A néppé szerveződés útján

Csecsenföld a mai Dagesztán, Grúzia és Ingusföld között fekszik, Oroszország európai részén. Lakói, a csecsenek a dagesztáni népekkel állnak rokonságban, s távoli őseik valószínüleg az i.e. 3. ée. előtt a hurri-urartui népek őseivel rokoníthatók. A 19. századig klasszikus értelemben véve vett néppé nem szerveződtek, hanem ún. aul-közösségekre oszlottak. Ez a nemzetségi jellegű tagolódás azt jelentette, hogy települési egységeket alkottak (pl. micsik, icskeri, auh, kiszt, nazran, galgaj, karabulak).

Patriarchális nemzetségeiket tejpeknek nevezik, s az egyes tejpek tagjai nyolc-tíz nemzedékre visszamenően számon tartják leszármazási rendjüket. A tejpek között szigorúan szabályozott módon alakultak ki az exogám kapcsolatok. A nemzetségi szervezet intézményei (pl. a vérbosszú, a nemzetségi tanács, a nőrablás, a vendégbarátság) mindmáig fennmaradtak. A nemzetségek kb. 40-50 főnyi nagycsaládokból álltak, a család feje a nemzetségi tanács tagja s egyben a szakrális teendők ellátója is volt.

A 16. században az Icskeri hegyekből a folyóvölgyek mentén a síkvidéki területekre kezdtek leköltözni, s a síkvidéken kétlegelős kisállattartással (juh és kecske) és földműveléssel foglalkoztak. Mivel a föld nagyon termékeny volt, ezért már kezdetleges módszerekkel is nagy termésátlagot tudtak elérni kukoricából őszi búzából, árpából és kölesből. A kisállatok mellett idővel megnőtt a szarvasmarha- és bivalytartás jelentősége, majd a kaukázusi háborúk idején fellendült a lótenyésztés is. Az iszlám vallást csak a 18. században vették fel, annak is a szunnita ágát, de párhuzamosan tovább élt ősi mitológiájuk és rítusrendszerük is.

Nagyhatalmi árnyékban

Samil fogságba esik.

A 19. században csak nagy erőfeszítés árán tudták megakadályozni Oroszország expanzióját, s ez leginkább Samil imámnak köszönhető, aki az Észak-Kaukázusban teokratikus államot hozott létre (1834-1859). Samil állama olyan tekintélyes volt, hogy amikor 1837-ben I. Miklós cár a Kaukázusban járt, akkor tárgyalásra hívta, de Samil nem ment el. 1845-ben az oroszok Csecsenföldre támadtak, de a veszteségek miatt felhagytak az offenzívával. (Négyezer orosz katona halt meg.) Samil azonban kényszerhelyzetbe került. Ahhoz, hogy folytatni tudja a harcokat, adót szedett, s emiatt a lakosok ellene fordultak.

Újabb lehetőséget villantott fel a krími háború, s Samil tárgyalt is a francia hadsereg parancsnokával, akik el is fogadták a szolgálatait. 1859-re azoban helyzete teljesen tarthatatlanná vált, majd feladta magát. (Később az orosz hatóságok szabadon engedték, hogy részt vegyen a mekkai zarándoklaton, majd Medinában meg is halt.) Ezt követően orosz telepeseket ültettek a csecsen földekre, s az ellenállást az orosz hadaknak 1864-re sikerült felszámolniuk, majd Csecsnyát (Csecsenföldet) az egész Kaukázussal az Orosz birodalomhoz csatolták. Szovjet-Oroszország is igényt formált a csecsenek országára, s 1922-ben autonóm területté nyilvánították.

1934-ben Csecsenföldet és Ingusföldet összevonták, s létrehozták a Csecsen-Ingus Autonóm Szovjet Szocialista Köztársaságot.1941-42-ben, amikor híre ment, hogy a német hadsereg a Kaukázus felé tör, felkelések robbantak ki a térségben. Sztálin megtorlásképpen "az ellenséggel való együttműködés" vádjával 1944-ben a csecsenek java részét (mintegy 400 ezer embert) számos kaukázusi néppel együtt Közép-Ázsia, illeteve Kazahsztán vidékére deportáltatta. Innen csak Sztálin halálát követően 1957-ben térhettek vissza hazájukba.

A 90-es évek megpróbáltatásai

1991-ben a Szovjetunió felbomlásakor Dzsohar Dudajevet választották meg elnöküknek (igaz, hogy csak a választójogosultak 15 %-a adta le szavazatát), aki kinyilvánította a Csecsen Köztársaság függetlenségét, de ezt egyetlen állam sem ismerte el. A csecsenek nem regionális (Oroszországon belüli, helyi jellegzetességen alapuló), hanem szeparatista (törzsi alapokon nyugvó, teljes elszakadásra törekvő) politikát folytattak. Ennek az volt az oka, hogy még a szovjet időkben is valójában a tejpek irányították Csecsnyát, nem pedig a szovjet adminisztratív-regionális szervek.

