A „jó iskola” nagyon tág fogalom. Egy iskola jó lehet a pedagógusnak, ha mondjuk nincs különösebb gondja a tanítványaival, kedvezhet a szülőnek, ha például közel van az intézmény, de mitől lesz jó egy iskola a gyermek számára? Hiszen ez a legfontosabb. A fő kérdés az, hogy egy iskolának mi a fontos. A tananyag – amit úgyis elfelejtenek a gyerekek 75%-ban 5 év alatt –, vagy pedig valami más a fontos, a gyermek, aki oda jár. A gyerekek nagyon sokfélék, de az a lényeg, hogy mindenkiből azt hozzák ki, ami benne valóban megvan. Két ellentétes irányzat van. Az egyik iskolarendszer azt mondja, hogy „Én pontosan tudom, hogy neked milyenné kell lenned. Ezt fogom belőled kifaragni.” Ilyen minden diktatúra iskolarendszere. A demokráciák iskolarendszere ezzel szemben olyan, hogy „Te ki vagy? Bontsd ki magad! Amiben tudok, segítek…”. (Például: „Körbe raklak lehetőségekkel… Lehet énekelni, fúrni-faragni, számolni – és ez mind egyformán fontos!”.) A gyerekek nagyon különbözőek, de a lényeg az, hogy a gyerek áll-e az iskola működésének középpontjában és az ő kibontakoztatása, vagy a tananyag, annak a leadása és visszakérdezése. Egy személytelen vagy egy nagyon is személyes dolog!

A gyerekek kíváncsisága, érdeklődése nagy. Bemennek az iskolába és ez a természetes magukkal hozott érdeklődés csökken, zuhan, eltűnik. Elképesztő, hogy az iskola nem kielégíti a kíváncsiságot, ami a világra és az emberre irányul, hanem kiöli. A kreatív, divergens, „szétfutó” – mindenről minden eszébe jut – gondolkodást nem bírja az iskola elviselni, a konvergens gondolkodást szereti. „Ez a feladat, ezt oldd meg, és csak is így!” Az iskola nem képes tolerálni a kreativitást, nem képes tolerálni a gyerekek különbözőségét, a különböző intelligenciafajtákat. Még mindig a frontális oktatás van előtérben. A gyerekek unatkoznak, ahelyett, hogy már rég itt lenne a kooperatív tanulás, ahol mindenki dolgozik, széttolt kis asztaloknál, kis csoportokban…

Tehát nem a gyereket kell a tananyaghoz igazítani, hanem fordítva?

Pontosan. A magyar iskola nagyon sokat romlott, sokkal gyerekhez igazítottabb volt mondjuk a boldog eötvösi iskola. Tulajdonképpen az 1. világháború után indult meg az iskolák romlása, és ez folytatódott a 2. világháború után is. És sajnos a pedagógustársadalomban – ahol nagyszerű pedagógusok is működnek, szenvedve – nagyon sokan vannak, akiknek a gyerek zavaró tényező. A magyar iskolákban egyébként nem teljesítményhajsza van, hanem álteljesítményhajsza. Amit számon kérnek, az valójában nem teljesítmény. Nagyon gyorsan akarják megtanítani a gyerekeket például írni, olvasni. Karácsonyra! Első végére! Miért? Ezek kulturális alapkészségek, elhúzottan kell őket tanítani. Rengeteg gyakorlás kell, de egyszerre nagyon kevés, és soha nem otthon, hanem mindig az iskolában, amikor a gyerek vércukorszintje a legmagasabb, tehát délelőtt. A házi feladat jelentős része értelmetlen és ellentétben áll a tanuláspszichológia elemi tényeivel. Hiszen akkor válik valami készséggé, amikor röviden, intenzíven gyakoroljuk, majd mást csinálunk! „Gyorsan” nem lehet elsajátítani egy készséget. Az autóvezetésnél sem lehet 3 nap alatt 30 órát elvégezni és a 4. napon vizsgázni.

Vannak szülők, akiknek határozott elképzeléseik vannak arról, milyen típusú intézménybe íratják gyermeküket, de sok a bizonytalan felnőtt. Tegyük fel, hogy a gyermekem most áll iskolaválasztás előtt. Egy ismerősöm arra bíztat, hogy írassam tagozatos iskolába, a szomszédom a modern iskolai felszereltségre és környezetre esküszik, a kollégám szeme előtt pedig csak informatikai szempontok lebegnek. Teljesen összezavarodtam. Én csak azt szeretném, hogy jót kapjon a gyerekem! Ön mit tanácsol, milyen szempontokat vizsgáljak meg az iskolaválasztás során?

