A Waldorf-pedagógia eredetéről

A Waldorf-pedagógia atyja Rudolf Steiner (1861-1925), a filozófia doktora, az antropozófiai szellemtudomány megteremtője.

Az antropozófia tudománya a XX. század útkereső embere számára egy olyan új világ- és emberképet tárt fel, mely mélyen kapcsolódik az európai keresztény kultúrkörhöz, a nyugati szellemiségben gyökeredzik, bár alapját képezi egyfajta - a keleti vallások hitrendszerét idéző - egyetemes, archaikus, ősi szellemi bölcsesség megléte, amely a Waldorf pedagógia elméleti hátterét és megalapozását is adja. 
Különös tekintettel Steiner, az emberi szabadságot és individualitást rendhagyó szempontokból szemlélő és értékelő filozófiájára, mely értékek nagyban áthatják a Waldorf - pedagógia gyermek- és oktatásszemléletét.

Steiner kutatási eredményei, különösen a reformpedagógiája, személyiségközpontú nevelési irányelvei  kiállják az idő próbáját, s a hagyományos pedagógiai rendszer és pedagógusi beállítottságok átalakításához - azaz a mai kor aktualitásaihoz  - is jól használható segítséget nyújtanak.

 A Waldorf-pedagógia irányelveiről

A Waldorf-pedagógia abból indul ki, hogy az emberi fejlődés sehogy máshogy nem fogható fel, kizárólag annak archetipikus módján. Nevezetesen, hogy az ember fizikai, szellemi és lelki aspektusai integráltan, egymástól elválaszthatatlanul vannak jelen az emberben, s így fejlődési folyamataiban is. Ezért a pedagógia álláspontja az, hogy fejlődést elérni ezen aspektusok állandó együttes figyelembevételével, harmonizálásával, s egymást erősítő hatásaik felhasználásával érdemes. 

Minden ember csakis rá jellemző természettel, lelki, fizikai, szellemi sajátosságokkal s individuummal rendelkezik, épp így fejlődése, s annak lehetőségei és határai is sajátosan alakulnak. A feladat tehát az, hogy a pedagógus arra teremtse meg a lehetőséget, hogy a gyermek amellett, hogy a tananyagot elsajátítja, saját személyiségét, önmagát a lehető legmélyebben sikerüljön megismernie, s kiteljesítenie. 

Az emberi lény természetét - melyet az antropozófia élő archetípusnak nevez - átfogóan, egyfajta holisztikus szemlélettel szükséges megközelíteni. Enélkül ugyanis az egyes gyermek megértésének egészséges alapja vész el.

A pedagógus lépést tart a a gyermek- és kamaszkor fejlődési fázisaival, és döntéseiben, hatásaiban alkalmazkodik a speciális igényekhez, a megváltozott motivációs sajátosságokhoz. A hatékony, a gyermek belső világát is mozgató tanulás csak így érhető el. 

Fontos irányelv a gyermekek ösztönzése a fejlődéshez elengedhetetlen, számos és széles spektrumú tapasztalatok egyre önállóbb megszerzésére. A tanítás tudatos harmonizáló hatások elérésére törekszik. Ezt a test-lélek-szellem hármas egységének szem előtt tartásával éri el. 
E cél elérését elsősorban a tanterv felépítése, a tanítói eljárások rugalmassága biztosítja, mely sokszor gyógyító hatású lehet. Az egészség fogalma ebben az esetben olyan dinamikus egyensúlyt jelent, mely harmonizálja a gyermek belső erőit és kívülre ható viszonyait. Pszichológiai tény, hogy a személyiségfejlődés útja válságokkal tarkított folyamat, melyek átélése szükségszerű ahhoz, hogy megküzdjünk önmagunkkal, mintegy átlépjünk önmagunkon, tehát a tulajdonképpeni fejlődéshez. Egy-egy válságot kivétel nélkül egyfajta konszolidációs és érési időszak követ. A
 pedagógus a személyiségnek e dinamizmusát folyamatosan figyelemmel kíséri és igyekszik felhasználni az ebből eredő belső motivációs erőket. Az élet megteremti azt a személyiségfejlődéshez szükséges ellenállást, melynek hatására az egyén megtanulhatja, hogy kinyilvánítsa, ütköztesse véleményét, igényeit, tehát felébredjen, tudatossá váljon, fejlődjön. 

A pedagógia feladatának tekinti azt is, hogy olyan feladatokkal, kihívásokkal, ellenállásokkal szembesítse a tanulót, amelyet, s az ezekkel való megküzdést, egy-egy speciális fejlődési szakasz megkíván. Emellett ugyanolyan feladat, hogy a pedagógus mindeközben olyan támogató hátteret biztosítson, mely egyrészt biztonságot nyújt a gyermeknek, másrészt új képességek kifejlesztését alapozza meg. 

Míg a tanári szemlélet homlokterében a személyiség áll, a tananyag strukturálása elsősorban korspecifikus. A Waldorf-pedagógia nagy hangsúlyt fektet a szociális tanulás lehetőségeinek megteremtésére. Az emberi fejlődés egyik legfontosabb tényezője a szociális szerepek elsajátítása, a társadalomban való aktív, alkotó részvétel, ezért a heterogén, mindig változó tanulócsoportok létrehozása, a gyerekek együtt tanulása fontos cél. Mindez cél és egyúttal eszköz is, hiszen ezáltal a gyerekek közvetlen tapasztalatokat gyűjthetnek, egymástól tanulhatnak, empátiájukat, kooperatív képességüket fejleszthetik.

Végül pedig a Waldorf pedagógia, ahogy már olvashatták, nagy figyelmet fordít az ún. érési, átmeneti időszakokra, melyek során az oktatás fő hangsúlyai jelentős mértékben megváltoznak, s új tanulási formák és tevékenységek bevezetésével segítik át a gyermeket a kritikus időszakon.

Az osztálytanítónak ilyenkor számos lehetősége nyílik arra, hogy felgyorsítsa, vagy lassítsa a tanulás tempóját, vagy megváltoztassa az értelmi, érzelmi, akarati tényezők hangsúlyi viszonyait, hogy differenciált feladatokat adjon vagy egyénre szabott narratív anyagokat használjon fel segítségnyújtásként.  

A Waldorf pedagógia tehát méltán foglal el megbecsült helyet a reformpedagógiák palettáján, s nevelési irányelveinek hatékonyságát a felsőoktatási intézményekbe való továbbjutási statisztikák is alátámasztják.