Ausztria válságban

Mária Terézia

A harmincéves háborút (1618-1648) lezáró vesztfáliai béke óta az I. (Nagy) Ottó által 962-ben alapított Német-római Császárság folyamatosan hanyatlott, nem számított már Európában meghatározó tényezőnek. A német-római császárok egyre inkább a szétesőben lévő birodalomnak a keleti felére összpontosítottak, így az örökös tartományokban igyekeztek hatalmukat stabilizálni, s a dunai monarchia kiterjesztésében látták a birodalom jövőjét. A XVIII. sz. elejétől újabb problémával kellett szembenézniük - kihalt a Habsburg-dinasztia férfiága, így el kellett fogadtatni a tartományokkal és a kapcsolt országokkal a nőági örökösödést.

Emiatt cikkelyezték be Magyarországon is a Pragmatica Sanctiot az 1722/1723-as országgyűlésen. Mária Terézia, majd utódai úgy tűnt sikerrel stabilizálják a birodalmat, de ekkor egy merőben új helyzettel találták szembe magukat, a francia forradalommal. Ebben a Habsburg-dinasztia személyesen is érintett volt, hiszen a francia uralkodó felesége, Marie Antoinette (Mária Antónia) a német-római császár, II. József testvére (és Mária Terézia lánya) volt. A dinasztikus királyság bukása, a királyné kivégzése - mint később kiderült - csak egy nagyívű eseménysor kezdete volt.

1799-től egy minden addiginál veszélyesebb ellenfél állt a császárság határainál, aki valaha a francia köztársaság konszolidálása mellett kardoskodott, s aki veszélyeztette a Habsburgok észak-itáliai tartományait.

Napóleon árnyékában?

I. Ferenc és Napóleon találkozása

Napóleon már 1800-ban Marengónál tönkreverte az osztrák seregeket, majd a lunéville-i békében egyértelművé vált a helyzet. Ugyan a béke csak csekély területi veszteségeket szabott ki a német félre, ám a Német-római Birodalomban súlyos következményekkel járó folyamat vette kezdetét. Ausztria belső ellenfelei megélénkültek, s az 1803-as birodalmi gyűlésen újraosztották a birodalmat. Maga Napóleon is igyekezett tért nyerni, s a német középhatalmakat támogatta (Bajorország, Württenberg) - ezek hamarosan királyi rangra is emelkedhettek. Míg egyfelől - Napóleon jóvoltából - I. Ferenc császár és Ausztria ellenfelei erősödtek, addig másfelől a császár támaszának minősülő egyházi fejedelemségek elvesztették választófejedelmi kiváltságukat. A Hessen-Kassel néven alakuló új választófejedelemség révén pedig a protestáns fejedelmek kerültek többségbe, ami azzal a következménnyel is járhatott volna, hogy nem választanak Habsburgot német császárrá.

Ez a merőben új helyzet megingatta a Habsburgok helyzetét a német-római császári trónon, s már attól féltek, hogy a döntőbíró szerepében fellépő Napóleonnak német császári ambíciói vannak. Ebben a helyzetben Ferenc elődei példáját követte, akik a vészhelyzetben felismerték, hogy csak reformok révén orvosolhatják a súlyos bajokat, ezért már 1801 augusztusában létrehozta a birodalom kormányzása céljából a Staats- und Konferenzministeriumot, mely javaslatokat tette a császárnak, s végrehajtotta a döntéseket. Ezzel párhuzamosan a titkostársaságokat beszüntették, a cenzúrát szigorították, az adókat megnövelték.

Két császár egy Európában

I. Ferenc bevonul Bécsbe (1813)

Ezzel azonban még nem lehetett elejét venni a francia törekvéseknek, amelyek egyre jobban fenyegették a Habsburgokat, hiszen Napóleon még meg is látogatta Napóleon Nagy Károly sírját, de nem pályázott a német koronára, hanem inkább a francia köztársaságot cserélte fel a császárságra. 1804. május 18-án a szenátus Párizsban azt a döntést hozta, hogy Napóleon mint császár irányítsa tovább a francia államot. A koronázásra december 2-án került sor a Notre-Dame-ban (nem pedig Rómában!).