A szorongó szülő elhiszi azt a marhaságot, hogy „teljesítményelvű világban élünk, ezért topmenedzser képzés kell már az óvodában is!” Ez nem igaz. Az lesz a jó topmenedzser, aki teljes értékű, szabadon játszó, minden nap mesét hallgató óvodás lehetett, megélhette sajátos, érzelmi-mozgásos-utánzásos, nagy biztonsági szükségletű kisgyerekkorát. Aztán lehetett lusta, merengő kamasz… – egyszóval mindig megélte a maga életkorát, annak testi és lelki törvényei szerint.

Hogy hova küldjem a gyereket? Én mindenképp megnézném, hogy hol figyelnek a gyerekre, hol érzi magát jól a gyerek. Nem azért, mert nem kell semmit csinálnia, hanem ahol gyerekhez szabják azt, ahogy élnie kell. „Én nem értek eléggé hozzá, a legjobbat akarom a gyerekemnek, nincs is idő, na, bedobom egy nagyhírű iskolába, s majd ott kifaragják nekem.” Én ezt nem tenném. Van egy fontos mondás, amit Horn György, az Alternatív Közgazdasági Gimnázium vezetője szokott hangoztatni: „Mi nem az életre készülünk, hanem élünk.”. Az adott életkor igényei, szükségletei szerint. Mintha normálisak lennénk… Ez a lényeg. Ez a legjobb felkészülés az életre.
A szülő akkor tesz jól, ha körülnéz, meghallgat mindenfélét és a sok-sok szempontot összeveti, amit hall a piacon, az óvó néniktől, az utcán, a szomszédtól, a játszótéren, hogy hol van olyan pedagógus, aki kedves, tyúkanyó, nem siet. Én oda adnám a gyereket. Engem ez a szempont vezérelne és vezérelt is. Olyan iskolát kell keresni, ahová jó járni - vagy legalábbis nem rossz.

Milyen lenne egy ideális iskolai nyílt nap?

Ne történjen semmi más, csak ami máskor is szokott történni, amikor ugyanaz van, ami mindig. Utálom azokat a nyílt napokat, amelyek ki vannak flancolva.

Milyen a jó tanár?

A jó tanár sokféle lehet. Az is nagyszerű tanár, aki focizik a gyerekekkel, de az is az lehet, aki csak mérgesen morog, mint a Légy jó mindhaláligban az öreg Naso, a latin tanár, aki dühös, hogy ott kellett hagynia kedvenc auktorait és bejönnie a gyerekekhez, de még a pórusaiból is a klasszikus kor szeretete és a latin nyelv varázsa árad, ami elbűvöli a gyerekeket, és így ő is a kedvenc tanárok egyike… Abszolút végletek vannak. Csak egy dolog a fontos, hogy van-e személyesség a jelenlétben. Vajon csak tantárgy van, vagy tanári személyiség? A tanár legfőbb munkaeszköze a saját személyisége, a saját hitelessége. A saját intuíciója és improvizációja, amire képesnek kellene lennie az órán. Aki úgy érzi, hogy a tananyag őt hajtja és ő hajtja a gyerekeket a tananyag miatt, azt ebben az értelemben nem tekinthetjük jó tanárnak.

A tanár úr hogyan emlékszik vissza saját iskolás éveire? Mit szeretett az iskolájában és mit nem?

Gyűlöltem, hogy minden nap fenyeget a feleltetés és szorongtam. A szorongás pedig – ma már tudjuk – visszafogja a teljesítményt. A magyar iskola paradoxonja, hogy úgy akar teljesítményt, hogy közben visszafogja a jegyre feleléssel keltett szorongással. A jegy „szubjektív” dolog! A németek, akik mindenről írnak monográfiát, írtak természetesen az osztályzásról is és annak mérhetetlenül szubjektív természetéről. Hármasról négyesre javítani pokoli nehéz, mindig ötösnek megmaradni abszolút könnyű. Arra emlékszem, hogy milyen rossz volt ez a mindennapos szorongás és arra is emlékszem, hogy milyen nagyszerűek voltak azok a szabálytalan tanáraink, akik például nem feleltettek, hanem meséltek, rajzoltak, magyaráztak, könyvet nem használtunk, mi is rajzoltunk. 2-3 hetente pedig röpdolgozatot írattak – ami pedig akkoriban „tilos” volt. Beszélgettünk. Itt élményt adtak a tanárok, s ezek az órák felejthetetlenek.

