Brezsnyev után vízözön?
1982. november 10-én meghalt L. I. Brezsnyev, aki 1964 óta - amikor is Ny. Sz. Hruscsovot távolította el pozíciójából - töltötte be az SZKP főtitkári tisztségét. Utóda az 1956-ban Magyarországon szovjet nagykövetként is tevékenykedő Jurij Andropov lett, aki a KGB elnökeként volt "jogosult" e címre. Andropov a korábbi politikai viszonyok átalakítását tűzte ki célul, s ehhez megfelelő utódot kívánt knevelni. Világosan látta a Szovjetunió válságát, s négy pontban össze is foglalta a válság alapvető elemeit: Szükségesnek tartotta
- a politikai és gazdasági irányítás demokratizálását
- a Nyugat és Kelet közötti technológiai és technikai különbség csökkentését
- a gazdaság egészének reformját az önigazgatás és a piacgazdaság kombinációjával
- a párt erkölcsi tekintélyének helyreállítását (a korrupció, az alkoholizmus elleni fellépés és a munkafegyelem megszilárdítása)
A problémák felismerésén és nyílt hangoztatásán túl a gyakorlati cselekvésre már nem nyílt módja, mert 1984-ben meghalt. Az új főtitkár nem egy energikus, fiatal, reformokban gondolkodó személy lett, hanem egy hagyományos értelemben vett "pártapparatcsik", Konsztantyin Csernyenkó, aki a hagyományos pártvonal és a fiatalok küzdelméből győztesen került ki. Csernyenko 1911-ben született és azt az irányvonalat testesítette meg a pártapparátuson belül, hogy a Kb-tagok életük végéig töltsék be a tisztségeket, így a fiatalabb generáció egyelőre a másodvonalba kényszerült. Csernyenko azonban mindössze 13 hónapon keresztül állt csak a Szovjetunió élén. Hirtelen bekövetkező halálát követően 1985. márciusában Mihail Gorbacsov lett a főtitkár, aki a korábbi gerontokráciával (vének uralma) ellentétben rendkívül fiatalon, 54 évesen foglalhatta el pozícióját.
Gorbacsov lendületes politikája
Gorbacsov 1931-ben született, 1955-ben jogi egyetemet végzett, de szakmájában nem dolgozott egy napot sem, inkább a pártapparátust választotta. 1955-62 között Sztavropolban a Komszomol első titkára volt, majd 1970-ben a Sztavropol-vidéki pártbizottság első titkárává nevezték ki. Első sikereit azzal aratta, hogy Sztavropolban az átlagnál sokkal jobb mezőgazdasági teljesítményeket sikerült elérni, s emiatt felfigyeltek rá. Személyes hatást pedig azzal sikerült kiváltania, hogy a Sztavropol környéki gyógyüdülőket látogató pártvezetőket fogadta. Szuszlov és Andropov voltak többek között vendégei. Brezsnyev inkább a Krím és Fekete-tenger környéki üdülőket látogatta, s emiatt a Krím első titkárát Szergej Medunovot támogatta, aki viszont korrupciós botrányba keveredett, s így kiesett a politikai élmezőnyből.
Gorbacsovot 1978-ban Moszkvában a Központi Bizottság (KB) titkárává választották, s a mezőgazdaság felügyelete tartozott a hatáskörébe. Országos viszonylatban viszont nem sikerült a mezőgazdaságot "sikerágazattá" tenni, sőt súlyos válság jellemezte az 1978-1983 között időszak agrárpolitikáját. Ennek ellenére Gorbacsov pályája felfelé ívelt továbbra is, bekerült a Politikai Bizottságba (PB), ami a legfelső hatalom előszobájának tekinthető. A fentiek alapján már nem meglepő, hogy éppen Szuszlov és Andropov voltak a fő támogatói. Amikor Andropov főtitkár lett, a hatvanas évek nemzedékének lelkes tagjai közül választott magának utódot, nevezetesen Gorbacsovot tekintette lehetséges utódának. Arra számított, hogy kb. egy évtizednyi hatalomgyakorlása idején Gorbacsovot mint a fiatalok nemzedékének képviselőjét alkalmassá teszi arra, hogy folytassa az általa megkezdett utat, s erre a szerepre a többiek - a gerontokrácia képviselői - is elfogadják. Andropovot korai halála megakadályozta abban, hogy a Szovjetunió egyik alapvető gondját az utódlás kérdését megnyugtatóan tisztázza. (Megfelelő utód kijelölésében sem Lenin, sem Sztálin, sem Hruscsov nem tudott kellő lépéseket tenni.)
Olvadás fagyos belpolitikai légkörben?
