek között az esztétikai nevelés hatására bontakozott ki az irodalmi művek élményszerű befogadására, a gyermek önkifejezési vágyára építő nyelv- és irodalomtanítás igénye is.

A szabad fogalmazás – ahogy a gyermeki képzőművészeti alkotás esetében is - az önkifejezés, alkotóképesség fontos eszköze lehet. Az iskolának változatos műfajú, alkotó jellegű írásművek által kell a gyermekben saját nyelvi stílusát és kifejezőképességét kialakítani.

A századeleji reformtörekvők az olcsó tömegdivat helyett az értékes ifjúsági irodalom megteremtéséért szálltak síkra. Azt hangoztatták, hogy meg kell keresni azokat a műfajokat, amelyek fejlesztik a gyermek nyelvi kifejezőképességét, amelyek bővelkednek a nyelv sokrétű hangzásvilágában, ritmusában.

A későbbi években a zenei nevelés égisze alatt, megjelent a tánc, játék, és gimnasztika. Mindezek a cselekvési formák a gyermek belső világát fejleszti, stabilizálja, életérzésének, s önmagának sajátos kifejezőjévé válhat. 
Ennek alapján tehát a zene, a mozgás, a színjátszás a gyermeki önformálás, önismeret s egyben a másik ember megismerésének sajátos eszközei.