A cseh fővároshoz közeli Berounka folyó szépen föltárja a területet fölépítő elő- és óidei kőzeteket, valamint a bennük megőrződött csodálatos megtartású ősmaradványokat (fosszíliákat), völgye egyike a rétegtan és őslénytan klasszikus területeinek. Ahhoz, hogy egy kőzet jelentős ősmaradvány-tartalommal rendelkezzen, több kedvező körülmény szerencsés összejátszására van szükség, amelyek itt a Cseh-medencében mind adottak voltak.
Az első és legfontosabb természetesen a fosszíliák megléte. A helyi ópaleozóos (az óidő idősebb részében képződött) üledékes kőzetek sekélytengeri, partközeli környezetben keletkeztek, ahol az élet gazdagon virágzott, érthető tehát, hogy sok ősmaradvány található a kőzetrétegekben. A jó megtartás feltétele még a nyugodt ülepedési környezet, majd a betemetődést és kövületté válást követő hosszú nyugalmi időszak.
Ilyen szempontból a Berounka-völgy különösen szerencsésnek mondható, mert a kőzeteket keletkezésük óta alig-alig érték erős szerkezetképző (tektonikai) hatások, amelynek következtében a képződésük óta eltelt több százmillió év alatt a kőzeteket (és ősmaradvány-tartalmukat) a metamorfizáció, azaz a kőzetátalakulás folyamata megkímélte. Ebből következik az ősmaradványok kiváló megtartása.
Tehát sok tanulságos feltárás, egyszerű szerkezeti fölépítés, a metamorfózis hiánya, gazdag ősmaradványtartalom és a könnyű elérhetőség tette ezt a területet a kövületek kedvelőinek körében világszerte ismertté a XIX. század első felétől kezdve.
Világhírét és tudományos jelentőségét továbbá annak köszönheti a terület, hogy mivel a nyugodt üledékképződés hosszú-hosszú ideig - a kambriumtól a szilurig, sőt helyenként tovább is - fönnmaradt, ennélfogva a zavartalan településű agyag-, mészkő- stb. rétegek nagy geológiai korokat fognak át, amelyek a földtörténet korbeosztására is alkalmasak.
A geológiai időszakokat, korokat az állatvilág fejlődése (egyes törzsek, nemzetségek, fajok elterjedése, virágzása és kihalása) alapján osztották föl. A Prága közeli őslényparadicsom változatos fosszíliáinak gazdagsága akkora, hogy az óidő egyes időszakainak (szilur, devon) finomabb tagolását (emeletekre bontását) a helyi ősmaradvány-tartalom alapján végezték.
Mégis milyen ősmaradványokkal találkozhatunk, ha a területre tévedünk? Elsősorban a trilobitákat, azaz a háromkaréjos ősrákokat kell kiemelni. A trilobiták az óidő végén, a perm időszakban kihaltak, az ópaleozoikumban azonban virágkorukat élték, ők a kambrium időszak legjellegzetesebb ún. vezérkövületei. A háromkaréjos ősrákok változatos méretben (1-2 cm-től fél méteres nagyságig) és formában vettek részt az élet színpadán.
Napjaikat leginkább a tengerfenéken mászkálva töltötték. A trilobiták testét három részből álló páncél borította (ebből származik a háromkaréjos ősrák elnevezés), amely váz az állat pusztulása után fönnmaradt. Az állatok növekedésük során folyamatosan vedlették le régi páncéljaikat, ezért egy trilobita számos fosszilis páncélt hagyhatott maga után. Ennek köszönhető, hogy a háromkaréjos ősrákok maradványai a paleozóos tengeri üledékes kőzetekben nagy gyakorisággal föllelhetők.
Az egykori tengerek élővilágából a trilobitákon kívül fontos megemlíteni az ősi külsővázas lábasfejűeket (orthoceras), amelyek a ma is élő nautilus rokonai, az ősi formák azonban nem fölcsavarodott, hanem egyenes házzal rendelkeztek. Jellemzők továbbá a megjelenésükben némiképp kagylókra emlékeztető, ám azokkal semmiféle rokonságban nem lévő, hasi és háti teknővel rendelkező pörgekarúak (brachiopodák) ősi alakjai.
A "trilobiták völgyét" a tudomány számára egy francia geológus-paleontológus, Joachim Barrand fedezte föl. Az ő tiszteletére nevezik az őslénytani leletegyüttest Barrandiumnak, amely az ópaleozóos élővilág egyik legfontosabb tanulmányozási területe, s amely jelentőségét tekintve vetekszik a híres kanadai Burgess palával, melynek finom lemezei között ugyancsak több ősmaradvány őrződött meg az utókor számára.