A Szovjetunió megszűnésekor a tejpek legálisan és erejük teljében voltak képesek átvenni az irányítást. (Mivel ez csak a csecsen tejpekre volt igaz, épp emiatt nem tudták a csecsen nacionalisták az egész Kaukázust Oroszország ellen hangolni. Hiába intézett Dudajev 1994 őszén felhívást Dagesztán népeihez, melyben a "Most vagy soha!" lehetőségre kívánt apellálni.) A szeparatista törekvések miatt 1991 novemberében B. Jelcin orosz elnök rendkívüli állapotot hirdetett ki. Ám ezt Dudajev napokkal később feloldotta. 1992 júniusában etnikai zavargások ürügyén az orosz katonai vezetők kivonták a csapatokat a térségből, majd 1992. december 10-én jóváhagyták

Moszkvában az Ingus autonóm Köztársaság megalakulását, ami azt jelentette, hogy a csecsen-ingus államközösség megszűnt.
1993 áprilisában Dudajev elnök feloszlatta a parlamentet, az ellenzéket pedig erőszakkal fojtotta el. (Főleg az ellenzékkel szemben lépett fel keményen, s számos értelmiségit ki is végeztetett.) Válaszul 1994-ben oroszbarát csecsen fegyveresek támadásokat intéztek Dudajev kormányzata ellen, majd 1994. december 11-én az orosz csapatok is támadásba lendültek. (Az 1979-es afganisztáni bevonulás óta ez volt a legnagyobb orosz intervenció.) Diplomáciai szinten ez nem okozott megrökönyödést, mivel Oroszország belügyének nyilvánították a támadást.

A 60 ezer főnyi orosz kontingens eredetileg villámháborúba indult, ám elhúzódó, véres és kegyetlen csatározásokba torkollott a beavatkozás, melynek eredményeként 1995. márciusára az orosz csapatok elfoglalták a fővárost, Groznijt. (A harcokban mintegy 25 ezer polgári lakos vesztette életét.) A csecsenek ezt követően gerillaharcokban igyekeztek felőrölni az orosz fegyveres erőket. (Ebben segítette a maffia is, mely jelentős tőkével rendelkezett. Pl. 1991-1992-ben 25 milliárd dollár értékben szállítottak Csecsenföldről kőolajat külföldre, s ebből egy kopejka sem került a hivatalos szervekhez! A maffia pedig érdekelt abban, hogy ne stabilizálódjon semmilyen államrend, mert ez elapasztaná bevételi forrásait.)

Fegyverszünet, béke, időhúzás

1995. július 30-án a bugyonnovszki túszdráma (a csecsenek Samil Baszajev a határtól több száz km-re lévő kórházat szálltak meg) eredményeként aláírták a tűzszünetet, illetve katonai egyezményt, melyszerint az orosz csapatok kivonulnak, a csecsen fegyveres alakulatokat pedig lefegyverzik. Dudajev halála (1995) után Zelimhan Jandarbijev folytatta az ellenállást, s 1996. májusában tűzszüneti egyezményt kötött Moszkvával, majd júniusban megegyeztek abban is, hogy Oroszország kivonja csapatait Csecsnyából. A szerződés azonban rövidtávúnak bizonyult, mert már júliusban kiújultak a harcok.

Egyhavi küzdelem után ismét a megegyezés hívei kerekedtek felül, s augusztusban olyan békét sikerült kötni, melynek értelmében 1997 elejére az orosz katonák elhagyták Csecsenföldet, s döntöttek arról is, hogy öt éven belül rendezik a jogi státuszt is. 1997. januárjában az előző év tavaszán meggyilkolt Dudajev helyébe Aszlan Maszhadov személyében új elnököt választottak a csecsenek. A Moszkva által is mérsékeltnek tekintett Maszhadov azonban nem volt képes a radikálisokkal leszámolni, így folytatódtak a túszejtő akciók is, melynek két magyar áldozata is volt. 1999-ben több helyszínen is, többek között Moszkvában követtek el merényletet feltételezhetően csecsen terroristák. Ezek következtében mintegy 300 ember vesztette életét.

A közfelháborodás következtében Putyin kormányfő meghirdette az 1996-os megállapodás felülvizsgálatát, valamint elrendelte a Csecsenföldet körülvevő "biztonsági zóna" létrehozását. Ennek kialakítását kéthetes légicsapás-sorozat előzte meg, s a zóna kialakítása szabályos szárazföldi hadműveletté alakult át. A nemzetközi ellenállás ellenére is folytatódtak a hadműveletek, s november végére már Csecsnya három északi járását és a köztársaság második legnagyobb városát ellenőrzésük alá vonták az orosz csapatok. Groznijt ugyan bekerítették, s a polgári lakosság pánikszerűen menekült a fővárosból, ennek ellenére a védekezést és a harcokat a csecsenek nem adták fel. 2000-ben több orosz városban is merényleteket követtek el.

Forrás

• Magyar Nagylexikon V. (Magyar Nagylexikon Kiadó Bp. 1997)
• Etnikumok enciklopédiája (Kossuth K. 1993)
• Szilágyi Ákos: Oroszország elrablása (Helikon K. 1999)
• HVG év végi mellékletei 1993-2000
• Font M., Krausz T., Niederhauser E., Szvák Gy.: Oroszország története (Maecenas, 1997)
• http://www.chechnyafree.ru/index.php?lng=rus§ion=historyrus&row=2
• http://www.chechen.org/content.php?sect=31&content=216&page=8
• http://kavkaz.strana.ru/catalogue/history/93258.html