Ezt már egy történelmi léptékű császár sem hagyhatta szó nélkül, s Ferenc komoly válaszlépésre szánta el magát: 1804. augusztus 10-én közölte az Államkonferenciával, hogy úgy döntött, felveszi az Ausztria császára címet. "Habár isteni rendelkezés és a Német-római Birodalom választófejedelmeinek döntése alapján olyan méltóság birtokában vagyunk, amely személyünkre nézve sem címben, sem tekintélyben nem hagy kívánnivalót maga után, de az Osztrák Ház és Ausztria monarchiájának uralkodójaként gondoskodnunk kell arról, hogy címben és méltóságban egyenlőek legyünk és maradjunk a legnagyobb európai uralkodókkal és hatalmakkal … Úgy gondoljuk, jogunkban áll és kötelességünk a teljes rangegyenlőség tartós rögzítése. Az Osztrák Ház az elmúlt évszázad orosz cári udvarát és Franciaország jelenlegi urának példáját követve, független államait figyelembe véve, felveszi az örökletes császári címet."

Az új tisztséget az utódok öröklik, alkotmányos módosítást nem tart szükségesnek. Bár jogilag a császár döntése vitatható, mert nem kérte ki az örökös tartományok rendjeinek beleegyezését, s a választófejedelmek sem érvényesíthették jogaikat. Ferenc azonban határozottan kiköti, hogy "A francia császárt csak akkor ismerem el, ha ő is elismeri osztrák császári címemet".

A koronázás

I. Ferenc szobra

1804. december 7-én (!), öt nappal Napóleon császárrá koronázását követően ünnepélyesen is kikiáltották a császárságot, a törvényt kihirdették, de nem rendeztek látványos koronázási ceremóniát. Másnap a császár és a főhercegek jelenlétében hálaadó misét tartottak a Szent István-dómban, koronázásra viszont nem került sor, erről a császár lemondott. (Maga Ferenc amúgy sem szerette a ceremóniákat.) Külön császári korona sem készült, hanem egy II. Rudolf idejéből származó magánkoronát neveztek ki császári koronává. Az egyetlen érdemi formai változás az volt, hogy a Habsburg-ház területei végre saját névhez jutottak Osztrák birodalom néven. (Az eredeti elképzelések között szerepelt az is, hogy Ferenc a Pannónia császára, vagy a Magyarország és Galícia császára címet veszi fel.)

A birodalom címeréből átöröklődik a kétfejű sas, valamint a fekete-sárga szín s a római császári korona ábrája. Mindez már nem segíthetett a Német-római Birodalmon, melyet az 1805-ös vereségek következtében 1806-ban megszűntnek nyilvánítottak, midőn Napóleon felszólította a német és osztrák császárt, hogy 1806. augusztus 10-ig Ferenc mondjon le német császári címéről. Ferenc nem sokat habozott, mert már augusztus 6-án teljesítette Napóleon követelését, s így ért véget a 962-ben alakult birodalom.

Irodalom

• W. Pohl - K. Vocelka: A Habsburgok Gulliver K., Bp., 1995
• Gonda I. - Niederhauser E.: A Habsburgok Gondolat K., Bp. 1987
• Erich Zöllner: Ausztria története Osiris K. - 2000, Bp., 1998
• Habsburg lexikon Szerk.: Brigitte Hamann, Új Géniusz K., én.
• A.J.P. Taylor: A Habsburg Monarchia 1809-1918 Scolar K., 1998
• Rubicon 1999/1-2.
• Mary Fulbrook: Németország története Maecenas, 1993
• Bihari Péter: A németek Műszaki K., 2002
• Heinrich August Winkler: Németország története a modern korban Osiris K., Bp. 2005