Amikor Gorbacsov a párt főtitkára lett a 60-as évek fiatal pártértelmiségeivel, az "olvadás" gyermekeivel vette körül magát. A glasznoszty (nyíltság), a peresztrojka (átalakítás) és az uszkorenyije (gyorsítás) hármas jelszavával láttak neki a reformokhoz. Első feladatnak a peresztrojka fő irányvonalának kidolgozását tartotta, de három év múltán el kellett ismernie, hogy addig csak a koncepció kimunkálásán fáradoztak, többre nem jutottak. Ezalatt az idő alatt Gorbacsov a belpolitikában hatalma megszilárdításán és a tisztségek felhalmozásán fáradozott. Új emberekkel vette körül magát - pl. J. Ligacsov, B. Jelcin, A. Jakovlev személyében-, régieket váltott le a sztálini időket is meghazudtoló mennyiségben. 1988-ban a pártválasztások idején 89 ezer pártvezetőt cseréltek le. 1988-ban a 19. pártkonferencián szétválasztották a párt és a tanácsok szerepét - igaz ez a döntés csak papíron érvényesült.
A népi küldöttek 1989. évi kongresszusán viszont Gorbacsovot a Szovjetunió Legfelsőbb Tanácsa elnökévé választották, 1990 márciusában pedig a Szovjetunió népi küldötteinek III. rendkívüli kongresszusán létrehozták az államfői tisztséget is, s Gorbacsovot választották a Szovjetunió elnökévé. Ezáltal Gorbacsov nagyobb hatalommal rendelkezett formálisan, mint Sztálin vagy Brezsnyev, viszont a gyakorlatban ezt a hatalmat kevésbé tudta alkalmazni. 1990-ben az SZKP XXVIII. Kongresszusán sikerült a politikai Bizottságból kiszorítania a brezsnyevi politikával szimpatizálókat. Viszont a PB helyett egyre nagyobb szerepet biztosított az Elnöki Tanácsnak, melyben Jakovlev és Sevardnadze játszottak döntő szerepet.
Míg a központi hatalmat sikerrel koncentrálta Gorbacsov, a helyi szintű vezetés egyre inkább kicsúszott a markából. A helyi pártapparátus ellenállt, s gazdasági és politikai téren is egyre inkább önállósulni igyekezett. A tagköztársaságokban a nemzeti mozgalmak élére álltak a korábbi pártklientúra tagjai, és 1990-ben a balti államok ki is nyilvánították a függetlenségüket, melyet az USA 1991-ben már el is ismert. A közép-ázsiai köztársaságokban pedig már csak arra futott a szovjet hatalom erejéből, hogy a véres öldökléseket a belügyi alakulatokkal megakadályozza, de a leválás folyamatát leállítani már nem tudta. Elindult ezen az úton Ukrajna is.A nemzeti mozgalmak fokozódásával az orosz tagköztársaságnak is szembe kellett néznie, s ennek során 1990-ben az oroszországi kommunista párt (Jelcin és G. Popov vezetésével) ki is vált az SZKP-ból, az Orosz Föderáció népi küldötteinek kongresszusa pedig elfogadta Oroszország Függetlenségi Nyilatkozatát, melynek értelmében az orosz törvények a szövetségiek felett állnak. AZ OSZSZK Legfelsőbb Tanácsa elnökévé pedig Gorbacsov egyik korábbi közvetlen munkatársát, B. Jelcint választották. Ennek eredményeképp Moszkvában két hatalmi centrum létezett a szovjet és az orosz. Ezek képviselői, Gorbacsov és Jelcin között egyre mélyült az ellentét, ami nyílt szakítást eredményezett.
Jelcin színre lép
Jelcin szintén 1931-ben született. Műszaki főiskolát végzett, sokáig a Szverdlovszk környéki építkezéseken vett részt, irányította azok munkálatait. A hatvanas években a szverdlovszki területi pártbizottságon dolgozott, majd annak titkára lett. 1976-ban ismerkedett meg Gorbacsovval, aki 1985-ben maga mellé emelte, s a moszkvai pártbizottság első titkárává tette, majd a PB póttagjává választatta. Határozottan - időnként populista módon - lépett fel a korrupcióval szemben, s sok esetben bírálta a reformok lassúságát, következetlenségét is. Emiatt 1987-ben meg kellett válnia moszkvai első titkári pozíciójától is, s az Állami Építőipari Bizottság elnöke lett. 1990 májusában őt választották az Orosz Föderáció Legfelsőbb Tanácsa elnökévé. 1991 júniusában közvetlen szavazással Oroszország első köztársasági elnökévé választották. 1991 augusztusában Ruckojjal és Haszbulatovval (a parlament támogatásával) szembefordult az "operettpuccs" tagjaival, s Gorbacsov mellett állt ki.
