Az első találkozás
Gossip -azaz pletyka a javából
Először a nagyszüleim nyaralójában találkoztam vele. Nyár volt, rekkenő hőség, szegény felnőttek a kertben szüreteltek valamit, talán egrest, míg mi, gyerekek a hűvös szobában a lehúzott rolók mögött kornyadoztunk. Alvás címszó alatt kellett csendben lennünk, és ilyenkor más megoldás nincs, minthogy az ember kinéz magának egy pontot a falon, bebandzsít, és akkor talán végre jön az álom, az enyhet adó. Egy ilyen bandzsítás során akadt meg a tekintetem egy bekeretezett, napszítta lenyomaton.
Mindenféle arcú férfi meg nő sugdolózott rajta, volt, aki nevetett, volt, aki dühöngött, és volt, aki felháborodottnak tűnt. Furcsálltam, hogy a sor végén ugyanaz a nő látszik, mint aki a legelején, de azt gondoltam, a festőnek biztos nem volt már kedve újat festeni. Mire 7 éves lettem, megértettem a kép tartalmát is: a pletykáról szólt, ami természeténél fogva mindig visszajut a kiagyalójához.
Több mint húsz évvel később alkalmam nyílott rá, hogy szemtől-szemben állhassak az eredeti változattal és felkutassak minden létező kiállítást, könyvet, és brosúrát, ami annak a művésznek a keze nyomát viseli, aki megteremtette az amerikai reklámgrafikát, és akit úgy hívtak, hogy Norman Percevel Rockwell. Tessék megjegyezni ezt a nevet.
1894. február 3-án született New York City-ben, szülei második gyermekeként. Nem túl sokáig szívták a szmogot, mert apu és anyu úgy döntöttek, hogy irány a jó levegő, és elköltöztek a városból. Ez 1903-ban történt. A vidéki élet később eléggé idealizált változatban jelenik meg a festő képein - de erről majd a maga idejében beszélünk. Norman meglehetősen visszahúzódó kisfiú volt, nem sportolt, vékonyka volt, ráadásul ügyetlen, kacskalábú. Ennek ellenére - vagy tán éppen ezért - meglehetősen jól tudott rajzolni és ambícióknak sem volt híján.
Illusztrátor szeretett volna lenni. Ennek érdekében tanulmányokat folytatott és képezte magát. A siker nem váratott sokáig magára. Az első komoly megbízatását - négy karácsonyi képeslapot kellett festenie - még a 16. születésnapja előtt kapta. Mire elérte a tizennyolcat, már az egyik leghíresebb amerikai fiúmagazinnak dolgozott, a Boy's Life-nak. Néhány hónapon belül példátlan karriert futott be: ő lett a magazin művészeti igazgatója. Annak ellenére, hogy ez a munkaviszony nem tartott tovább néhány évnél, a jó kapcsolat egy életre megmaradt. Az összes nagysikerű kiadványukhoz ő készítette az illusztrációkat. (Boy Scout 'Cserkészfiú')1915-ben elköltözött New Rochelle-be, ahol megalapította első önálló stúdióját az ünnepelt képregény-rajzolóval, Clyde Forsythe-tal. Hamarosan a legnépszerűbb magazinoknak dolgozott, úgymint a Country Gentleman, a Literary Digest, vagy a St. Nicholas gyerekmagazin. Az első Saturday Evening Post címlap 1916-ban jelent meg, ez volt a Bébiszitter fiúk (nyers fordításban). Az első illusztráció abból a 321-ből, amelyeket a későbbiekben alkotott.
Az 1916-os év azért is volt emlékezetes Rockwell számára, mert akkor nősült meg. A házassága sajnos nem tartott sokáig, 1929-ben felbomlott. Az esküvő után két évvel ráadásul behívták katonának, így az első világháborút a Charleston nevű cirkálón töltötte, no nem mint katona, hanem mint krónikás. Portrékat készített, történeteket örökített meg, illetve ő volt a művészeti vezetője a Hajón és a parton című kiadványnak. Miután illusztrátori tevékenységét engedélyezték, továbbra is dolgozhatott a Post-nak, valamint a többi magazinnak a háború alatt.
