A keresztény időszámítás szerint 56 éve - 1948. május 14-én - a távoli Közel-Keleten megszületett egy állam, egy ország, amelyhez viszont nekünk - Európának, Magyarországnak több köze van, mint gondolnánk. Mégis, manapság sokakban felmerül a kérdés: egyáltalán, hogyan is történhet az meg, hogy egy 2000 éve szétszóródott, szokásait csak vallásában tartó, sok elemében már szinte nem is létező nép-nemzet-vallási felekezet ennyi év után újra jogot formál egy olyan területre, melyen most már több száz éve a muzulmán arabok otthonai és mecsetjei álltak? Nos a probléma persze nem ilyen egyszerű. Ahhoz, hogy Izrael Állam kevesebb, mint 70 év alatt idealista eszméből kézzelfogható valósággá vált, sok tényező volt szükséges. Érdemes hát feleleveníteni: mi, és hogyan vezetett el ahhoz, hogy 56 éve David Ben Gurion 2000 év után ismét kikiálthatott egy zsidó államot.
I. A cionizmus fogalma és kialakulása
A mai Izrael létének alapja természetesen a cionista eszme. A cionizmust hagyományos értelemben a XIX. század végén keletkezett nacionalista irányzatok közé lehet sorolni. Alapideológiáját Moses Lilienbaum és Leo Pinsker fektette le 1882-ben. E szerint a meghatározás szerint a cionizmus kimondja, hogy a zsidó nép egy egységes nemzetet alkot. A cionizmus célját pedig e nemzet újraegyesítése, a Kr. u. 70-ben, Jeruzsálem lerombolásával elkezdődött gáluth, azaz szétszóratás megszüntetése s a zsidó állam létrehozása jelenti. A Pinsker-féle meghatározás az elméleti cionizmus alapja. Az elméleti cionizmus azonban nem tudott igazi tömegbázist teremteni magának sem a jórészt asszimilálódott nyugat-európai zsidóság, sem a hagyományaihoz ragaszkodó, ortodox, ún. "kaftános" zsidók körében. Igazi tömegbázisát csak az 1890-es években, a Dreyfus-ügy nyomán egész Európában elharapódzó antiszemitizmus nyomán nyerte el. Az 1890-es évek közepén Pinsker elméletére alapozva alakult meg Ororszország lengyel lakta részein a BILU (Beit Jakób Lechu Venélchá - Jákób házába térj meg).
A szervezetet zsidó származású diákok alapították, s céljuk a cionizmus népszerűsítése volt. Az ilyen próbálkozások ellenére azonban a cionizmus nem lett igazán meghatározó eszme a századfordulóra. Az elméleti cionizmusban a zsidó nép összegyűjtésének helye természetesen Palesztina, a Biblia földje volt. A korszakban azonban Palesztinában már nem élt jelentős zsidó közösség (13 000 fő, s ennek nagy része Jeruzsálem óvárosában), s az abszolút többséget az arab lakosság tette ki. A térség névleges török uralom alatt állt, jelentős brit illetve francia befolyás alatt. Mindezek ellenére az idealista cél továbbra is a "régi Izrael" felélesztése volt. Ennek adott hatalmas lökést a magyar származású bécsi zsidó értelmiségi, Herzl Tivadar 1896-ban megjelent "Der Judenstaat" című műve, amely először mondja ki nyíltan egy zsidó államalakulat létrehozásának szükségét Palesztinában, s ezzel megteremti a politikai cionizmus fogalmát. Bár a "Der Judenstaat" a zsidó szellemi életnek már nagyobb hányadára hatott, a magát elégséges létbiztonságban érző asszimilált zsidóság nem nyújtott az érdekeivel ellenkező tervnek komoly támogatást.
