Az oktatási tárca egy nemrégiben készült felmérése szerint az általános iskoláskorú gyerekek 13%-a cigány. Egy részük már a nyolc osztályt sem végzi el sikerrel, másik hányaduk a középiskolában morzsolódik le - ha bejut -, a felsőoktatási intézményekben pedig már alig-alig mutatható ki a jelenlétük. A folyamat alakulása majdhogynem törvényszerű; akit ugyanis már hétéves korában is csak a leghátsó padban tűrnek meg, vagy ott sem, abból elég kis valószínűség szerint lesz csak a jövőben ügyvéd, vagy sebész.

Sok esetben maguk az iskolák tesznek meg sok mindent azért, hogy a cigány gyerekeket minél hatékonyabban távol tartsák intézményüktől. A szelekció gyakorlatilag már az iskolába kerüléskor megkezdődik - vagy még előbb.

A kisebbségi ombudsman nemrég lezárult vizsgálata szerint az iskolaköteles korú roma gyerekek megközelítőleg 55-60 százalékát az óvodából kisegítő iskolába utasítják, ami elképesztő szám. A kisegítőbe "utalás" az óvónők javaslatára, a nevelési tanácsadó és egy szakértői bizottság véleménye alapján történik - elviekben egy teljesítmény-felmérést követően. A szakértői bizottságok azonban sok esetben alaposabb vizsgálat nélkül hagyják jóvá az óvónő javaslatát, figyelmen kívül hagyva, hogy ezen gyerekek teljesítményét - mivel egy másik kultúra szabályai szerint, illetve más körülmények között nevelkednek - más szempontok alapján kellene értékelni mint a többségi társadalomhoz tartozó, rendezett szociális helyzetű családokból jövőkét. Pedig ezeken a teszteken nagyon sok múlik: a gyerek egész életére kiható döntést hoznak sok esetben csupán néhány percnyi vizsgálat alapján. A kisegítő iskola tudvalevőleg zsákutca: innen csaknem lehetetlen a normál iskolába való visszakerülés vagy a továbbtanulás.

A cigány gyerekek elkülönítésének másik formája, amikor az iskola cigány osztályt vagy párhuzamosan egy "erősebb" és egy "gyengébb" csoportot indít, amelyek közül azonban nem kérdéses, hogy a roma tanulók melyikbe kerülnek. Az ideológia tökéletes: nagy létszámú csoporttal még a jó készségűekkel sem lehet eredményt elérni. Míg azonban a csoportbontásban az egyik csoport angolt tanul, addig a roma gyerekek korrepetáláson ülnek. A "felzárkóztatásnak" ily módon pedig az ellenkezője valósul meg: mivel kevesebb mindent tanítanak, a gyerekek óhatatlanul lemaradnak társaiktól, és a kisegítő iskolákba járókhoz hasonlóan vészesen lecsökennek továbbtanulási esélyeik. Ez a pedagógiai zsákutca legtöbbször egy életre meghatározza a roma fiatalok jövőjét, sőt sorsuk nem ritkán egész generációkra megpecsételődik. Pedig az iskola, a tudás, a tanulás jó ellenszer lehet a beskatulyázottságból való kitörésre, hazánkban azonban nagyon kevés olyan intézmény - és tegyük hozzá elég kevés olyan pedagógus - van, amely, illetve aki biztosítja számukra a tanulás pozitív megélését.

Emlékezetes, mekkora port vert fel a Nemzeti és Etnikai Kisebbségi Jogok Országgyűlési Biztosának 2001 év végén, 21 hazai főiskola bevonásával végzett felmérése, amely szerint a főiskolán tanuló végzős pedagógusok 14 százaléka - nagyjából minden hetedik diák - kifejezetten rasszista nézeteket vall. A pályakezdés előtt álló tanár-növendékek 38,5 százaléka, ha nem is szélsőségesen, de ellenségesnek bizonyult a romákkal szemben, 80 százalékuk pedig kizárta, hogy olyan helyen tanítson, ahol a roma tanulók vannak többségben. A felmérés csupán a megkérdezettek 7,4 százalékát találta a teljesen előítélet-mentesnek, ami - valljuk be - elég ijesztő adat.

Egy ugyancsak 2001-ben végzett vizsgálat szerint a már pályán lévő pedagógusok jelentős része úgy vélekedik, hogy a cigány családok maguk felelősek gyerekeik iskolai sikertelenségéért; az előítéleteket illetve a pedagógiai módszerek alkalmatlanságát mindössze 12%-uk jelölte meg lehetséges indokként. Még elgondolkodtatóbb, hogy nagyobbik hányaduk úgy tartja: a sikertelenség genetikai okokban keresendő - ezzel pedig mintegy felmentve érezik magukat: ha ugyanis így van, akkor nem kell felelősséget vállalniuk; elkönyvelhetik, hogy a cigánytanulók nevelése és oktatása eleve reménytelen feladat; széttárhatják a kezüket és kész.

Pedig a két etnikum életvitelében és szocializáltságában levő különbségeket nem szabad figyelmen kívül hagyni. Születése pillanatában a cigány gyermek is bárkivel azonos képességekkel rendelkezik, elviekben tehát semmi nem indokolja, hogy származása miatt érdeklődését, a világ megismerésére való vágyát ne elégíthesse ki a többi embert megillető módon és színvonalon, hogy a későbbiekben ne szerezhessen érettségit, ne sajátíthasson el egy piacképes szakmát, ezáltal ne boldogulhasson az életben.

