Milyen iskolát tart jó iskolának? Milyen feladatokat lát el a jó iskola?

Szerintem az a jó iskola, ahol a gyerekek és a tanárok is jól érzik magukat. A jó iskola szerintem az, ahol a tanulást, a tudásszerzést örömforrásként élik meg a gyerekek. Egy ilyen iskola a pedagógusoknak is az eredmény, az öröm forrása. A jó iskolában minden gyerek fejlődik, kiteljesedik, és mikor végül kilép innen, jóval előrébb tart. Az iskola az esélyteremtés forrása is: akiknek kevesebb támogatás jut otthon, azoknak a gyerekeknek többet adhat. Az iskola egy komplex és bonyolult intézmény, amelyben a gyerekek és a felnőttek is rengeteg feladatot hajtanak végre. 

A magyar társadalom általában azt várja az iskolától, hogy minél több tudást adjon át a gyereknek. A tanárok és a szülők is kedvelik a jól ismert frontális módszereket, amelyek mennyiségileg hatékonynak tűnnek. Azt feltételezzük, hogy sok tudással felnőttként jól fognak működni a társadalomban.

Ugyanakkor az elmúlt évtizedekben az életmódváltozásból kifolyólag nagyon megváltozott az iskola élete. A gyerekek a napjuk jelentős részét az iskolában töltik, nemcsak tanulnak, hanem léteznek, élnek és együttműködnek az iskolában, számos társas funkciót ott tanulnak meg. Az iskola, az oktatás hosszú ideig nem vállalta azt a feladatot, hogy ezzel a plusz idővel is tudatosan kezdjen valamit, a tudásátadás mellett elsősorban gyerekmegőrzőként működött. Pedig nagyon sokféle funkciót elláthatna ebben az időben, ha akarná, ha fontosnak tartaná. Folyamatosan zajlik az a vita, hogy a nevelést mennyire kell a családnak végeznie, és mennyire az iskolának. Szerintem ez egy álkérdés. Én azon az állásponton vagyok, hogy a nevelés az iskolának természetes funkciója. Az iskola tökéletes terep a gyerekeknek ahhoz, hogy elsajátítsák az együttélés kooperatív formáit, hogy okosan játsszanak, hogy tiszteljék egymást, hogy megtanulják a konfliktusmegoldás kreatív formáit. Így nem csak később, hanem már gyermekkorukban jól tudják magukat érezni egymás társaságában.

Úgy gondolom, hogy egy igazán jó iskola közösségépítő intézményként képzeli el önmagát. Ennek egyik fontos részét képezi a tudásátadás, másik részét pedig az a tudatosság, hogy a gyerekek az iskolában együtt élnek. Az iskola a gyerekek, a pedagógusok és a szülők közös világa, és mindannyian részesei annak az intézménynek. Az általam elképzelt iskolában a szülők és a gyerekek is részesei az iskolai döntéshozatalnak. A mai magyar oktatáspolitika látszólag nagy szabadságot biztosít az önkormányzatoknak és az iskoláknak, hogy a pedagógiai programjukat, az iskolai outputot meghatározzák, a szülők mégis keveset tudnak erről. Persze, egy iskola pedagógiai programja stratégiai dokumentum, de fontos volna a szülőket részletesen tájékoztatni arról, mit tervez az iskola a gyerekeikkel, s hogy esetleg milyen hozzájárulást, támogatást (nem anyagi természetűt!) vár a szülőktől. Engem a gyermekeim iskoláiban mindig megpróbáltak lebeszélni arról, hogy elolvassam a pedagógiai programot. Van egyfajta szerepzavar az iskolákban és a szülőkben is azzal kapcsolatosan, hogy az iskola közszolgáltató (melyet az adónkból tartunk el) vagy pedig autoritás. Szerintem közszolgáltató, amelyet azonban ezer módon támogathatnak a szülők és a helyi környezet, hiszen mindenki érdeke, hogy az iskola jó legyen, sikeres és örömöt adó. Ez egy tudatos állampolgári magatartást feltételez. El lehetne érni, hogy az iskolák a helyi közösség centrumaivá váljanak, izgalmas közösségi színterekké. Az aktív, élettel teli iskolákban a gyerekek és a tanárok is jobban érzik magukat, és jobban teljesítenek a tanulásban.

