Szónokok

A történelem fontos forrásai közé tartoznak azok, amelyeknek alapja a szóbeliség és amelyek gyűjtőneve: íratlan szellemi hagyomány. A népmese, a népköltészet, a népzene, a szóbeli visszaemlékezések, az elhangzott beszédek a történelem kutatója számára mind értékes információkat hordoznak. Az íratlan szellemi hagyománnyal - vagy ahogy sokszor leegyszerűsítve említjük: szóbeli forrásokkal - gyakran más, valamilyen rögzített formában találkozunk. A lejegyzett népdalok, a film- vagy hangszalagon megőrzött beszédek, rögzítettségük ellenére a szellemi hagyomány részét képezik.

A szóbeli források elemzésével nagyobbrészt az irodalomtudomány, valamint a szellemi néprajz (folklorisztika) foglalkozik, ám bizonyos szóbeli források a történész számára is alapvetőek. A történettudomány szempontjából a szóbeli forrásoknak van a legkisebb "hatósugaruk". Ezen források segítségével legfeljebb 100-150 évre lehet visszatekinteni, amikortól a hang, majd a mozgókép és hang rögzítésének technikai feltételei rendelkezésre állnak. Igaz, már az ókorból is maradt fenn számos lejegyzett beszéd, szónoklat, ezek egy tekintélyes része azonban minden bizonnyal sosem hangzott el élőszóban, más részük pedig a szóbeli megnyilvánulásnak szerkesztett (javított, módosított, tömörített, kivonatolt stb.) változata csupán.

Az íratlan hagyomány történeti jelentősége azonban, időbeli korlátai ellenére sem lebecsülendő. A 20. század történettudományának egyik nagy újítása éppen a szóbeli hagyománynak - elsősorban a visszaemlékezéseknek - a történeti kutatásokba való bevonása volt. A korábbi történelmi események még élő részesei - formálói és/vagy elszenvedői - nagyban gazdagíthatják történeti ismereteinket. Mára a csak szóbeliségben létező történeti információk összegyűjtésével a történettudománynak önálló részterülete, az oral history foglalkozik.