 A 26 éves Gyene Tünde most készül megválni élete első munkahelyétől. Nem a munka jellege, vagy a rossz légkör, még csak nem is a kizsákmá-nyoló főnök miatt hagyja ott a kis könyvkiadót. Betegsége ráébresztette, hogy hosszú távra az ember nem térhet le a saját útjáról.

 Miért nem a tanítást választottad annak idején az angol-német szakos tanári diplomáddal?

 Már a gyakorlóiskolában is rossz tapasztalataim voltak a tanításról. Semmi ér-deklődést sem láttam a gyerekek többségénél a nyelvtanulás iránt. Az órákon fegyelmezetlenek voltak, csak különböző trükkökkel lehetett lekötni őket. A vizsgatanításomra meg kifejezetten rossz érzéssel emlékszem vissza. Akkor is egy nehezen kezelhető csoporttal kellett bajlódnom. Ezekhez a negatív emlé-kekhez társultak aztán még az amerikai élményeim, amikor két éven át baby-sitter voltam New Yorkban. Három családnál dolgoztam, és megismertem né-hány, "igazi" amerikai család- és gyerektípust. Az egyik helyen az éretlen, bu-lizós, örökké shoppingoló, drogfüggő anyát a csemetéivel. Máshol a nagyon el-foglalt, örökké rohanó szülők mellett élő gyerekeket. És aki talán a leginkább a szívemhez nőtt, az a tizenkét éves Cristopher, akivel sem az anyjának, sem ne-kem nem volt könnyű bánni. Mégis sokat voltam vele, sokszor gyúrtuk együtt a másnapi feladatokat, mert a sikerorientált, társaságkedvelő zenész mamának igen kevés ideje jutott a fiára. Amikor 2002 nyarán hazajöttem, úgy éreztem, egy időre elegem van a gyerekekből. Tanítás helyett másképp akartam kama-toztatni a nyelvtudásomat. Az álláskereséstől azonban nagyon féltem. Nem tudtam magam elképzelni pl. titkárnőként, külkereskedelmi levelezőként, vagy marketing asszisztensként. Az álláshirdetéseket böngészve jogosnak tűnt a fé-lelmem, mert igen kevés olyan munkakört találtam a hirdetések között, ami valamilyen humán területről szólt. Jelentkeztem ugyan néhány helyre, de min-denhol azt kérdezték, mennyi gyakorlatom van. Egy idő után az az érzésem támadt, hogy ebben az ördögi körben soha nem leszek képes gyakorlatot sze-rezni, ha a gyakorlat a kezdés feltétele. Végül egy fehérneműt gyártó cégnél, ahol fordító-tolmács-ügyintézőt kerestek, sikerült eljutnom a felvételi interjú harmadik fordulójáig. Nem túl barátságos légkörben megvizsgálták, hogy elég motivált vagyok-e a munkára, megfelelő szintű-e a nyelvtudásom. Mérték az intelligenciát is, és a végén hárman maradtunk versenyben. Ezidőtájt hallottam a könyvkiadóról, a jelenlegi munkahelyemről, és már az első beszélgetés után igen szimpatikusnak tűnt a feladat. Olyan munkatársat kerestek, aki az admi-nisztrációs teendők mellett részt vesz majd alkalmanként egy-egy könyv előké-szítésében, az anyaggyűjtésben, a könyvek szerkesztésében, és kapcsolatot tart külföldi kiadókkal. Rövid mérlegelést követően, és a majdani főnököm elége-dettségét látva a próbafeladat teljesítése után, döntöttem, és lemondtam a to-vábbi megmérettetésről a fehérneműsöknél.

 Jó döntés volt?