Hogyan viszonyulnak ehhez a pedagógusok?

Egy lelkes, ambiciózus, motivált tanárnak sok korlátot kell legyőznie ahhoz, hogy igazán jót tudjon csinálni. Sokszor a saját kollégái akadályozzák a közösségi attitűd megvalósításában. De az az igazság, hogy aki igazán jó tanár, s aki nagyon akar, az meg tudja ezt oldani. Mint a legtöbb dolog az életben, nagyon sok múlik a személyiségen. Egy jó tanár, egy energikus személyiség nagyon sokféle közegben megtalálja a módját, hogy megvalósíthassa az elképzeléseit a gyerekekkel. Ami korlátozó lehet, az például a pénz, tehát hogy mire ad az oktatás pénzt, mennyire méltányolja az iskola a kreatívabb, idő- és pénzigényesebb tanítási formákat. A múzeumpedagógiai oktatás például megmozgatja a gyerekeket a történelemoktatás során, elmehetnek kirándulni, megnézhetik a várakat, eljátszhatnak történelmi eseményeket. Ezek részben időigényesebb, részben pénzigényesebb dolgok. A másik dolog, hogy a kreatívabb képzési formák a tanártársak, az iskolavezetés részéről is nagyobb odafigyelést kívánnak. Sokkal bonyolultabb megszervezni egy erdei tábort, mint lenyomni egy egy-két hetes környezetismeret órarendet. Sokszor a szülők is elképesztő nehézkesek tudnak lenni, nyugodtan lehet erről beszélni. Gyakran ők képviselik a legkonzervatívabb álláspontot az innovatív technikákkal szemben. Ahol a szülők értik, hogy mi miért történik, netán maguk is kipróbálnak egy-két dolgot, van érdemi kapcsolat a szülőkkel, ott minden sokkal egyszerűbb.

Egy kutatásukkal kapcsolatban olvastam a demokrácia működésének és az iskolának, mint a társadalom leképezésének összefüggéséről. A véleményalkotás, vita ösztönzése mennyire van jelen a közoktatásban, mit mutatnak az eredmények? Honnan lehet tudni, hogy egy iskola nyitott-e az ilyesmire, felkészült-e a konfliktusok kezelésére? Mik lehetnek a jelei ennek?

Magyarországon az utóbbi évtizedekben elsősorban az olvasási és matematikai készségeket mérjük nemzetközi felmérések alapján. Össze tudjuk hasonlítani, hogy a magyar gyerekek 14 éves korukban milyen olvasási képességekkel rendelkeznek, legalábbis el tudjuk helyezni egy európai volumenű összefüggésrendszerben – tudjuk egyébként, hogy rosszul olvasnak. Hazánkban főleg ezt a két készséget vizsgálják, de egy csomó egyéb nemzetközi mérés is zajlik. Például az állampolgári készségek tanulmányozása azt nézi meg, hogy a gyerekek egy adott korban mennyire képesek együttműködni egymással, hogyan tudják megoldani a problémáikat, konfliktusaikat egymás között, mennyire gondolkodnak egyéni, illetve közösségi keretekben, milyen értékeket vallanak a befogadásról, kirekesztésről, a társadalmi demokráciáról. Egy csomó olyan képességet mér ez a vizsgálat, ami a demokratikus (azaz civilizált) közösségi élethez szükséges. Ezekben a mérésekben Magyarország az utóbbi időkben nem vett részt. 1999-ben azonban elkészült 200 iskola teljes 14 éves korcsoportjának a mérése, amit aztán sajnos nem értékeltek ki. Mi részben ezt a vizsgálatot néztük meg és sok-sok azóta született hazai és nemzetközi felméréssel hasonlítottuk össze, melyekből arra próbáltunk következtetni, hogy a gyerekek közösségi életben való szerepe hogyan működik és ők erről hogyan gondolkoznak. A vizsgálat eredményeképp néhány újszerű dologra derült fény. Kiderült például, hogy a magyar gyerekek kifejezetten úgy gondolják, őket negligálják az iskolában, az ő véleményüket érdemben sosem kérdezik meg. Látják, hogy egy fontos közösségben vannak, ahol azonban csak akkor számítanak, ha jól tanulnak, ha jó tanulmányi eredményeket produkálnak. Más erőfeszítéseikre – ami például a közösségépítésre, az iskolai élet jobbá tételére vonatkozik, vagy hogy kifejezzék azt, amit szeretnének – nem tart számot az iskola. Az is kiderült a kutatásból, hogy ez bántja a gyerekeket és igényt tartanak arra, hogy mindebben részt vehessenek. Ugyanezek a vizsgálatok a tanárokról azt a képet mutatják, hogy a pedagógusok azt tekintik jó diáknak, aki szabálykövető, mindig megcsinálja a leckét, megtanulja az adott anyagot. Az iskola kifejezetten a tudás megszerzéséhez kötődő képességeket díjazza. Jól látszik, hogy az intézmény másfajta attitűdöt tart fontosnak, mint amit a gyerekek szeretnének.

