A tengerek, óceánok mélyén nincs napsütés, nem fúj a szél, nincsenek völgyeket kialakító vízfolyások, nem tarolnak le egész dombokat a gleccserek, s e külső erők hiánya miatt a tengerfenék domborzata jóval egyveretűbb a szárazföldekénél. Sokáig azt gondolták, hogy a tengerfenék teljesen sík terület, azonban a 20. század '50-es, '60-as éveitől kezdve a szaporodó mélytengeri merülések, a különböző oceanográfiai felmérések és a műholdas adatoknak köszönhetően ez az állítás tarthatatlanná vált, s kiderült, hogy bár a külső erők felszínalakításától szinte mentes, mégis meglepően változatos a tengerek, óceánok domborzata.
A kontinentális talapzatok
A mélységviszonyok alapján az óceánokat három tartományra osztjuk: kontinentális talapzatokra, óceáni medencékre és mélytengeri árkokra.
A kontinentális talapzatok vagy más néven selfek, mint nevük is mutatja, a szárazföldek, földrészek jelenleg tenger alatt lévő külső részei, melyek minden esetben a szárazföldi kőzetlemezek tartozékai. Jellemző rájuk, hogy nincsenek mélyebben 180-200 méternél, s lejtésük igen enyhe, a síksági domborzattípusnak megfelelő. A selfek azonban nem ilyen egyveretűek. Minthogy jó részük a földtörténeti közelmúltban a pleisztocén jégkorszakok idején, a tengerszint visszahúzódásának következtében szárazulat volt, így a külső erők itt is szerephez jutottak, ennélfogva tagoltabb a domborzati kép. A legjellegzetesebb formák a tenger alatti folyóvölgyek, kanyonok, amelyek a folyóvízi erózió beszédes bizonyítékai. A sarkokhoz közelebbi területeken, például Skandináviában túlmélyült, tenger alatti gleccservölgyeket is találunk, amelyek a jég munkájának eredményeképpen jöttek létre. Jellemzők továbbá kisebb nagyobb domb- és hegyhátak, amelyek a parti hegyláncolatok tenger alatti folytatásai. A selfek kiterjedése változó a parttól néhány száz métertől, akár több száz km-es is lehet, s vastag szárazföldi üledék borítja. A Brit-szigetek például teljes egészében az európai selfen helyezkednek el.
A kontinentális talapzat külső peremén a lejtés hirtelen megnövekszik, akár 20º-os is lehet, és néhány tíz km alatt a 200 méteres mélység több ezer méterre növekszik. Ez a kontinentális lejtők területe, ahol a szárazföldi kőzetlemez elvégződik. Jellegéből fakadóan itt a tömegmozgásos folyamatok az uralkodók, hatalmas csúszások, üledékfolyások, zagyárak áradása alakítja a domborzat képét. Nagyon jellegzetesek a tenger alatti meredek falú és igen mély kanyonok, amelyek sokszor a folyótorkolatokhoz kapcsolódnak. Egyes vélekedések szerint kialakulásukban nem csak a - természetesen egykori - folyóvízi erózió, hanem a tengeri üledékek folyása és a zagyárak mozgásának mélyítő munkája is szerepet játszik.
Az óceáni medencék
A képre kattintva egy SDT animációt lehet megnézni
Az óceánok legnagyobb kiterjedésű tartományai az óceáni medencék. Átlagos mélységük 5-6000 méter körül van, s igen egyveretűek. Szokás őket mélytengeri abisszikus síkságoknak is nevezni. Azonban ez a hatalmas terület sem teljesen tagolatlan. Az óceáni medencéket több helyütt kiemelkedések tagolják. A kiemelkedések legmarkánsabb és legjellegzetesebb példái a hátságok. A legnagyszerűbb hátság az Atlanti-óceán közepén fut a partvonallal nagyjából párhuzamosan észak-déli irányban, egy enyhe "S" alakot fölvéve. A hátság két ellentétes irányban mozgó kőzetlemez találkozásánál alakult ki, s központi hasadékvölgyéből szinte állandóan áramlik a hígan folyó ultrabázikus magma, s forr hozzá a hátság testéhez. A hátság környezetéből akár 2000 méterrel is kiemelkedhet, sőt egyes szélsőséges esetekben, például Izlandon a felszín fölé is érhet. A központi hasadékvölgyet keresztirányú transzform vetők harántolják, s általuk a hátságok felszíne tovább tagolódik. A 20. század második felétől a francia és az amerikai mélytengeri merülések során számos érdekes képződményt fedeztek föl. Így váltak ismertté például a fekete füstölőknek nevezett kémények, amelyek mangándús és különféle oldott gázokban gazdag forró vizet lövellnek ki, s amelyek környékén virágzó életközösségek alakultak ki, olyanok, amelyek energia- és táplálékszükségletüket teljes egészében itt, e vaksötét világban, a tengerek mélyén szerzik be.
A pozitív formák további jellegzetes típusai a küszöbök, padok, zátonyok. Esetükben az elnevezés a mélységviszonyoktól függ. Ezek tenger alatti hegyláncok, magányos hegyek vagy vulkánok lehetnek, s hol elszórtan, hol csoportosan egy vonal mentén helyezkedhetnek el. Igen jellegzetesek a csonkakúp formájú egykori vulkánok, a guyot-ok. Jellemzők továbbá a tenger alatti egykori vulkánok kráterperemein létrejött atollgyűrűk, amelyek már biogén képződmények, hiszen parányi állatkák, korallpolipok mészvázai építik föl őket. Ezeknek a lényeknek a tevékenysége révén jött létre Földünk egyik legnagyszerűbb képződménye, a világűrből is jól látható Nagy Korallzátony.
A mélytengeri árkok
Az óceánok legmélyebb pontjai a mélytengeri árkoknál találhatók. A Föld legmélyebb pontja a Csendes-óceánban, a Mariana-árokban található,
11 034 méterrel helyezkedik el a világtenger szintje alatt. Amely jóval nagyobb szám, mint a Himalája legmagasabb csúcsának 8850 méteres értéke. A mélytengeri árkok minden esetben a közeledő kőzetlemezek találkozási pontjainál húzódnak, párhuzamosak a szárazföldeken húzódó parti hegyláncokkal és azt a zónát jelölik ki, ahol az óceáni kőzetlemez a kontinentális lemez alá bukik (szubdukció) és végül felemésztődik.
- A kőzetlemezek ütközését itt tekinthető meg egy SDT-ben lévő animációban.
- A mélytengeri árkok kialakulásáról itt lehet olvasni az SDT-ben
Juhász Zsolt