- A korrekciós osztályba íratott nagyszámú roma gyerekek túlnyomó része nemhogy kissé, de egy cseppet sem értelmi fogyatékos - magyarázza Oláh Anna, egy fővárosi Pedagógiai Szolgáltató etnikai referense, aki maga is roma származású lévén annak idején saját bőrén is tapasztalhatta a többségi társadalom romákkal szembeni negatív hozzáállását, illetve azt, hogy mennyire nehéz kitörni ebből a helyzetből.

- Sokkal inkább nyelvi, mint képességbeli hiányosságaik vannak és nem azért nem értetik meg a feladatokat, mert nem fogják fel, hanem mert nyelvileg nincsenek rá felkészítve. Legnagyobb részük nem járt óvodába, hiszen a roma nők nem szívesen adják ki maguk mellől gyermekeiket, így az ott elsajátítható készségekkel természetszerűleg nem rendelkeznek olyan szinten, hogy az lehetővé tegye számukra az akadálymentes tanulást.

A szociológusok gyakorta hangoztatják, hogy a roma gyerekek ingerszegény környezetben nőnek fel és ebből adódik a lemaradásuk - ezt azonban mint roma, Anna kikéri magának: szerinte ugyanis aki eltöltene akár fél órát is egy roma családban, az megváltoztatná a véleményét. Az életkörülmények persze legtöbbször nem teszik lehetővé, hogy ezekkel a gyerekekkel is a középréteghez tartozókhoz hasonlóan foglalkozzanak: mindenki ismeri a roma családok legjellemzőbb problémáját: nagy család - kis lakás; leginkább az utca a "nevelés" színtere. Nem roskadozik a könyvespolc a könyvektől; nincsenek otthon képességfejlesztő játékok. A szegénység azonban semmiképp sem értelmi elmaradottságra utal, ezek a csöppségek pont annyit tudnak, ami egy hatévestől elvárható, csak olyanokat kérnek számon tőlük, amit korábban nem volt módjuk gyakorolni - véli a roma referens.

A szocializációs, illetve kulturális különbségekből adódó problémák a kamaszkorban, ha lehet még hatványozottban előtérbe kerülnek: a roma közösségek és az európai középréteg a gyermek-, illetve gyermekkor-felfogása ugyanis jócskán eltér egymástól. Míg a többségi társadalomban éles határ van a gyermek és a felnőttkor között, addig a romáknál ez inkább észrevétlen átmenet. Egy 12-13 éves roma az ő kultúrája szerint már felnőttnek számít, felnőtt problémák foglalkoztatják és velük nagyjából egyenrangú: nem tűri el a parancsolgatást. A fiatal ilyenkor egyfajta identitás-válságot él meg: noha életkora és kultúrája szerint már felnőttnek számít: az iskola még gyerekszerepet vár el tőle.

A helyzet, illetve a konfliktusok megoldására az oktatási szakemberek, kisebbség-üggyel foglalkozó politikusok, valamint a különböző roma érdekvédelmi szervezetek képviselői kétféle lehetőséget látnak, amelyek - bár szöges ellentétben áll egymással - egyaránt tekintélyes támogatói, illetve ellenzői tábort tudhatnak maguk mögött.

Az egyik - már létező - út a speciális tanterv szerint működő, roma nemzetiségi iskolák felállítása; olyan intézményeké, amelyekben a magukat az etnikum tagjának valló gyerekek, fiatalok a magyar mellett saját nyelvüket, kultúrájukat, hagyományaikat ismerhetik meg és sajátíthatják el. Az ilyen típusú intézmények célja, szerepe vitathatatlan: a nemzetiségükhöz szolidáris, értelmiségi fiatalokat nevelnek, egyúttal azt az üzenetet közvetítik a többi iskola, a többi pedagógus felé, hogy velük is lehet sikereket elérni. Létjogosultságuk felett ugyanakkor évek óta húzódik a vita: oktatási szakemberek, és különböző roma szervezetek ugyanis a mai napig megkérdőjelezik, hogy vajon helyes-e kiemelni a cigány tanulókat a többségi közösségből.

A speciális roma iskolák ellenzői szerint az ilyen típusú alapoktatásban részesülő diákok csak egy hasonló, speciális középfokú intézményben tanulhatnak tovább eséllyel, ami viszont egy speciális, kisebbségi felsőoktatási formát, illetve speciális munkaerőpiacot is feltételez. Miután azonban ilyen nem létezik, a hasonló iskolába járó gyerekek korlátozott esélyekkel indulhatnak az életben.

Ezen álláspont képviselői szerint az lenne helyes, ha az iskolákba mindenféle gyerek járna, hiszen a mindennapi életben sincsenek elkülönítve egymástól romák és nem romák. A gyerekek szerintük ráadásul egyébként sem születésüktől fogva cigányellenesek; csak később válnak a szülők sztereotípiáinak foglyaivá. Ha azonban kicsi koruktól megszokják, hogy különböző kinézetű és habitusú gyerekek veszik körül őket, ha egészen pici korukban elmagyarázzák nekik, hogy a másság nem baj - főleg nem bűn -, az megelőzheti a későbbi idegenkedést, s az ilyen légkörben nevelkedő gyerekek a későbbiekben sem a bőrszín, vagy származás, hanem a személyiség alapján ítélkeznek majd a másik emberről.

Bár a fenti két megoldás támogatói illetve ellenzői között évtizedek óta húzódik a vita, az álláspontokat mindeddig egyetlen alkalommal sem sikerült közös nevezőre hozni. Abban mindazonáltal mindkét fél egyetért, hogy kérdéssel mielőbb foglalkozni kell; a demográfiai helyzet alakulása folytán ugyanis sem a társadalom, sem a kormányzat nem hunyhat szemet a problémák felett.