Miért baj az, ha a társas képességek nem fejlődnek?

Ahhoz, hogy társas, közösségi életben – a családban, az iskolában vagy az egész társadalomban – jól tudjunk működni, ott boldogok és eredményesek tudjunk lenni, az kell, hogy képesek legyünk megtalálni a magunk helyét. Találjunk helyet az önkifejezésünknek, fejlődésünknek, együtt tudjunk működni más emberekkel. Azokkal is ki tudjunk alakítani egy civilizált kapcsolatot, akik nem tetszenek, akik mások, mint mi, oda tudjunk figyelni egymásra, ami szükséges ahhoz, hogy együtt tudjunk dolgozni. Tudjuk kezelni a konfliktusokat, ha nem is feltétlenül megoldani. Van egy fontos állampolgári készség: az ellentmondásokkal való együttélés, tehát annak az elfogadása, hogy a világ körülöttünk nem fekete és fehér. Tudjuk, hogy szinte semmi sem az, mindenféle morális, politikai, emberi dilemmák szövik át a világot, nagyon ritkán vannak fekete-fehér, igen-nem helyzetek. Megpróbálhatjuk polarizáltan beállítani a világot, de azzal egy hamis világot tárunk a gyerekek elé, amelyben nehezen tudnak eligazodni. A véleményalkotás képessége alapvető.

Ez tanulható?

Az égvilágon szinte minden tanulható, de ez például egy olyan dolog, amit nem könyvekből, hanem rengeteg beszélgetésen keresztül lehet elsajátítani. Lehet olvasni a történelemről, meg lehet tanulni az évszámokat, az összes középkori magyar király uralkodásának az időpontját.  Ez is egyfajta releváns tudás. Fontos értenünk a történelem idősíkjait, de sokkal fontosabb és izgalmasabb értenünk a történelem dinamikáját. Például lehet arról beszélgetni a gyerekekkel, hogy egy adott királynak milyen problémákkal kellett megküzdenie mondjuk egy háborús helyzetben, s ezeket mind el lehet játszani. Ezer módja van ennek. Ezt a tudást nyilvánvalóan sokkal jobban megjegyzik a gyerekek. És meg is értik, hogy régen sem voltak a dolgok egyértelműek, ma, a 21. században pedig még kevésbé azok. Elsősorban azért, mert olyan globalizált világban élünk, ahol minden hat ránk és nincsenek határok. A gyerekek egyébként tudják ezt, mert a világhálón élnek. Az információkat is meg kellene tanulni szűrni. Jó lenne, ha a gyerekek is képesek lennének megtanulni, mi az, ami fontos, és mi az, ami nem. Ezt lehet úgy is, hogy megmondjuk: ez fontos, ez pedig nem, de lehet úgy is, hogy együtt csináljuk velük.

Ezt a fajta tanulást nagyon nagyban befolyásolja, hogy milyen mintát lát a gyerek az iskolában: hogyan kommunikálnak egymással a tanárok, becsukják-e az ajtót. Úgy nem lehet demokráciát tanítani, ha ő maga sem érzi magát egy demokratikusan működő közösség tagjának.

