A reneszánsz stílust hagyományosan a polgári réteg megerősödéséhez szokták kötni, hiszen a művészetben megjelenő jelentős szemléletváltás egybeesik avval a társadalmi és gazdasági folyamattal, aminek lényege a kereskedők és iparosok, és evvel együtt a városok szerepének megnövekedése. A reneszánsz megjelenése helyileg Itália városaihoz, időben pedig a 14-15. századhoz köthető. A szemléletváltás egyik forrása az ókori kultúra Itáliában a műemlékeken, a romokon keresztül a mindennapokban is jelenlévő hatása, innen ered a stílusirányzat elnevezése is: a francia renaissance újjászületést jelent. A másik forrás a gazdasági és társadalmi élet átalakulásával együtt járva a természet teljesebb megismerésének igénye, a vallásos világmagyarázatok háttérbe szorulása. Az új világkép tehát részben a humanizmuson, vagyis az emberközpontúságon, részben pedig a természetben (is) megfigyelhető változások magyarázatának igényén alapult.
A reneszánsz sajátos vonásai közé tartozik azonban, hogy az újonnan megjelenő tudományos érdeklődés nem vált el a művészetektől. A híres itáliai műhelyekben a festészet és szobrászat mellett szükségszerűen foglalkoztak anatómiai megfigyelésekkel, a festékek kikeveréséhez szükséges kémiával. Gondoljunk csak az egyetemes gondolkodás és művészet egyik kiemelkedő alakjára, a polihisztorok közé sorolt, szerteágazó érdeklődésű és műveltségű Leonardo da Vincire. A tudományok és a művészetek elválása a csillagászat előtérbe kerülésével a 16. század végétől kezdődött igazán. A képzőművészet tehát a reneszánsz kori ember számára a természet kutatásának és megismerésének egyik eszköze lett. Hiteles valóságábrázolásra törekedtek, ehhez tanulmányozták az emberi és az állati test felépítését, működését, a tárgyak és élőlények térbeli ábrázolásának lehetőségeit (perspektíva) - és nem ragaszkodtak egy művészeti ághoz: festőként, szobrászként, grafikusként, fémműves ötvösként egyaránt kiváló teljesítményt nyújtottak többen is. (A már említett Leonardo mellett gondoljunk Albrecht Dürer munkásságára.)
A kutatás, az újdonságokra való nyitottság mozgatója a skolasztikus hagyományoktól, a túlzottan egyértelműnek tartott világmagyarázatoktól való elfordulás vált tehát a reneszánsz eszmei mozgatórugójává. A humanizmus követői hittek az emberben rejlő alkotóerőben, hitték azt, hogy a sokoldalúan képzett, kiművelt emberek előbbre viszik a világot. Ezt a hitüket arra a még az ókori görög filozófusokra visszavezetett tételre alapozták, miszerint az ember műveltségi foka egyenes arányban áll az erkölcsei fejlettségével.
Tény azonban, hogy a szigorúan vett tudományos megfigyelések mellett a reneszánsz korban fellendült az alkímia is. Az alkimisták azt a tudást keresték, amivel egyszerűen megoldhatóvá lesznek a természeti világ rejtélyes jelenségei. A képzőművészetek mellett az irodalom és a zene is megújult a reneszánsz korban. A világi témák túlsúlyba kerülése természetesen hozta magával a szerelmi költészet megjelenését, kialakultak a szórakoztatást is szolgáló prózai műfajok: a novella és a regény. Petrarca, Boccaccio vagy éppen Janus Pannonius, Balassi Bálint alkotásaiban azonban nagyon hangsúlyosan ott van a reneszánsz bölcsessége (olykor inkább bölcselkedése), a tanító szándék mellett maga az ember, az egyéniség, az érzelmek, az egyedi világlátás és világmagyarázat.
Az univerzalizmus helyébe a sokarcú ember lép. A zenében is előretörnek a világi műfajok, a dalok és táncok. Egyrészt az énekesnek arca, egyénisége lesz, művésszé válik. A hangszerekkel kísért szólóének is az egyéni tehetség, az egyéni teljesítmény előtérbe állítását segíti elő, bár a kórusművek változatosságukkal gyönyörködtetve továbbra is jelentős szerepet játszanak az egyházi és a világi életben. Másrészt viszont a zenei életben megjelenik a pusztán csak szórakozásért, pl. a vadászatokon kikapcsolódásként előadható dal is.