Idézek még egy Márai mondást: „A nyárspolgár azt hiszi, hogy a művészet művelődési anyag. A többé-kevésbé normális ember tudja, hogy élmény, amely felveri az életörömet.”. Erről van szó. Hogy az iskolában meg tudjuk-e adni az élményt, ki tudjuk-e elégíteni a gyermekek természetes kíváncsiságát, vagy ezt elsöpörjük. Az érzelmi intelligencia iskolás-korban a művészetekben fejlődik. Ez mára kiveszett az iskolákból. Ma a művészet, ha még megmaradt egyáltalán: „Felelj, kisfiam, Beethoven életéből.” Ez nem művészetoktatás.

A gyermekei milyen iskolába jártak és örömmel jártak-e oda?

Négy gyerekünk van, három fiú és egy lány, ő a legkisebb. A két nagynak még nem volt Waldorf-iskolája, ők először egy jó tanító néni hírében álló tanító nénihez kerültek, nem a legközelebbi iskolába, hanem „eggyel odébb”. Később bejártak messziről, Dunakesziről a Deák téri iskolába, ami akkor az egyik „legliberálisabb” iskola volt. A tanári ajtaján például kívülről nem gomb volt, hanem kilincs; csak kopogni kellett és bármikor be lehetett menni. (Ezért akkoriban feljelentették az iskolát.) Gyermekközpontú volt ez az iskola, és jó is volt nekik. A két kisebbik gyermekemnek már volt Waldorf óvoda és iskola, ők oda jártak. Felejthetetlen emlékem, hogy az egyik gyerekünk, aki szelíd, eminens, jóban volt a tanító nénivel, a tanító néni is szerette őt, ennek ellenére másodikos korában egyszer hazajött, eldobta a táskáját, földre vetette magát és a földet ütve azt kiabálta: „Gyűlölöm az iskolát, gyűlölöm az iskolát!” Ilyen élményem egyik waldorfos gyermekemmel sem volt, hanem ahogy a nagy könyvben meg van írva: betegen is el akartak menni, mert ott jól mulattak, és – aki például nem tudott egyáltalán rajzolni, az is megtanult jól rajzolni hatodikos, hetedikes korára – és ezt élvezte.

Most eszembe jutott, mikor egyik reggel munkába jövet elcsíptem egy részletet egy apuka és kislánya beszélgetéséből. A kislány azt mondta: „Apa, nem akarok oviba menni, az olyan megerőltető!”

Lehet, hogy tényleg megerőltető, mert vannak olyan óvodák, ahol azt hiszik, hogy az óvodában fel kell készülni az iskolára. Nem igaz! Az iskolába óvodás megy, aki az első két évben válik iskolaéretté, nagyon nagy egyéni eltéréssel. Az óvoda nem iskolára készít elő. Az óvodában a legfontosabb tevékenység a szabad játék. Nem kell tanítani, nem szabad! A tanulás formája az óvodában a spontán utánzás. Akkor utánoz a gyerek, amikor kedve van. A tanulás másik formája az, hogy válaszolok a gyerek kérdéseire. Jó mintát kell adnia az óvónőnek, például az anyanyelvben. Nem szabad „javítgatni” a gyerek beszédét, az visszaveti őt a fejlődésben, később fog beszélni, rosszabbul, és még jó, ha nem kezd el dadogni. Jó mintát kell adni és ő ezt a jó mintát követni fogja.

Sok szülő nem érzi, hogy mások a mai gyermekévek, vagy nem értik, hogy miben mások. Azt kérdezik: miért nem jó az az oktatási rendszer, ami az ő idejükben volt? Miért más a mai gyermekek helyzete?