Ez mindenképpen így van. Ahogy egy családi szocializációban is. Ha az egy kommunikatív, nyitott család, ahol a gyerekekkel együtt folyik a szó a nyaralásról, a hétvégi programokról, egy gyerekek közötti konfliktusról – vagy bármi másról – ott a gyerekek maguk is igényesebbek lesznek és fontosabb lesz számukra a részvétel. Otthon és az iskolában is. Van erről kutatás is. Pontosan tudjuk, hogy azokban az iskolákban, ahol a pedagógusok közötti munka csapatban működik, ahol a tanárok között olyan fórumok vannak, ahol a problémáikat meg tudják oldani – tehát ahol nem szigorú hierarchikus rendszer van –, ott az egész iskolában jobb a hangulat. Ezek a tanárok a gyerekekkel is nyitottabbak. Egyfajta bátorság kell ahhoz, hogy a tanár kinyissa a saját személyiségét a gyerekek előtt. Ha erre képes, akkor olyan bizalmi helyzetet eredményez, ami a gyerekekben is erősíti a bizalmat és rögtön jobb hangulat alakul ki, ami nyilvánvalóan magasabb szintű tanulási eredményhez vezet. A bizalom nagyon fontos dolog. Egy kutatás elég drámaian kimutatja, hogy a bizalom olyan szinten hiányzik a magyar társadalomból, ami még a környékbeli országokhoz képest is meglepően rossz. Magyarországon csak nagyon szűk közösségekben működik a bizalom: szűk családi körben, néhány volt diáktárssal, felnőttkorban szoros bizalmi kört szinte már nem is lehet kialakítani. Úgynevezett kötött hálózatok működnek. Egy jól működő országban sokkal tágabb kiterjedésű a bizalom. Nem csak a feleségemben és az anyámban bízom, hanem a munkatársaimban, a polgármesterben, az ország vezetőiben. Itthon még a szomszédban sem bízunk, jellemző egyfajta általános bizalmatlanság és intolerancia. Az iskolában rengeteget lehetne tenni azért, hogy ezek a dolgok megváltozzanak.

Van személyes élménye ezzel a viszonyrendszerrel kapcsolatban?

Nekem, mint szülőnek van ilyen élményem. Például a pedagógusba vetett bizalom a szülők részéről sokszor nagyon alacsony. Nagyon érdekes dolog, hogy mennyire fékezi egy tanár kreativitását, ha a szülők nem bíznak benne, ha ő egy innovatív és kreatív szereplője az iskolának. Sokszor a gyerekek sem bíznak egymásban. Van egy nagyon érdekes és viszonylag egyszerűen bevezethető módja annak, hogy növekedjen a bizalom szintje intézményen belül. Minden iskolában van például házirend, ami valójában az együttélés szabályait rögzíti, de a gyerekek egyáltalán nem tudják, mi van a házirendben. Már maga a megfogalmazás sem támogatja ezt a koncepciót. Anglia egyik megyéjében olyan módszert vezettek be, hogy a gyerekek és a tanárok közösen állítják össze a házirendet, és az elnevezése sem tartalmazza a „rend” szót, hanem minden osztály saját alkotmányt készít. A gyerekek az év első napját mindig azzal töltik, hogy kis csoportban összeülnek és leírják, mi kell ahhoz, hogy ők ebben az iskolában jól érezzék magukat, saját magukra vonatkoztatva. Már a legkisebbek is leírják, hogy szükségük van arra, hogy senki se bántsa őket, hogy a többiek figyeljenek rájuk, hogy tisztaság legyen körülöttük. A gyerekek pillanatok alatt össze tudják szedni, meg tudják fogalmazni, hogy milyen körülmények közt érzik jól magukat. Ezek később behelyettesíthetők, mint az ő jogaik. Ha ezt magukra nézve fontosnak tartják, akkor ebből automatikusan következik, hogy ezeket nekik is tiszteletben kell tartani. A többi gyerek felé. Nem szemetelek az ő asztalára, nem köpködöm le, nem bántom, nem alázom meg stb. Ez tulajdonképpen a jogok és kötelességek rendszere, amiről a házirend is szól, de egészen másképp néz ki, ha ezt a gyerekek maguk is végiggondolják.

