Tájleíró költészet - költői térképészet?
A versek, mint jól tudjuk, érzelmeket, cselekményt, véleményt és mozgosítást közvetítenek. Sajátos szerkesztésükkel felerősítik, színezik, értelmezik és többsíkúvá teszik a szövegükben rejlő információt. A táj, mint a költő (és a közösség) identitásának egyik meghatározója, gyakori téma. A táj leírása azonban több "költői térképészetnél". Az irodalom egyik szépsége: a költő és olvasója együtt "nézik" a tájat. A látványnak vannak közös elemei, azonos fogalmi körben, kultúrális hagyományban gyökerezve, de van sajátos, egyéni nézőpontja is mindkét félnek.
Mit látunk a költői tájon?
Egy tájleíró vers megközelítésének első lépcsője: nézzünk szét! Nézzünk szét a költő szemével, hogy meglássuk, mit kíván láttatni. Ilyenkor emeljük ki a "kulcsfogalmakat", azokat a főneveket, amelyek a költői táj "tereptárgyait" jelenti. A szövegben pirossal emeltük ki ezeket.
Ez a leltár ne csak egy versszakra korlátozódjon! Célszerű az egész verset áttekinteni. Ez a "látvány" aztán különböző szempontok szerint osztályozható. Egyik lehetséges szempont: természetes és az épített környezet elemeinek száma, kapcsolata.
Fontos a költő (vagy versalany) nézőpontja. Végez-e mozgást, ha igen, akkor honnan indít, hova jut el?
A következő elemzési szempont, a "látványegyüttes" hatása. Önmagában milyen érzelmeket kelt? Milyen asszociációkat sugall?
Milyen a megvilágítás?
A jó képhez jó fény kell - mondták a hajdani "képírók", vagyis fényképészek. Milyen az általános megvilágítás: derűs mediterrán, ködös skandináv? Esetleg színpadi: reflektor fókuszában a lényeg, szórt fényben a mellékszereplők. Akar-e valamit homályban hagyni a költő?
Ne hagyjuk figyelmen kívül azt a tényt, hogy a képek megmozdultak már. A filmszerűség tetten érhető-e a látványvilágban? Honnan néz a kamera, milyen a képkivágás, "a plán", és van-e montázs? Ez a versben olyan szerkesztés, amely tudatos asszociációt sugall bizonyos elemek egymás mellé helyezésével.
Elő a képzeletbeli kamerával!
Az animált ábra segítségével jól látható, hogy egy párolgó tó képe szinte egybeolvad a háttérben ködbe burkolózó heggyel. Aztán egy közeli kép a tóról, csendben ringatózó ladikkal.
Még közelibb kép egy fagyott, jégcsapos faágról. Aztán nyit a kamera, egy kert részei sorjáznak elő a ködből.
Egy vágás: tanyaépület. Felülről egy fordulat, majd hirtelen egy közeli kép, málló vakolat a vályogfalon.
A szélben himbálódzó ólajtó.
Vágás: sötét szobabelső, halványan parazsló pipák, kint köd, bent füst. Mindkettő homályos képet ad.
A sötétség után vakító fehérség. Magasból néz szét a tájon a kamera: újból visszaperegnek a már látott elemek.
Hol marad az elemzés?
Már ez is az. A figyelő szem részletezi a látvány, összegzi a magától értetődő fizikai összefüggéseket. És közben elgondolkozik: miért ezt látom/láttatja a költő? Mit jelent a köd? Mit jelent a fagy? Mit jelent ez az életjeleket alig mutató táj? A folytatásban ezekre keressük a választ.
