Ódon polcukról leemelve valóban vaskos benyomást tesznek felütőjükre e remekművek. Míg azonban a sorok között ott áll az Anya keservében, sírva a kereszt tövében..., addig maguk a szövegek mesésen szép kalligráfiával rajzoltattak, nem is beszélve e kódexek míves, ékkövekkel s arannyal fedett borításáról. Szerb Antalnak igaza van, amikor a könnyed tisztaságot és a mélységes szorongást egyaránt felfedezi az ősi hártyalapok mögött.
A kódexek szerzőit alig ismerjük. A középkor jellegzetes világszemlélete az egyetlen tökéletes alkotónak magát az Istent tartotta, mellette az ember csak amolyan tanult mester lehetett, akiben hat az isteni szikra (Lásd: az ihletet máig így nevezzük!), akibe "alkotáskor" beléköltözik a Szentlélek. Ha az író valóban értékes művet hozott létre, azt csakis a Szentlélek sugallatára tehette: ha pedig rosszat, akkor viszont felesleges kérkednie vele. Legkevésbé pedig nevét biggyeszteni mellé. Ez a negatív írói öntudat eredményezte, hogy a középkori magyar irodalom egyik legnagyobb krónikása után is csupán egy rejtélyes "P" maradt. P mester, vagyis Anonymus.
A szerzők öntudatának kialakulását más tényezők is hátráltatták. Amit ma az író természetes attitűdjének tartunk, vagyis kezdeményező szerepét, az a középkor alkotóit igencsak zavarba ejtette volna. A középkori szerző megrendelésre írt: a kezdeményező szerep így mindig a mecénásé (többnyire egy kolostori közösségé) volt, aki kénye-kedve szerint alakította és állította össze a kódex tartalmát - akár több szerző tollából is. A kódexekről így hiányzik a cím csakúgy, mint a szerző(k) neve.
A kódex kétarcú lény: a tartalom és forma egészen különös harmóniáját hordozza. A mély és igen komoly - esetenként komor - témákat feldolgozó kódexek eredetileg drága állatbőrre készültek (pergamen), ami már önmagában műtárggyá avatta a manuszkript alkotást. Ehhez társultak a festmények ecsetvonásait idéző, igen sok türelemmel megrajzolt betűk (betűképek), amiket laptetőn apró festménnyel díszítettek (iniciálé). A kódex egész kiképzése művészi tehetséget igényelt. Az olcsóbb, papírra nyomtatott könyvek csak a XVI. századtól kezdik "elárasztani" a piacot - hozzáférhetővé téve a szélesebb körökben a műveltséget - és nem utolsó sorban a reformáció tanait.
A kódex kétarcúsága fejeződik ki a szerző és a másoló eltérő megítélésében is. A negatív írói öntudat ugyanis csak egyike volt az okoknak, amiért a szerző vagy a fordító személye homályban maradt:
„... volt egy másik, külsőbb, de nem kevésbé fontos oka is, hogy miért szorult a szerző személye háttérbe. Azért, mert a másoló még annyira az előtérben volt, hogy elhomályosította a szerző alakját. Ez természetes következménye volt annak az egységnek, amit a könyv konkrét formája és tartalma alkotott. Az érték az előttem fekvő könyv volt és azt a másoló hozta létre, méltó tehát, hogy az ő emlékét hordozza. A másolók tudatában is voltak ennek.”Szerb Antal
A kódexeket nemcsak tartalmuk és díszítésük miatt tartották oly nagy becsben, de növelte értéküket egyediségük is. A másolók sajátos stílusa megnyilvánult a betűjelek egyéni kidolgozásán túl abban is, ahogy az anyaszöveget formálták: javították, illetve saját szájízük szerint átdolgozták. A középkorban, sőt még a felvilágosodás korában is ismeretlen fogalom volt a szerzői jog.
Az öntudatosabb másolók azonban nemcsak változtattak a szövegeken, de szignálták is őket. S ha mindez még nem volna elég: a sokszor akár évekig tartó munka során nem egyszer üzenetet is hagyott hátra másolónk a pergamenek margóján. E szubjektív megjegyzések több száz év mélyéről szólnak hozzánk - elevenen és emberien:
"Igen fay feyem"
"Igen beteg valek"
"Yay hogh faradek bor ythlan"
A másoló alakja így valóban élesebben tűnik elénk a múltnak kútjából. S a szerzők? Nekik megmaradt a mennyei, misztikus öröm, hogy, ha egy rövid időre is, de részesévé válhattak az isteni alkotásnak.