És betartják?

Az történik, hogy miután a gyerekek kis csoportokban összeállítják a listát, megbeszéli az osztály is – valójában ugyanaz a fontos mindenkinek –, majd felírják ezt egy nagy papírra és mindenki aláírja. Ez egy szerződés, amit a tanár is aláír, hiszen a törvények rájuk is vonatkoznak. Ha például nem szabad órán bekapcsolni a mobiltelefont, akkor a tanár sem kapcsolhatja be. Persze ezer alkalom adódik az év során, amikor a gyerekek eltérnek ezektől a „törvényektől” és például bántják egymást. Ilyenkor a tanárnak csak nagyon finoman kell utalnia arra, hogy hahó, gyerekek, ott van az alkotmányunk, amiben benne van, hogy nem bántjuk egymást. Ha nem szeretnétek, hogy benneteket valaki bántson, akkor ti se bántsatok másokat. Ebben a megyében már az első 2-3 év után egészen jelentős hangulatváltozást értek el az iskolákban. Van egy terület, ahol nagyon látványos a javulás: az iskolai agresszió területén, amiről Magyarországon is nagyon sok szó esik. Meglepő módon hazánkban elsősorban a tanárok és a gyerekek közötti agresszió a téma, pedig valójában a legtöbb erőszak a gyerekek között zajlik, aminek a kezeléséhez nagyon rossz technikákkal nyúlnak a tanárok. A gyerekek döbbenetesen durvák tudnak lenni egymással. Ez az alkotmány módszer épp arról szól, hogy tudatosítja a gyerekek fejében, hogy hogyan kell működniük ahhoz, hogy másoknak is jó legyen. Az iskolai agresszió szintje például sokkal jobban alakult itt Angliában, mint más területeken. Ha csak ennyit lehet elérni egy ilyen egyszerű módszerrel, az már egészen kiváló. Számos más hasonlóan egyszerű módszer is létezik arra, hogy tudatosítsuk a gyerekekben, rajtuk múlik az, hogy hogyan élnek és hogyan érzik magukat mások az ő környezetükben, nap mint nap.

Ettől elkötelezettebbek lesznek a gyerekek? Mi a titok?

Az egész dolog lényege, hogy a gyerekek megtanulják, milyen sok múlik rajtuk. A titok a felelősségvállalás, amit már egészen pici korban meg tudnak érteni a gyerekek.  A felelősség egy érzés, ami arról szól, hogy ő részese a döntésnek, bizalom van iránta, tevékeny polgára a közösségnek. Nem is szükséges a gyerekek szájába adni a felelősség szót, megérzés szintjén tudják elsajátítani, elég, ha pontosan érzik, hogy ők fontosak, hogy őrajtuk múlik az, hogy milyen világ az, ahol élünk. Az egyik gyerekem most fejezte be az első osztályt, és egy különösen problematikus osztályba került, rengeteg a kisfiú, kevés a lány. Ez a csoport váratlanul agresszívre sikeredett. A pedagógusok nagyon sokat küzdöttek, nagyon szellemes és jó módszerekkel próbálták a gyerekeket békésebb együttélésre rávenni. Viszonylag kreatív tanárpárosról van egyébként szó, rengeteg interaktív módszert megpróbáltak, nagyon sokat mozgatták a gyerekeket, jó pár szülőkkel közös esemény is zajlott, jól küzdöttek a probléma megoldásáért, de majdnem teljesen kudarcot vallottak. Nagyon elkeserítő volt nézni. Egyébként a szülők is nagyon kevéssé voltak partnerek. Ezzel az osztállyal meg fogom próbálni az osztályalkotmányt. Azt gondolom, hogy ezzel az eszközzel egy ilyen bonyolult viszonyú osztályban csökkenthető az agresszió. Valami hiányzik, és talán épp ez, hogy a gyerekek jobban értsék, hogy a dolog rajtuk múlik, személy szerint, hogy nekik és az osztálynak jobb legyen. Nagy önbizalmat ad a gyerekeknek, ha olyan feladatot adunk nekik, hogy gondoljanak át olyan élethelyzeteket, amikor őnekik valami rosszul esett, amikor valakit bántottak, vagy amikor látták, hogy valaki mást bántottak, de nem csináltak semmit. Fontos volna a kényelmetlen helyzetek tudatosítása. Ezek a beszélgetések nem megalázzák őket, ezek az élet velejárói, bonyolult helyzetek, s olyanfajta önbizalmat hoznak létre a gyerekekben, ami lehetővé teszi, hogy egy adott helyzetben közbeavatkozzanak, amire mi felnőttek is nagyon ritkán vagyunk képesek. Ilyen érdekes gyakorlatokkal nagyon sokat lehet változtatni az emberek közötti viszonyokon.

