Kihívások az iskolairányítás számára
A japán oktatási rendszert sok ország irigyli, hiszen a japán tanulók a nemzetközi teszteken mindig jó eredményt érnek el. Az elmúlt években azonban számos zavaró tényező jelent meg az iskolában - fiatalkorú bűnözés, iskolakerülés, lemorzsolódás, erőszak -, mely felkeltette a média érdeklődését, és figyelmeztető jelzésül szolgált a közvélemény, valamint a kormányzat számára, még ha e jelenségek nagyságrendileg nem is vetekedhetnek a más országokban megfigyelhető tendenciákkal. A fentiek mellett az Oktatási, Tudományos, Sport- és Kulturális Minisztérium (Monbusho) 1994-ben az alábbi gondokat fogalmazta meg: túlzott mértékű verseny a felvételi vizsgákon, a diákok elégtelen felkészültsége a mindennapi élettel, természeti környezettel való kapcsolatban, az iskola uniformizálódása, a diákokat és tanárokat egyaránt érintő erőszak és az ezzel összefüggő öngyilkosságok.
Mindezekre válaszul igyekeznek csökkenteni a vizsgák jelentette nyomást, s az élethossziglani tanulás fényében átalakítani a tantervet. A reformok között szerepel a vizsgákkal kapcsolatos könnyítések mellett az egységes középiskolai oktatás bevezetése és az új Tanmenetben meghatározott tananyag mennyiségének csökkentése is. Az ötnapos iskolahét (amely az öt és fél napos hetet váltotta fel) célja, hogy növelje a gyerekek "(élet)kedvét" a közösségi tevékenység vonatkozásában, és hogy szorosabbra vonja a közösség-otthon-iskola köteléket. A reformprogram nagyobb önállósághoz juttatja az iskolákat a kereszttanterv és az olyan témák bevezetésének ösztönzése révén, mint például a nemzetközi ismeretek vagy a környezetvédelem oktatása. Ezek a reformok azonban csak marginálisak, az alaptanterv változatlan maradt. A felső középfokú iskolák integrált programok és - a tanulói időbeosztást és tantárgyválasztást lehetővé tévő - kreditrendszerű programok bevezetésével kísérleteznek.
Nagy kihívás elé állítja az iskolákat az az elvárás, hogy szorosabb kapcsolatokat ápoljanak a helyi közösséggel. Ez jelentős részét képezi a Monbusho decentralizációs és deregulációs terveinek, ezért tanulmányutunk középpontjába is ez került.
Jelenleg az iskolaigazgatók az oktatási rendszer és az iskola szintjei között állva nagy nyomásnak vannak kitéve. Az iskolai dolgozók irányítása egyre növekvő jelentőségre tesz szert a vezetésben. Új tanárokat nem nagyon fogadnak fel, hiszen a tanulói létszám is csökken. Néhány vezető a feladatának tekinti, hogy javítson a tanárok közötti kor- és nemi arányokon. Ennél jóval kevésbé kitüntetett jelentőségű a prefektúrák és önkormányzatok által meghatározott költségvetés kezelése.
A legnagyobb feladat, hogy az igazgatók kilépjenek a tradicionális igazgatási és tanítói szerepből és egyfajta iskolamenedzseri pozíciót töltsenek be. Ehhez megfelelő képzés és szakmai tapasztalat szükségeltetik a tantervkezelés, munkaerő-gazdálkodás, a külső kapcsolatok és a pénzügyi ellenőrzés területén. Az igazgatói vagy vezetői posztra pályázó tanároknak az iskolaszékek által szervezett vizsgán kell számot adniuk menedzseri képességeikről. Ezek a testületek számos kurzust indítanak és az igazgatók szervezetei is saját képzést működtetnek. Emellett a pedagógus-szakszervezetek is indítanak tréningeket a nem menedzseri feladatokkal megbízott tanárok, valamint az oktatásban részt nem vevő iskolai személyzet számára. Az igazgatói poszt elnyeréséhez azonban nem minden iskolaszéknél előfeltétel bármiféle speciális kurzus elvégzése. A nemek egyenlőtlensége szintén fontos kérdés. Az 1999-ben közzétett felmérések szerint az iskolai rendszer minden szintjén jobbára férfiak az igazgatók (az alapfokú iskolákban 85,5, a középfokú iskolák két szintjén pedig 96,7, illetőleg 96,8%-ban), bár elviekben mindkét nem előtt nyitva állnak a lehetőségek.
A tanárokhoz hasonlóan az igazgatókat is egyik iskolából a másikba helyezik, ugyanakkor a tapasztalatot előnyben részesítő szemlélet miatt sokan a nyugdíjkorhatár környékén kerülnek vezető pozícióba, s egészen visszavonulásukig ugyanabban az iskolában maradnak. Különösen így van ez a felső középfokú iskolák esetében. 1977-ben vezették be az igazgatóhelyettesi státust, 1976-ban pedig a vezetőtanári rendszert. Az igazgatók feladatai továbbra is jobbára adminisztratívak. Az iskola mindennapi életét irányítják, és a tanárok mentorainak tekintik őket. Rendszerint számos feladaton megosztoznak a tanárokkal, így a rájuk nehezedő nyomás is csökken. Általában legalább egy, nem oktató adminisztrátor található mind az alapfokú, mind a középfokú oktatási intézményekben.