Az 1920-as év ismét New Rochelle-ben találja Rockwellt. Habár látszólag pusztán folytatja eddigi tevékenységét, vagyis illusztrálja a vezető cikkeket, az új termékeket az automobiltól a borotváig - mindez azonban kiforrottabban jelenik meg korábbi munkáinál. 1925-ben piacra dobják a Cserkészfiú kalendárium első szériáját Rockwell képeivel - a később megjelenő példányokat további 50 éven keresztül gyűjtögethetik az ínyencek. Míg a címlapok egy része leginkább a gyerekekről szól, a csínytevéseikről, sajátságos világukról, addig más illusztrációi követik a világ nagy változásait: a nők először szavazhattak az elnökválasztáson, Lindbergh túl volt történelmi repülésén, a rádió aranykorát élte, és bődületes mennyiségben tódultak az automobilok az utakra.
1930-ban aztán találkozott azzal a nővel, aki később a felesége lett és szült három gyermeket is neki: Mary Barstow a hölgy neve. Megismerkedésük éve egyben Rockwell pályafutásának egyik legsikeresebb éve is. Dolgozik a Post-nak, a Cserkészfiúnak és nagyon sok kedves történetének az illusztrációja is ez idő alatt születik meg. Karrierje felívelőben van, 1935-ben megbízatást kap Mark Twain klasszikusainak az illusztrálására: Tom Sawyer és Huckleberry Finn kalandjait eleveníti fel mindenki legnagyobb örömére.
Miután feleségével közösen a gyereknevelés szempontjából és infrastrukturálisan is szükségesnek találták a környezetváltozást, 1939-ben elköltöztek Arlingtonba (Vermont), ahol Rockwell témája egyre inkább a kisvárosi élet lett, ami egyfajta nosztalgiából fakadt saját bevallása szerint. "Vágyom a tiszta, egyszerű vidéki életformára, ami tökéletesen ellentéte a városi lét bonyolultságának" - mondta egy újságírónak.
Már majdnem összejött a békés vidéki élet, amikor kitört a II. világháború. Rockwell témái ezen időszak alatt a karosszék-generálisokról és a háborúban dolgozó asszonyokról szólt. Ekkortájt jelenik meg Willie Gillis, Rockwell kitalált G.I. figurája, aki tizenegyszer került a Post magazin címlapjára. A katonákat igyekezett mindig olyan környezetben bemutatni, ami a legkevésbé borzolta az otthoniak idegeit, vagyis vagy eltávozáson voltak épp a szeretteiknél, vagy a vonat tetején csücsülve robogtak hazafelé, vagy nagyon dolgoztak valamit. Talán egyetlen kép született, amelyen a katona egy fegyver mellett ül, és harciasan néz.
Fő témája azonban - háború ide, háború oda -, a gyerekek maradtak. Rockwell állandó modellekkel dolgozott, akiknek nagy része a baráti, családi illetve a szomszédi körből került ki. Előfordult, hogy az egyik modell már réges rég a felnőttkorba ért, de Rockwell még mindig őt tartotta a legalkalmasabb vásott-fiú karakternek. Fantasztikusan értett a gyerkőcök nyelvén; gond nélkül elérte, hogy akár órákig is pózoljanak neki. Kíváncsivá tudta tenni a modellt álló gyerekeket a majdani, kész produktumra, akik ezért bármennyit képesek voltak várni. Ugyanis Rockwell - bár beállított, sokszor le is fotózott jeleneteket festett meg - szinte soha nem "csak" azt a jelenetet festette meg, amit látott, hanem igazi művészként a fantáziáját is használta, és sokszor egy egész világot odaálmodott még a vászonra. Persze, hogy mindenki kíváncsi volt, mi lesz a vége, mondjuk egy olyan beállításnak, ahol egy kislány háttal ülve kucorog és Rockwell elméletileg csak a hátát festhette meg. De erről a munkamódszerről szerencsére rengeteg fotó is fennmaradt, amit önmagában is élmény végignézni, hát még akkor, ha össze is tudjuk vetni az elkészült alkotással!