Miért volna fontos, hogy mindez sokkal nagyobb hangsúlyt kapjon a 21. század magyar iskoláiban?

Rettenetes közhely, hogy az iskola a társadalom vetülete. Azok a problémák, amelyek ma Magyarországon nagy társadalmi problémák, azok hihetetlen módon mutatkoznak meg az iskolában. Az iskola egy kicsit nagyobb tudatossággal és szerepvállalással be tudna avatkozni olyan társadalmi folyamatokba, amelyek jelenleg szinte megoldhatatlannak látszanak. Nagyon sokat lehetne változtatni, ha az iskolák akarnák ezt a fajta szerepet, ha nem csak sajnálkozva beszélnének arról, hogy ők leképezik a társadalmi viszonyokat, hanem azt mondanák, hogy van itt nekem 300 gyerekem és van hozzá 15 pedagógus, miért ne próbálnánk meg mi másképp csinálni? Miért ne próbálnánk meg az adott körülmények, pénzkeretek, törvények és társadalmi elvárások között néhány dolgot másként csinálni, miért ne próbálnánk meg egy egészséges társas közeget létrehozni, amelyben az a cél, hogy mindenki jól érezze magát, hiszen tudjuk, hogy akkor jobban fognak a gyerekek teljesíteni? Miért nem lehet a településünkön – ahol nincs művelődési ház, sportintézmény, szórakozási hely – kinyitni az iskolát, és azt mondani, hogy mindenkié ez az iskola, mindenki jöjjön ide sportolni, lehessen innen elvinni az ebédet az öregeknek, legyenek itt különböző társas programok a délutáni órákban, és egyáltalán használjuk az iskolát, a falait is, az etoszát arra, hogy egy közösségformáló intézmény legyen. Ettől jobb lehetne a benne lévő gyerekeknek is, a szüleiknek is, meg azoknak is, akiknek nincsen gyerekük. Az iskola azért egy fantasztikus lehetőség, mert a legtöbb család, legalábbis életének egy bizonyos szakaszában, valamilyen módon az iskolához kapcsolódik. Ha egy iskolában egy gyerek rosszul érzi magát, az nem csak a gyerekkorát mérgezi meg, hanem kihat az ő teljes életére abban a tekintetben, hogy mennyire fogja magát jól érezni más társas helyzetekben. Az iskola olyan potenciális lehetőség, ami a kormányzati oktatási elvárások mellett változtathat egy közösség életén. Az egész oktatási rendszert elképesztő nehéz megváltoztatni, olyan sok feltételnek kellene tökéletesnek lennie ahhoz, hogy hirtelen mindenkinek jobb legyen. Kormányzati vagy nagy európai uniós programok befolyásolni tudják az oktatás óriási rendszerét, segíthetnek, ötleteket adhatnak, jó mintákat hozhatnak. Az is jó, ha az innovatív módszerek eredményesen vannak finanszírozva. De végső soron rengeteg múlik az iskolákon. Az iskolák saját elhatározásból és abból a fajta szabadságfokból, ami a magyar iskoláknak ma megadatik jog szerint, fakadhat egy olyan szerepvállalás, ami egy egyértelműbb társadalmi szerepvállalást tud elérni, méghozzá egy olyan változást, ami jobbá teszi az közösség életét.