A hun eredet kérdése

Attila "táblája" rovásjelekkel

A középkori történeti hagyomány szerint a székelyek hunok voltak, a magyarok pedig a hunok rokon népe, így a székelyek közvetítették a magyarok számára a szkíta-hun ábécét. Abban a mai történészek jelentős része is egyetért, hogy a rovásírás kialakulása a 9-10. század tájékára tehető, tehát a Kárpát-medencébe érkező magyar törzsek hozták magukkal a jelek ismeretét. Ez annak ellenére így van, hogy a rovásírásos emlékeket közvetve a 15. század végétől lehet datálni, a 16. századtól azonban jól adatolhatóak a hivatkozások. A rovásírás eredetét azonban a kutatók többsége szerint nem a hunokhoz, hanem a türk/ótörök vagy avar kapcsolatokhoz kell kötni. A 17-19. századi magyar nyelvészek közül azonban többen voltak olyanok, akik megkérdőjelezték az írásrendszer ősi voltát, kései korok - így a 16. századi humanisták - "csinálmányának" tekintették. A kései humanisták - köztük Baranyai Decsi János és Telegdy János - sikeres mozgalmat szerveztek a rovásírás elterjesztésére, céljuk az volt, hogy az egész magyarság térjen át ennek a jelrendszernek és írásformának a használatára. Miért épp a humanisták körének jutott eszébe ez?

Az első nyelvészeti munkák

A nyelvészettel foglalkozó tudósok a 16. században „leereszkedtek” a népek nyelvhasználatának vizsgálatához, a nagy hagyományú héber, görög és latin mellett elkészültek az első népnyelvi nyelvtanok. (Az első rendszeres magyar nyelvtan Sylvester János nevéhez kötődik, 1539-ből.) A vizsgálódásnak csak egyik aspektusa a leíró szemlélet, a másik a történeti hagyomány, az adott nyelv ősisége vagy épp a nagy hagyományú kultúraközvetítő nyelvekhez való hasonlóság. (A magyar nagy dicsőségére kiderítették, hogy névszóragozásában több eset volt, mint a latinban, ráadásul birtokolja a névelőt is, míg a latin nem.)

Telegdy János és Baranyai Decsi János

Rovásábécé

Ezen törekvések jegyében Telegdy János 1598-ban elkészített a rovásírásos ábécéről egy könyvet, aminek előszavát Baranyai Decsi János írta. Bár a műnek egyetlen nyomtatott példánya sem került elő azóta, a 17-18. századi hivatkozásokból és a kéziratos másolatokból arra lehet következtetni, hogy széles körben ismert volt, jelentős hatást gyakorolt a kortársak és az utókor tárgykörben kialakított nézeteire. Az előszó szerint a rovásírás lehet a legfőbb bizonyítéka a magyarság ősi eredetének, a jobbról-balra tartó írás pedig a héber-magyar nyelvrokonságénak. Úgy gondolták tudniillik, hogy szkíta „őseink” az írás tudományát a héberektől vették át – amivel megelőztek sok nagy és jelentős népet: pl. a görögöket, rómaiakat – ráadásul ezzel az írással önálló magyar betűformákat hoztak létre, amivel sem a franciák, sem a németek, sem más jelentős kortárs európai nép nem rendelkezik. A humanisták elismétlik tehát a Kézainál is megtalálható megállapítást: a rovásírás öröksége a hunokról maradt a székelyekre.

A történetírók és a nyelvészet vitája

Ha tehát a 17-19. századi nyelvészek szkeptikus alapállását tekintjük, vagyis a fennmaradt rovásábécét 16. századi hamisítványnak tekintjük, a humanista hamisító szemében ez a cselekedet csak újrateremtésnek számított, egy valamikor létező dolog helyreállításának. A kutatói kételyeket alátámasztják azok a tények, amelyek a korabeli források kritikus feldolgozásával támaszthatók alá. A történetírók túlnyomó többsége készpénznek vette a Kézai által leírtakat – Thuróczi, Bonfini, Oláh Miklós is úgy beszél ezekről a jelekről, mintha saját korukban használták volna, pedig ennek nincs nyoma. Sőt, bizonyosra vehető, hogy a 15-16. század előtt a gyakorlatban nem létezett az a székely rovásírás, amire a historikusok a hagyományozott ismeretet hitelesnek véve utaltak. A problémára a magyar nyelvtan második nagy rendszerezője, Szenci Molnár Albert is utalt 1609-es munkája kapcsán: a székely betűket „sohasem láttam, és nem is ismertem senkit, aki látta volna őket.”

A kételkedés alapja

Kazettás mennyezet rovásjelekkel

A székely rovásírás nyelvtörténeti szempontú vizsgálata azokra a 15-16. századi emlékekre épül, amelyek datálása nem vitatott. Ezekben az emlékekben azonban a székely rovásírás jelöli a 16. századra jellemző – de az ősmagyar nyelvtörténeti korból hiányzó – fonémákat, sőt a korabeli latin betűs írásmódnak megfelelően ugyanazzal a jellel jelöli az i és j hangokat valamint az u-t és v-t. Ha létezett tehát az ősmagyar korra tehető rovásírás változat, az teljesen alkalmazkodott a 15-16. századi magyar nyelvállapothoz, ám formailag nem emlékeztetnek az új hangzók jelölésére használt betűk a latin alakokra. Ez a tény azért elgondolkodtató, mert ha a rovásírás folyamatosan együtt él a latin betűs alakkal, akkor valószínűleg – a történeti analógiák alapján – funkcionális hasonlóságoknak jöttek volna létre. A fentiek alapján nem bizonyítható, hogy a 15-16. századi emlékekben megjelenő ún. székely rovásírást korábban is használták volna.

Források

• Korompay Klára: A „székely rovásírás” In. Magyar nyelvtörténet, Osiris Kiadó, Budapest 2003
• Horváth Iván: A székely rovásírás és a latin-magyar ábécé In. A magyar irodalom történetei I. Gondolat Kiadó, Budapest 2007