 Igen, azóta sem bántam meg, hogy nem a nagy céget választottam. Itt, a kiadó-ban sokat tanultam, amellett, hogy szinte baráti viszonyban vagyok a munka-társaimmal. Ha csak telefonon, vagy e-mail-ben is, de sok-sok könyvtárossal és pedagógussal kerültem kapcsolatba az ország minden részéből, akik közül jó páran már ismerősként kérik a közreműködésemet, vagy segítségemet a könyv-rendeléseiknél. És ez jóleső érzés. A munkám és a mostani tanulmányaim is - könyvszerkesztést tanulok egy tanfolyamon - jó összhangban vannak egymás-sal.

 Miért készülsz mégis váltani?

 Hasonlóan, mint a kereskedelem más területén, ennél a gyerekkönyvkiadónál is üzleti szempontból az év legfontosabb periódusa a karácsony előtti időszak. A kiadó vezetője erre már a belépésemkor felhívta a figyelmemet. November végén, decemberben tehát különösen jelen kell lenni minden munkatársnak. És, ahogy máshol, ilyenkor itt sem csak nyolc óra a munkaidő. Az első évben nem is volt semmi gond. A szeptemberi munkába állás után alighogy megis-mertem a munkafolyamatokat, a kiadó sajátosságait, hamarosan az ünnepek körüli nagy sürgés-forgásban találtam magam. Az idén azonban már ősszel el-kezdtem betegeskedni, és december elején munkaképtelenné váltam. Ráadásul igen ijesztő tünetektől szenvedtem: légzési nehézséggel, fulladással, mellkasi fájdalommal küszködtem. A háziorvosom, aki megértően figyel a betegeire, természetesen elküldött mindenféle vizsgálatra. Miután - örömünkre - negatív eredménye volt szinte mindnek, alaposan kikérdezett az életmódomról. Tulaj-donképpen ott és akkor, a rendelőben gondoltam végig először, hogy hogyan élek mostanában. Dolgozom napi nyolc órát. Ez azonban az utazással együtt majdnem tíz órát tesz ki. Emellett hetente egy alkalommal - ahogy említettem - iskolába járok, most éppen egy könyvszerkesztői tanfolyamra. Előtte műfor-dítói és filmfordítói (szinkronizálási) kurzusokat végeztem. Hasonlóan munka után. Minden kurzuson a heti egyszeri jelenlét mellett természetesen otthon is kell tanulni, és házi feladatokat is kapunk. Mióta dolgozom, mindig van egy-két magántanítványom, akiket angolra, vagy németre tanítok. Főleg ismerősök, barátok. Fél éve azonban a párommal együtt - aki amerikai -, kapcsolatba ke-rültünk egy nyelviskolával. Ott nagyon megörültek mindkettőnknek. Adamnek, mert ő anyanyelvi szinten beszél angolul, nekem pedig, mert két-szakos nyelvtanár vagyok. Azóta ott is vállaltam csoportot. Talán még ez sem lett volna baj, ha lenne korábbról tanítási gyakorlatom, és ha nem kellene a pá-romat is segítenem. Ugyanis ő nagyon jól beszéli a nyelvet, az anyanyelvét, de nem tanár. Amellett, hogy sokat készülök a saját óráimra, napról napra figye-lemmel kísérem az övéit is, és ha szükséges, segítek neki. A hétvégék a követ-kező heti tanítási anyag összegyűjtésével telnek. A hétköznapokon munka után vagy magántanítványhoz rohanok a város másik végére, vagy tanítani a nyelv-iskolába, vagy a könyvszerkesztői tanfolyamra. Éjszakánként sem alszom jól. A napi problémákon rágódom.

Az orvos próbált rábeszélni, hogy változtassak ezen a tempón. Bólogattam, de igazán csak jóval később értettem meg, hogy valójában én magam vagyok a betegségem okozója. Amikor már ágynak dőltem - és egyik munkámat sem tudtam ellátni -, akkor jutott elegendő időm és erőm arra, hogy végiggondol-jam, mit is akarok valójában, mik a céljaim. És ekkor rájöttem, hogy mi lehet a fő problémám. Az, hogy az örök rohanás mellett semmi időm sem jutott ma-gamra. Arra, hogy törődjek magammal, és az álmaimmal.