A négyféle szabadság
Bár nem volt kifejezetten politizáló alkat, mégis fontosnak érezte, hogy a maga módján, a saját nyelvén megfogalmazza azokat az egyetemes értékrendeket, amelyeknek elvesztése, illetve tiszteletben nem tartása háborúba sodorhatja az embereket. Ez a sorozat a THE FOUR FREEDOMS néven került be az amerikai köztudatba, ami annyit tesz, hogy A négy szabadság; vagyis a szólásszabadság, vallásszabadság, a félelem nélküli és gondtalan élethez való joga minden egyes embernek. Franklin D. Roosevelt elnök beszédében rámutatott arra, hogy "hálával tartoznak azért, hogy Norman Rockwell felidézte a mindennapi élet legfontosabb, egyszerű igazságait." Mindazt, amiért az amerikaiak harcoltak.
1943-ban leégett Rockwell arlingtoni műterme - pótolhatatlan veszteséget jelentett ez mindenki számára. Megszámlálhatatlan mennyiségű díszlet és jelmez, kellékek és rajzeszközök, festmények és grafikák tucatjai égtek el - valamint Rockwell elmaradhatatlan, kedvenc pipája is a tűz martalékává lett. Az egész társadalom megmozdult, hogy segítsen kedvenc művészének. Pipa-hegyeket küldtek a régi helyett, printeket kapott korábbi munkáiról, és aki amit tudott, segített. Rokcwell nem tört össze az őt ért csapás súlya alatt. Sőt, mondhatni gellert kapott. Úgy érezte, ez egyfajta jel, hogy új dolgok után nézzen, friss levegőt szippantson, munkája új kezdetet vegyen. Egy közeli barátja mesélte, hogy olyan elképesztően meggyőző volt Rockwell jókedve, életigenlése, hogy már-már azon kezdett gondolkodni, hogy akkor ő is leégeti a saját stúdióját. Ha ez ilyen jó hatással van a művészetre! Ebben az időben a szokásos Post címlapok mellett rengeteg hirdetést készít, képeslapokat tervez és elindult hódító útjára a Four Seasons első kalendáriuma, amelyet aztán 17 éven át újabb és újabb követett.
1953-ban Rockwell Massachusetts államba költözött, Stockbridge-be. Ez egy csodálatos, festői környezetben fekvő kis település, amelynek a mai napig is sikerült megőriznie érintetlenségét, hihetetlen báját. Itt építette fel otthonát és műtermét, amelynek tőszomszédságában ma a Norman Rockwell Múzeum áll. A kertben Rockwell fiának, Peter-nek a szobrai láthatóak. Hat évvel odaköltözésük után meghalt a felesége, Mary Barstow Rockwell.
Norman nem sokáig maradt egyedül, mert 1961-ben megismerkedett egy asszonnyal, aki a helyi felolvasó klubot vezette. Rockwell a költészet nagy rajongója volt - egymásba szerettek és egy évvel később összeházasodtak.
A festészet élete végéig elkísérte Rockwell-t. 1966-ban úgy nyilatkozott, hogy miután túl van a két világháborún, az atombombán, Mr. Freud-on és a pszichológián, borzasztóan kíváncsian várja az "új kor" fejleményeit. Festeni akar modern témákat, ahogy fogalmazta; az emberi jogokról, az űrhajósokról, a Peace Corps-ról és mindenről, ami kortárs!
Nem sokkal halála előtt átvehette életének valószínűleg legnagyobb kitüntetését Ford elnöktől. Ez pedig az elnöki emlékérem volt a szabadságért, amit "országunk életszerű és szeretetteljes ábrázolásáért" adományoztak a művésznek 1977-ben. Egy évvel később, 1978. november 8-án otthonában, Stockbridge-ben halt meg az ország legkedveltebb és legnépszerűbb alkotó embere.
Manapság nincs olyan város talán egész Amerikában, ahol ne lehetne találni valami apró kis tárgyat, amelyen Rockwell egyik képét láthatjuk. Lehet ez egy kulcstartó, egy poszter, egy hűtőmágnes, de valami, ami rá emlékeztet, egész biztosan megtalálható minden amerikai otthonában. Egyszerűen ikon lett. De olyan természetesen és magától értetődően, hogy ő maga ezt észre se vette. Olyanná lett, mint a képei: az emberek a vállukra emelik, és felmutatják a világnak azt, aki megfogalmazta őket, megfogalmazta, hogy milyen amerikainak lenni. Ez pedig - pestiesen szólva - nem semmi.