Külpolitikai feltételrendszer
Gorbacsov a bel- és gazdaságpolitikában nem mutatott fel komolyabb sikereket, viszont a külpolitikában jelentős áttörést tudott elérni. Ezt jelzi az is, hogy 1989 januárjában a Time magazin Gorbacsovot választotta az év emberének Amerikában. Az Andropov által és kijelölt úton kívánt elindulni ezen a téren is Gorbacsov. Be kellett látnia, hogy a Nyugat és Kelet közötti szakadék áthidalása nélkül a belső gondok sem oldhatók meg. Az USA által elindított csillagháborús tervnek az volt ugyanis a célja, hogy a Szovjetuniót gazdaságilag ellehetetlenítse. A Szovjetunió amúgy sem volt már szuperhatalom, mint a bipoláris világrend idején, így a mesterségesen életben tartott verseny nem szolgálhatta külpolitikai tekintetben sem a Szovjetunió érdekeit. A leszerelési tárgyalások és a Nyugathoz való közeledés mindenképpen gazdasági előnyökkel járt, de ennek az volt az ára, hogy 1989-ben a máltai csúcstalálkozón Gorbacsovnak le kellett mondania Kelet-Európáról, s idővel bele kellett törődnie a Varsói szerződés megszüntetésébe is. 1990-ben a gazdasági helyzet és a Hetek houstoni csúcstalálkozója arra késztette Gorbacsovot, hogy a piacpártiak érdekeit hagyja érvényesülni. 1990 februárjában Gorbacsov beleegyezését adta Németország egyesítésének, amivel magát az amerikai felet is meglepte, hiszen ezzel Európában is új hatalmi viszonyok alakultak ki.
Gazdasági gondok
Az új főtitkár első gazdasági tanácsadója 1985-ben Aganbegjan lett, aki a gazdasági átalakítás alapvető feladatának az önigazgatás, a vállalatok munkásellenőrzésének bevezetését tartotta. Hagyományos - nyugati értelemben vett - privatizációról, tőzsde, részvénypiac bevezetéséről még szó sem volt.
A hatalom alapstruktúrája változatlan maradt volna e koncepció szerint a dolgozói kollektívák (önigazgatás) jelentett volna garanciát arra, hogy a hatalom és az egyre inkább önállósulni kívánó vállalatvezetés (menedzsment) nem juthatott volna vezető szerepre a vállalatok irányításában. Az "államszocializmus" helyett "piacszocializmus" jött volna létre, s ezt az igényt fejezte ki az is, hogy Buharint - a piacszocializmus ötletadóját -1988-ban, születésének 100. évfordulóján rehabilitálták. 1990-re azonban a bel- és főként a külpolitikai tényezők megváltozásával fordulat következett be a gazdaságirányítási koncepció területén is. Az ún. Satalin-terv 500 nap alatt kívánta meghonosítani a piacgazdaságot a Szovjetunióban. Ez egy kétéves gazdaságpolitikai vita eredménye volt, ugyanis Gorbacsov ingadozott az önigazgatás programját hangoztatók és a piacpártiak között.
A hagyományos "kézivezérlésű" Sztálin által meghonosított és Brezsnyevék által is alkalmazott tervutasításos rendszert már idejétmúltnak tartotta Gorbacsov, de kezdetben a piacpártiakkal szemben lépett fel, mert látta, hogy a piac törvényei az államhatalom ellenében nyernek teret. 1990-re azonban a belső gazdasági problémák elhatalmasodása és az IMF, a Világbank és az Együttműködési és Fejlesztési Szervezet szakemberei által kidolgozott tanulmány Gorbacsovot arra ösztönözte, pontosabban késztette hogy igent mondjon az árliberalizálásra, a külföldi tőke beengedésére, a deregulációra és a privatizálásra.
10 óra 45 perc
Mivel Gorbacsov nem tudta teljesen megnyugtató módon tisztázni a puccsistákkal való kapcsolatát, ezért a tömeg támogatását elveszítette. Ezzel ellentétben a tömegek szemében közkedvelt Jelcin egyre nagyobb befolyásra tett szert. 1991. augusztus 24-én, a puccsisták közömbösítését követően, Gorbacsov visszatért Moszkvába, s lemondott pártfőtitkári tisztségéről. 1991. november 6-án Jelcin elnöki rendelettel betiltotta a Szovjetunió Kommunista pártját, vagyonát elkobozták, s új, tisztán "demokratákból" álló kormány jött létre.
1991. december 8-án Breszt közelében (Belovezsszkaja Puscsa-ban) Jelcin mint az Orosz Föderáció elnöke megegyezett az ukrán és belorusz elnökkel, Kravcsukkal és Suskeviccsel, hogy a Szovjetuniót felszámoltnak tekintik, s létrehozzák helyette a FÁK-at, a Független Államok Közösségét, mely konföderációs alapon szervezné egybe a tagállamokat. December 10-12-én Ukrajna, Belorusszia és Oroszország semmisnek nyilvánítja a Szovjetunió megalakulásáról szóló 1922. december 30-i szerződést. Gorbacsov december 8-át követően egyeztető tárgyalásokat folytatott Jelcinnel, és 1991. december 25-én 10 óra 45 perckor lemondott szövetségi elnöki tisztségéről.
Irodalom
- Font M. - Krausz T. - Niederhauser E. - Szvák Gy.: Oroszország története Maecenas, 1997
- M. Heller - A. Nyekrics: A Szovjetunió története Osiris K. - 2000 Bp., 1996
- Szilágyi Ákos: Oroszország elrablása Helikon K. 1999
- D. Remnick: Lenin sírja Európa K. Bp. 1998
- Kemecsei Ernő: Orosz ezredvég Hatodik síp, 1992
- Krausz Tamás: A szovjet peresztrojkától az orosz kapitalizmusig In: Rubicon, 1999/3.
