Bármilyen feldolgozás készül is Az ember tragédiájából, az mindig nagy kihívás elé állítja az alkotó(ka)t és alkalmasint a befogadókat is. A műből jellemzően színházi előadások készülnek, az eredeti mű drámai jellegét kidomborítva. Azonban Madách leghíresebb műve nem tipikus eleme a drámai művek halmazának, legalábbis abban az értelemben nem, hogy a drámai művek létmódja az előadás. Tragédiát drámaként sikerrel színre vinni – követve a szöveget és a szerzői utasításokat – már csak azért is problematikus, mert ilyen módon egy az átlagos színházlátogató számára befogadhatatlanul hosszú előadás keletkezne. Ez a mű színházi alapanyagként igényli a húzást, ahogy filmadaptáció alapjaként is; ez utóbbi esetben azonban egészen másfajta kihívások elé néz a rendező: a szimbolikus terek, cselekményelemek, gesztusok bemutatására sokkal több eszköz áll rendelkezésére, mint amit a színház nyújtani képes. Nem feltétlenül muszáj csak utalást tenni egy fantasztikus eseményre, ha mozgóképen azt meg is lehet mutatni. Az audiovizuális hatásoknak a képzeleten kívül csak a költségvetés – és jó esetben az ízlés, az arányérzék szab határt. Tudni kell keveset mutatni.
Lírai animáció
Jankovics Marcell 2011-re elkészült kompozíciója egyszerre láttat kevesebbet és sokkal többet annál, mint ami a nézői elvárás. Filmje animáció, ami nem törekszik a valósághű ábrázolásra, hanem felvállalja azt, hogy ez egy rajzfilm; ennyiből kevesebb. Több azonban azért, mert tág teret nyit a költészetnek és az asszociációnak.
Bízvást állítható, hogy ez a film az eredeti drámai költemény műfajmeghatározásból nem a jelzőre, hanem a jelzett szóra teszi a hangsúlyt. Egy olyan lírai utazást mutat be, amelynek előzményei Goethéig és Dantéig nyúlnak vissza. Csak míg a szépirodalmi szöveg lírai személyisége különféle szerepekbe (elsősorban a szerepjátszó Ádáméba és Luciferébe) transzponálja magát, a filmben ez a lírai személyiség kiegészül a kompozíció letéteményesével, aki ugyancsak felelős az ábrázolásmódért.
Nem szabad elfelednünk, hogy Az ember tragédiája című film Jankovics Marcell alkotása, az ő interpretációja Madách művéről. A kérdés ezek után az, hogyan interpretálja a néző ezt az interpretációt.
A befogadhatóság kérdése
A film kivételesen hosszú idő alatt készült: az egyes színeket rövidfilmként 1988 óta folyamatosan láthatta a közönség; a teljes film azonban mégsem egyenlő az egyes színekről készült rövidfilmek összegével. Nem mondhatjuk, hogy ez a nagyszabású vállalkozás osztatlan sikert aratott a nézők körében, sokan kifogásolták többek között a hosszát (160 perc!), a nehezen befogadhatóságát. Az alkotás valóban feszült odafigyelést és türelmet kíván, Jankovics ugyanis a képi utalások rendkívül bonyolult rendszerével él, néhol (például a londoni szín haláltánc-jelenetében) olyan vizuális burjánzásnak lehetünk szemtanúi, amely szinte követhetetlen.
Izgalmas és egyben az értelmezést segítő megoldás azonban az, hogy minden színt más-más stílusú kép világ alkotja, így téve karakteressé az egyes részeket. A keretszínek közül az első, a második és az utolsó a transzcendenst igyekszik ábrázolni, elmosódó, majd kontúrt nyerő formákkal, a kontúrokon belül pedig egymásba játszó színekkel. A harmadik szín mintha egy tankönyvi illusztráció továbbgondolása lenne, a negyedik az ókori Egyiptommal kapcsolatos asszociációnkat jeleníti meg. Az athéni szín fehér-, vörös- és feketealakos vázafestés, a római antik szobrokat, a konstantinápolyi középkori iniciálékat animál, a prágaiak pedig olyanok, mint a rézmetszetek. A párizsi színben a tömeg kék—fehér—piros hullámzása és a statikus háttér ellentéte a meghatározó. A londoni szín talán a leginkább rajzfilmszerű, itt a sötét tónusok uralkodnak. A falanszter a képregényeket idézi meg, a világűr a sci-fi filmeket, az eszkimó-szín pedig a jövő semmibe vesző homályosságát.
Mindegyik szín külön ékszerré válik a film során, a kapcsolatot pedig a kihangosított drámai monológok és párbeszédek teremtik meg köztük. Monumentális vállalkozás és végkifejlet; diák legyen a talpán, aki feszengés, türelemvesztés nélkül végignézi.
Van-e keresnivalója magyarórán?
Feltétlenül, sőt médiaórán is. Irodalomórai felhasználása főként részleteiben javasolt (lelkes önként vállalkozók pedig akár az egészet is megtekinthetik): épp elég közös munkát ígér egy-egy szín Jankovics-értelmezésének az értelmezése. Ez egyszersmind kiváló alkalom is arra, hogy egy-egy színen mélyebben is el lehessen gondolkodni. Úgysem juthat idő az összes szín kellő színvonalú tárgyalásra, ráadásul a megfelelő színek kiválasztásához szempontként szolgálhat az is, hogy az adott diákcsoport vajon melyik részlet iránt fogékonyabb, melyik iránt kevésbé.
Médiaórán inkább lenne helye a teljes kompozíció megtekintésének, már csak a kompozíció felépítésének megfigyelése végett is. Ezenkívül hangsúlyt kaphat a rajzfilm mint kifejező nyelv, illetve az illusztráció és a rajzfilm közötti összefüggés: a filmben ugyanis rengeteg példa van statikus, kimerevített képekre, amelyeket sokszor egy újabb statikus kép vált fel. Nevezhető ez egyáltalán rajzfilmnek?
Jankovics Marcell filmje egyáltalán nem könnyen emészthető alkotás. Ahhoz, hogy diákoknak is megmutassuk részeiben vagy egészében, szükség van arra, hogy jól ismerjük az adott tanulócsoport tűrő- és befogadóképességét. Megfelelő közegben azonban nagyon pozitív hatása lehet ennek a különös, mégis grandiózus műnek.
További érdekes oldalak vagy ötletek:
Jankovics Marcell honlapja:
Az ember tragédiaája című film a port.hu-n:
Színről színre (Jankovics Marcellal filmjéről beszélget Csontos János):
Kerek Roland cikke
