Az Alpokról készült műholdkép
Az Alpok Európa legmagasabb hegysége. Vonulatai a Ligur-tengertől a Kárpát-medencéig mintegy 180 km szélességben húzódnak K-Ny-i irányban közel 1200 km hosszúságban. 7 ország (Franciaország, Olaszország, Svájc, Németország, Liechtenstein, Ausztria és Szlovénia) osztozik területén. Alapvető szerepet játszik a kontinens életében, ez megmutatkozik pl. abban, hogy markánsan elválasztja a mediterrán, óceáni és kontinentális éghajlatú területeket vagy abban, hogy centrális földrajzi helyzete lévén a közlekedési- és tranzitvonalak tengelyében található, s több évezredes kultúrtáj révén alapvetően rányomta bélyegét az európai történelemre. Hágóit a különböző népek évezredek óta használják átkelésre, a helyi lakosság, az átmenőforgalom, valamint a nagyarányú turizmus okozta terhelése pedig mára oly mértékben megnőtt, hogy ez lassan eléri a terhelhetőség határát. Az Alpok fiatal hegylánc, az egykori Laurázsia és Gondwana összeütközésének valamint a köztük lévő Tethys őstenger üledékeinek fölgyűrődése eredményeként jött létre a földtörténeti közép- és újidő során.
Az összeütközés eredményeként óriási térrövidülések mentek végbe, hatalmas áttolt takaróredők képződtek és kialakult az Alpok jellegzetes szerkezete, amelyben a kőzettípus és a területi elhelyezkedés alapján három jellegzetes takarót különíthetünk el. A még variszkuszi elemeket is tartalmazó helvéti takaró az egykori laurázsiai területeken képződött a középidő elején. A pennini takaró a Gondwana és Laurázsia között elhelyezkedő óceáni medencék térségéhez tartozó kőzetekből áll, míg az ún. kelet-alpi takaró a Gondwana északi partszegélyén képződött, nagy tömegű vastagpados triász üledékeket (mészkő, dolomit) jelenti. E három takarórendszer a lemeztektonikai mozgások következtében egymás fölé torlódott, majd az eltérő mértékű lepusztulás térben jól differenciált felszíni előfordulást eredményezett.
A Matterhorn
Nagyjából a Bodeni- és Comói-tó közti vonal mentén két részre, Nyugati- és Keleti-Alpokra oszthatjuk a hegységet. A jóval magasabb Nyugati-Alpok területéről a Kelet-Alpi üledékes rétegek már lepusztultak, így ezen a terülen főleg a helvéti és pennini szerkezet bukkan a felszínre, míg az átlagban 800 méterrel alacsonyabb Keleti-Alpokat, mint azt neve is mutatja, főként a kelet-alpi takaró borítja, ahol az idősebb kristályos és átalakult helvéti és pennini szerkezetek csak egyes, ún. tektonikai ablakokon keresztül bukkannak a felszínre (pl. Magas Tauern). Az Alpok felszínformái között a magashegységi eljegesedett formakincs iskolapéldáit találjuk meg. A hegység arculatára az elmúlt közel kétmillió év eljegesedései nyomták rá bélyegüket. Az Alpok teteje, a 4807 méteres magasságával, Európa legmagasabb csúcsát is magába foglaló Mont Blanc csoport ma is a hó és jég birodalma. Gyönyörű, csipkézett hegygerincek és csúcsok formálódtak, amelyek közül az egyik legnagyszerűbb a svájci-olasz határon található Matterhorn fenséges kárpiramisa. A völgyekben hatalmas jégárak húzódtak, s bár a gleccserek legtöbbje visszahúzódott, ma is számos jégfolyóval találkozhatunk.
A legnagyobb a svájci Aletsch-gleccser, amely több tucat km-es hosszával messze kimagaslik társai közül. Érdekesek a Mont Blanc nyugati lejtőinél húzódó gleccserek, amelyek a bőséges hóutánpótlás, a nagy magasságkülönbségek és a meredek lejtők miatt igen gyorsak, sokkal sebesebben haladnak a többi alpi jégárnál. Közülük is kiemelkedik a Mer de Glace, amely általános vélekedés szerint a kontinens leggyorsabban mozgó jégfolyama. A Keleti-Alpok gleccserei jóval szerényebb méretűek, Ausztria legnagyobb jégárja a Magas Tauernben található Pasterzee-gleccser "mindössze" három-négy km hosszú. Az Alpi gleccserek az utóbbi évtizedekben látványos olvadásnak indultak. A legszemléletesebben ezt a Rhone-gleccser példája mutatja, amely évente akár tíz métert is hátrálhat, s amely a 20. század első évtizedei óta több mint 150 métert veszített hosszúságából.
Egy SDT-ben található videót tekinthetsz meg a gyűrődésről ha ide kattintassz.
Az egykori jégárak helyén széles teknővölgyek húzódnak, amelyeket a jég a mellékvölgyekhez képest túlmélyített. Így jöttek létre az Alpokra oly jellemző függő völgyek, amelyek patakjai látványos vízesések formájában csatlakoznak a fővölgy vízfolyásaihoz. A svájci Lauterbrunnentall, a "Vízesések-völgye" az egyik legfestőibb fővölgy-függővölgy rendszer. Az egykori gleccserek néha annyira bevágódtak a kőzetbe, hogy elvégződésüknél egy küszöb alakult ki, amely az elolvadt jégaár vizét nem engedi elvezetni, s így hosszú, elnyúló fjordos tavak maradtak vissza. Az Alpok déli részén, az olaszországi Comói-tó, a Lago Maggore vagy a svájci Luganói-tó a fjordos tavak legszebbjei közé tartoznak, míg a tőlük nem messze található Garda-tó vizének felduzzasztásában, a gleccserüledék, a moréna is szerepet játszott. A gleccserek születési pontjainál, a cirkuszvölgyekben, kárfülkékben pedig rengeteg csillogó tengerszem utal a közelmúlt jégkorszakaira.
Látványosak továbbá a szurdokok, amelyeknek sokszor teljesen meredek völgyfalaik alig engedik be a napfényt. A Felső-Rajna Via Mala szurdokvölgye vagy az ausztriai Liechtensteinklamm a legszebbek közé tartozik. A vonulatok hágói (pl. Bernina, Kis- és Nagy-Szent Bernát, Brenner stb.) jó közlekedési lehetőségeket kínálnak, s a történelem során a népek folyamatosan használták őket átkelésre. A tranztiforgalom kielégítése céljából mára rengeteg autópályát létesítettek, s a hegyek testébe igen sok, több km-nyi alagutat is vájtak. Ma már sajnos az autópályák, az alagutak, a hegyoldalakban a fokozott erózióval fenyegető sípályák, az egyre-másra épülő turistacentrumok épp oly jellegzetességei az agyonterhelt hegységnek mint a smaragdzöld alpesi rétek, vad sziklák és sűrű fenyvesek, amelyek egyre kisebb területre szorulnak vissza.
