Életfeltételek és népesség

A paleolit az őskor első szakasza, amikor az életmódot alapvetően a vadászat, halászat, a gyűjtögetés határozta meg. Az ősemberek életéről, életmódjáról kialakított ismeretek - gyakran hipotézisek - a régészeti leletek alapján és az etológusok által a huszadik században megfigyelt, még ma is így élő népek mindennapjainak leírásából származó információkon alapulnak.

A busmanok, az eszkimók, az ausztráliai bennszülöttek élete a civilizáció "áldásainak" átvétele előtt nagymértékben hasonlíthatott arra az életvitelre, ami a természeti adottságok és a régészeti leletek alapján az őskor első szakaszának embereit jellemezte.

Ez az életmód rendkívül egyszerű, nem károsíthatják a természetet, hiszen belőle élnek, ki vannak szolgáltatva a terület adottságainak. Ilyen körülmények között csak akkor lehet viszonylagos egzisztenciális biztonságot teremteni, ha kevés ember jut relatíve nagy területre - egyes becslések 25 km2 szükséges egy fő eltartásához.

Ilyen körülmények között az emberek kiszolgáltatottsága igen magas fokú, ezért ki kell küszöbölniük a népesség túlszaporodását is. A népességnövekedés szabályozását szolgálta a lányok kései férjhez menetele, a következő terhesség esélyét csökkentette a hosszú szoptatási idő. Ha a lakosság száma mégis a terület eltartó képességét meghaladóan nőtt (pl. természeti katasztrófák, szárazság, stb. miatt), akkor a kivándorlással igyekeztek a "felesleg" számára új területeket szerezni.
Heti 2-3 nap munka?

Ilyen körülmények között a rendelkezésre álló - általuk ellenőrzött - területen vándorló emberek ideiglenes, gyorsan elkészíthető illetve mobilizálható otthonokban éltek, kevés vagyontárggyal rendelkeztek. Zsákmányszerzés során fa- és pattintott kőeszközöket használtak. Mivel nem tudtak tartósítani, hosszabb ideig raktározni, ezért csak annyit szedtek össze, ejtettek el, amennyi kb. egy hétre elegendő.

A modern korokig paleolit jellegű életet élő népek mindennapjainak vizsgálatakor egyértelművé vált egy összefüggés: a szerencsésebb időszakokban 2-3 nap alatt meg tudták szerezni az egy hétre való ennivalót - a fennmaradó szabadidőben pedig a közösség tagjai beszélgettek, pihentek. Ha az őskor emberi lényeire gondolunk, akkor ők - természetesen - nem így "beszélgettek", de a kommunikáció problematikája ebben az összefüggésben is felmerülhet. Már Darwin is fontosnak tartotta a nyelv szerepét az evolúció folyamatában. E téma kutatói úgy tartják, hogy az egész emberi evolúciót meggyorsította a nyelv közösségszervező ereje, hiszen csökkentette a csoportok közötti kapcsolatot, viszont növelte a csoporton belüli összetartozás érzését.

Végeredményben tehát azok a csoportok jutottak a legjobb területekhez, amelyek tagjai között ez a kohézió a legerősebb volt - ugyanakkor tagadhatatlanul megnőtt az ellenségeskedés a különböző közösségek között. A kommunikáció kialakulásának elméletei két nagyobb csoportba sorolhatók. Az első szerint a kommunikáció azonnal a nyelv kialakulásával vette kezdetét (vagyis kb. kétmillió éves), a másik szerint viszont először a mimika, a gesztusok alakultak csak ki - ez a mimetikus kultúrák időszaka - így viszont a nyelv az elmúlt negyvenezer évben jelent csak meg.
Társadalmi tagozódás

E korszak társadalmi egysége a nyolc férfiből (és családtagjaikból) álló horda lehetett, ennyien még jól együtt tudtak működni a vadászat alkalmával. A nők feladata volt a gyűjtögetés. A hordák együttese törzset (kb. ötszáz fő) alkotott ugyan, de egymástól mégis függetlenek voltak. A hordák között kialakult kapcsolat - pl. cserekereskedelem.

Ezek a közösségek nem ismerték a megalázó társadalmi különbségeket: vagy mindenkinek jutott enni, vagy senkinek sem. A társadalmi tagolódás alapja részben az életkor: az idősebbek a tekintélyesebb, tapasztaltabb tagjai a közösségnek.

A másik szempont a nemek szerinti megoszlás, de a nők szerepe annak megfelelően változott, ahogyan az élelem megszerzésének módja ezt meghatározta. A vadászó közösségekben a férfiak irányító szerepe érvényesült, ahol a gyűjtögetésnek nagyobb jelentősége volt, ott a nők és férfiak között kiegyenlítettebb a viszony. A döntések meghozatalakor - mai szóval - konszenzusra törekvés jellemző, bár az idősebbeknek valamivel nagyobb szavuk volt.

