A múzeum a skandináv és nyugat-európai szabadtéri kiállításokhoz képest megkésetten valósult meg. Ennek következtében viszont ki tudta kerülni a történetiség, az anyag- és szerkezethűség, az áttelepítés technikájának korábbi buktatóit, és ki tudta alakítani saját korszerű tudományos koncepcióját. Ebből a történeti-néprajzi hitelességet kell kiemelnünk.

A múzeum kialakításához kapcsolódó kutatások feltárták a magyar nyelvterület lakóháztípusait, azokat a táji variációkat, melyek a tizenhetedik-tizennyolcadik századtól kezdve öltöttek önálló formát, virágkorukat pedig a tizenkilencedik században érték el. A Szabadtéri Néprajzi Múzeum lényegében e korszak és a századforduló idején domináns falusi, mezővárosi épületállomány legjellemzőbb táji változatait gyűjti össze.

Ellentétben például sok skandináv szabadtéri falumúzeummal, Szentendrén az épületeket be is rendezték. A házbeli tárgyak elrendezésével, csoportosításával szemléltetik a családi ünnepek belső eseményeit, a házban és a környékén végzett munkákat, az ételkészítést, a nyersanyagok feldolgozását.

A házbelső pontos és hagyományos kialakításával elért néprajzi hitelesség nem sokat érne azonban, ha magát a múzeumi települést nem úgy alakítanák ki, hogy minden benne legyen, ami a tizenkilencedik századi faluban megtalálható volt. A szakrális építményeket (templom, harangláb, kápolna, kálvária, szoborfülke, imaház), az oktatási intézményeket (iskola, óvoda), a közösséget szolgáló más egységeket (községháza, pásztorház, közkút, mosóház, tűzoltószertár, bolt, kocsma, postaállomás) egyaránt megtaláljuk Szentendrén. A múzeumot 1981-ben tudományos kutatóhellyé minősítették, ami a legjobb bizonyítéka, hogy a gyűjteményen dolgozó mintegy félszáz munkatárs hiteles munkát végzett.