Azt szokták mondani, hogy nézd a 85 éves bácsit, milyen sokat tud még mindig a gimnáziumi anyagból. Te pedig tavalyelőtt végeztél és már nem tudsz semmit. Csak azt szokták elfelejteni, hogy a 85 éves bácsi mérhetetlenül kevesebbet tanult. Össze nem hasonlítható. A kicsi, jól megválogatott információmennyiség rendkívül hatékony, maradandó, orientál. A nagy, meg nem válogatott, totál érthetetlen információözön feldolgozhatatlan. Dezorientál, minden elszáll belőle. Óriási különbség van a kétféle iskola között. Egy. Kettő: a világ tényleg változott. A képernyők borzalmas hatással vannak a kisgyerekekre. Leültetik őket, pedig mozogniuk kéne. Belső fantáziaképek helyett külső képet kapnak, ami leblokkolja a feldolgozást. Ezeket szabályoznunk kellene otthon, időben limitálnunk, ki kellene tolnunk a megkezdését. Egészen mások a mai gyermekek életkörülményei. Elképesztően keveset és rosszul mozognak. Nincs például fáramászás. Ennek következtében bizonyos neuronhálók sorvadtan alakulnak ki a központi idegrendszerben (friss göttingeni kutatások szerint). – Ha keveset és rosszul mozog a gyerek, akkor a beszédje sem lesz tiszta és tagolt. A tiszta beszéd a tiszta gondolkodás alapja – (nem fordítva). Másfelől a „képernyő” pozitívuma: az internet, a világháló rendkívül sok szabadon kezelhető, szelektálható információhoz juttatja a gyerekeket „kötelezettség nélkül”. Ez a hagyományos „frontális” oktatást és ami azzal jár „hatástalanná”, a szokottnál is „unalmasabbá” teszi… Ez mind-mind ott van a mai gyerekek hátterében.

Ha az iskola betegít, akkor mi jelenti az orvosságot? Mit írna fel a receptre?

Szörnyű dolgot mondok. Azt írnám fel, hogy ne add át magad az iskolának! Megint idézem Horn Györgyöt, aki egy konferencián feltett kérdésre , hogy miben foglalná össze az AKG legfőbb célkitűzését, ezt válaszolta: „Hogy ne ártsunk! De ilyen iskola persze nincs. Akkor legalább annyit szeretnénk elérni, hogy kevesebbet ártsunk.”. Nagyon fontos gondolat szerintem. S ha már idézte, hogy „betegít az iskola”. A lányok mindig egészségesebbek, mint a fiúk. Kutatók bizonyították, hogy az iskola megkezdése után viszont megfordul a természetes trend, a lányok betegebbek lesznek. Miért? Az iskolában jobban viselkednek és jobb tanulók. Világos összefüggés van a betegségük és aközött, hogy olyan jól alkalmazkodnak az iskolához. Betegségük tünetei: fejfájás, szédülés, szemkáprázás, gyomorgörcs, hányinger, hányás, hasmenés, szorulás… Ezek pszichoszomatikus tünetek. Ezzel fizetnek a jobb alkalmazkodásukért. Ez az ára a „jóságuknak”. Úgy tűnik, minél többet tart be valaki a mai iskola követelményeiből, annál betegebb lesz.

A jó iskola ismérvei mellett fontos beszélni az otthoni környezetről is, hiszen a nap másik részét ott tölti a gyermek. Milyen a jó szülő?

Az volna jó, ha a gyermek, mikor iskolába megy, tudhatná, hogy a család mindenben mellette és mögötte áll, teljes érzelmi biztonságot ad, bármi éri őt a külvilágban, az ő családja megvédi őt akkor is, ha „nem neki van igaza”, majd azt külön lerendezik vele. Ez az első és nagyon fontos dolog. Az intellektuális fejlődést is főként az érzelmi biztonság befolyásolja. Gyermekeink „cinkosává” kell lennünk, mikor iskolába mennek, nem szabad hagynunk, hogy elhitessék velünk, hogy a gyerekünk hülyébb, mint ahogy mi gondoljuk, mert elfogult szülők vagyunk. Nem, a szeretet lát jól, nem pedig a közömbösség. Vigyázat! Ne hagyjuk például magunkat rábeszélni, hogy korrepetáljunk otthon a gyerekünkkel. Ez biztosan megmérgezi a család életét. Minden szülő saját gyerekének a legrosszabb korrepetitora…  – Persze segítünk, ha a gyerekünk kéri, de egyébként minden, ami tanulás, házi feladat, bepakolás – a gyerek és az iskola dolga (kellene, hogy legyen). Ha ezt megszokja, sokkal könnyebb lesz az életünk. Ne hagyjuk, hogy az iskola behatoljon a családunkba álkövetelményeivel.

Mit kíván a gyermekeknek?

Jó iskolát és jó tanárokat, akik kedvtelve vannak velük, olyan iskolát, ahol ki tudják bírni egymást kölcsönösen és jól, és amelyik bevezeti őket az ember és a világ megismerni érdemes titkaiba.

Én pedig azt kívánom, hogy minél többen tanuljanak a tanár úrtól!