Életfeltételek és népesség

Az i.e. 10. évezred és i.e. 3000 közötti időszakot nevezik a kutatók neolit kornak. Az i.e. 10. évezred tájékán a Föld éghajlatában jelentős változás következett be: egy felmelegedő periódus köszöntött bolygónkra. A melegebb, csapadékosabb korszak kedvezett a gabonanövények fejlődésének és egyes állatfajok is elszaporodtak.

A környezet ilyetén virulása az emberi populáció megnövekedését vonta maga után, amire a közösségek kétféleképpen reagálhattak. Az egyik megoldás a szétvándorlás volt, a másik - a későbbi fejlődés szempontjából döntő lépés - a termelésre való áttérés. Becslések szerint a termelő népek népsűrűsége akár 250-szerese lehet a zsákmányoló életet élőkének.

Az emberek a termelés során gyakorlatilag létrehoztak egy úgynevezett másodlagos környezetet, hiszen tevőlegesen alakították ki azt a közeget, ami az életben maradáshoz számukra szükséges volt. Az új életmód új eszközöket kívánt meg: megjelent az ásóbot, kapa, faeke, sarló, valamint a keményebb, csiszolt kőeszközök (pl. balták) különböző változata. A földet megművelés előtt általában égetéssel tették alkalmassá a vetésre, így próbáltak a nagyobb, erdős növénytakarótól megszabadulni. A termelés már együtt járt a letelepedéssel, a tartós házak megépítésével, a raktározás eljárásainak kialakulásával. Az különböző iparágak megjelenése: a fazekasság, a kosárfonás, a fonás, szövés, a fémművesség is az életvitel átalakulását tükrözik.

A fémművesség korszakainak elkülönítése a neolit időszakának kisebb egységeit is kijelöli. A rézkor az i.e. 6-4. évezred közötti időszak. A réz és az ón ötvözetéből létrehozott keményebb, merevebb bronz (i.e. 3. évezred) már tartósabb eszközök alapanyaga lehetett. Végül a vaskor (i.e. 2. évezred körül), amelynek uralkodó féméből viszonylag olcsón, a több lelőhelynek köszönhetően egyre nagyobb mennyiségben lehetett eszközt előállítani.Társadalmi tagozódás

A gazdasági feltételek következtében a társadalom is átalakult. Az új alapegység a javakat közösen kezelő nagycsalád, három generáció együttélése lett. Ezek a nagycsaládok alkották a nemzetséget, a nemzetségek pedig a törzset. A vérségi kötelékek fontossága a paleolit korinál nagyobb lélekszámú közösségek egyik alapvető kohéziós ereje lett. Ennek a társadalomnak már fontos eleme a hierarchikus viszonyrendszer, ahol a vezetők privilegizált helyzetben, döntési pozícióban - és a többiekhez képest jobb anyagi körülmények között alakíthatják a közösség tagjainak életét.

A neolit kori társadalmakban a korábbinál jóval gyakoribbak a háborúk, aminek egyik oka minden bizonnyal a megszerezhető nagyobb vagyon. A közösségek lélekszámának növekedése azonban egy másik okot is magában rejt: minél többen vannak egy adott csoportban, annál kevésbé lehet probléma az adott háború során elszenvedett vérveszteség, könnyebben pótolhatók az egyes, társadalmilag alárendelt szerepet játszó egyének. A nemek közötti különbség is megnő, hiszen a nők nem tudtak a háborúkban részt venni.

Eltérő kultúrák

A neolit korban a termelő életmód mellett, kialakultak a nomád közösségek is. Ezek a népcsoportok nem foglalkoztak jelentős mértékű földműveléssel, életüket az állattartás, a vándorlás határozta meg. A termelő közösségekben is megjelent kiegészítésképpen a domesztikáció, az állatok tenyésztése (kutya, birka, kecske, szarvasmarha, disznó), a nomád népek élete viszont erre a tevékenységre épült. A kétféle kultúra, gazdasági rendszer természetesen érintkezett egymással: békés formában kereskedelemként, harciasabb formában rablással jutottak el különböző termékek egyik közösségtől a másikhoz. A nomádok - éppen az állatállomány állandó őrzése okán - igen jelentős katonai erőt képviseltek, és ezt gyakran ki is használták az alapvetően békésebb termelő társadalmak ellen.

A neolit kor legtöbb lelete az úgynevezett termékeny félhold vidékéről származik, a földművelés technikája innen terjedt el Egyiptom és Mezopotámia felé.