Már a főiskolán is nagyon érdekelt az irodalom. Csodálatos élmény volt ne-kem, a szabolcsi kis faluból jött lánynak, eredetiben olvasni Thomas Mannt, Günter Grasst és Jack Londont. És érdekes módon ott is feszített a hiány, és csalódott voltam, hogy nem foglalkozhatok az irodalommal és a nyelvészettel többet, olyan mélyen, ahogy szeretnék. Akkor azt éreztem, hogy a főiskola helyett egyetemre kellett volna mennem. A felvételi idején azonban a szüleim attól is nagyon boldogok voltak, hogy a lányuk a fehérgyarmati nyelvi tagoza-tos gimnáziumból a felsőfok bármelyik intézményébe felvételizik. Hisz én egy kicsit az ő álmaikat viszem tovább. A harmadik főiskolai év végén már annyira elegem volt a néha értelmetlennek és megerőltetőnek tűnő tanulásból, hogy úgy döntöttem, egy évre elmegyek Amerikába. Azt gondoltam, hogy a nyelv-gyakorlás csak hasznomra lehet, érdekelt a kultúra, a kinti élet, és nem utolsó-ként, az összegyűjthető pénz is. Szerettem volna eljutni egy indián rezervátum-ba, találkozókra, mert vonzalmat éreztem az indiánok iránt. Érdekelt a múltjuk, és a jelenük. Később a szakdolgozatomat is a XIX. századi észak-amerikai in-diánok életéről írtam. A vágyam az irodalom és a nyelvészkedés iránt azóta sem szűnt meg. Igazából fordítani szeretnék, később könyvet írni. Megszeret-tem a tanítást is, és rá kellett jönnöm, milyen keveset tanultam a tanítás mód-szereiről. Újabban a pszichológia is kezd érdekelni.

A betegséget sok-sok tépelődés után sikerült jelzésnek értelmeznem. Először persze pánikba estem, főleg amikor az édesanyám és a párom riadalmát láttam. Most már tudom, hogy a fulladás azt jelentette, hogy túl sokat vállaltam, szinte megfosztottam magamat a szabad lélegzéstől.

Nem mondom, hogy könnyű volt döntenem. Tudtam, hogy számítanak a mun-kámra a kiadóban. Amikor azonban mérlegre tettem a vágyaimat, és azt, hogy milyen távolra kerülnek, ha folytatom a korábbi életstílusomat, lassan világossá vált, hogy mit kell tennem.

Csak tanítani fogok ezentúl, miközben tanulom is a tanítást. És közben megke-resem a lehetőségét annak, hogy a nyelvvel foglalkozhassak, és fordíthassak. Könyvet vagy filmet, mindegy. Eleinte kisebb lélegzetű munkákra gondolok, később komolyabbakat is el tudok képzelni.

 Mikor kell visszamenned az orvoshoz?

 Enyhültek a tüneteim akkor, amikor sikerült körvonalaznom, hogy mit fogok tenni. Egészen megnyugodtam, ahogy elképzeltem, hogyan néznek majd ki a napjaim a jövőben. Remélem, a napi 13-14 óra elfoglaltság csökkenni fog, és jut idő egy-egy mozira, zenehallgatásra, szórakozásra is. És a hétvége újra a pihenésé lehet. Nagyon jó érzés volt rájönnöm, hogy nem kell lemondanom a további tanulásról, és arról sem, amivel nagyon szeretnék foglalkozni. Meg-könnyebbültem, miután túl voltam a legkellemetlenebb helyzeten, és a főnö-kömmel is megbeszéltem a távozási szándékomat. Lassan-lassan elmúlt a lég-szomj és a mellkasi fájdalom. Már itt van az utódom, akivel egy hétig még együtt dolgozunk, mialatt átadom neki a teendőket.