Éppen ezért az egyetlen anyagi forrást az a néhány szintén idealista, zsidó származású milliárdos (mint Edmond Rotschild báró, és az orosz Chovevé Ción (Cion szerelmesei) egylet tagjai) adakozása jelentette, amely végül elégséges volt a török kormánytól néhány kisebb palesztinai birtok megvásárlására (Rishon-Leción falu). Erre a megvásárolt földdarabkára, valamint elsősorban Jaffába és Jeruzsálembe kb. 25 000 olim, azaz bevándorló érkezett Európából 1882 és 1903 között, az első alija keretében. Ez a szám - jóllehet Palesztina zsidó lakosságát megháromszorozta - önmagában még mindig elég kevés volt még egy zsidó autonómia megszerzéséhez is.A betelepülést nagyban segítette az 1896-ban Herzl Tivadar és társa, a szintén magyar Max Nordau (Nordheim Miksa) által alakított Cionista Világszövetség, amely valóban átfogta Amerika és Európa fő cionistáinak többségét. A cionisták ezután évenként tartották kongresszusukat Bázelben. Tevékenységükhöz fűződik a héber nyelv felújítása (Elizer ben Jehuda Héber-angol szótára); a Héber Egyetem terve. Nagy figyelmetlenség volt ellenben az arabok hozzáállásának félreértelmezése. Herzl ugyanis - idealista módon - egyfajta zsidó-arab együttműködésre számított a zsidó államban, s mindezt annak tükrében, hogy a megvásárolt földekről kitelepített arabok egy fillér kártérítést sem kaptak.
Az 1901-es V. Cionista Kongresszushoz kötődnek azok az első erőfeszítések, amelyek nagyhatalmi támogatást próbáltak szerezni a cionizmus ügyének. Ezt elsősorban a Közel-Keleten érdekelt Nagy-Britanniában találták meg, bár Herzl 1898-ban még a "Jeruzsálemi zarándoklat"-át töltő II. Vilmos német császárhoz is ellátogatott. A cionista kongresszusok mindaddig eredményesek tudtak maradni, mígnem 1904-ben az angolok a VI. Cionista kongresszusra már egy konkrét ajánlattal álltak elő. Eszerint a brit kormány támogatna egy zsidó államot egymilliós lakossággal - de Ugandában. A javaslat teljesen megosztotta a kongresszus résztvevőit. Herzl és Nordau csoportja megegyezni látszott az angolokkal, ám a kongresszus nagy része kitartott Palesztina mellett. Herzl ugyan a szavazáson elérte a többségi támogatást, de az ugandai tervből végül a kongresszus felosztása miatt nem lett semmi. A feszültségeket az is növelte, hogy egy Palesztina-párti cionista diák a nyílt utcán meggyilkolta Max Nordaut. Az eset megtörte Herzlt, aki 1904-ben maga is elhunyt. Herzlt Izrael ma szellemi atyjaként tiszteli. Emlékét többek között a mai Tel-Aviv Jaffától északra Herzliya városának neve őrzi.
Miközben a cionista kongresszust meddő viták foglalkoztatták, 1901-ben Európa-szerte megkezdődött az időközben létrejött Zsidó Nemzeti Alapba való gyűjtés. A végeredmény meglepően sok, nagy összegű adomány volt főként az Egyesült Államokból, Nagy-Britanniából és az Osztrák-Magyar Monarchiából. Ennek a pénznek köszönhetően már 1904-ben megvásárolták Galileában Kfár-Hittim falu területét. Ezzel párhuzamosan megkezdődött a második alija, melynek keretében már több mint 40 000 zsidó vándorolt be Európából a palesztin területekre. A Jaffából lassan már kiszoruló olimok ekkor (1909-ben) alapították meg Jaffától északra az újkor első teljesen zsidó városát, Tel-Avivot (héber: a tavasz hegye). A betelepítés árnyoldalaként egyre több konfliktus keletkezett az arab őslakosság és a zsidó telepesek között. Éppen ezért, s a zsidó telepesek védelmére alakult meg a Hasómér, őrszem nevű katonai szervezet is.
II. Cionista Kongresszus (1898)
Az első világháború ragyogó alkalmat kínált a zsidóknak államuk létrehozására. 1915-ben a britek oldalán bevetették a két hadosztálynyi önkéntesből álló Zsidó légiót, amely részt vett Galilea felszabadításában. Törökország vereségekor, 1918-ban, éppen ezért a cionisták jó eséllyel pályázhattak az autonómiára.
És valóban, bár groteszk módon, miközben a hősiesen harcoló arab felkelők üres ígéretekkel távoztak Párizsból, addig a cionisták igényeit a külügyminiszter, Lord Balfour egy nyilatkozatban is rögzítette. A nyilatkozat szerint a brit kormány "jóindulatúlag tekint a zsidó nemzeti otthon megteremtésére Palesztinában". Ez a híres Balfour-nyilatkozat, amit a politikai cionisták máig is a zsidó állam alapokmányának tekintenek, bár egyáltalán nem szól konkrét államalakulatról. Voltaképpen ez is csak egy volt a brit kormány homályos ígéreteiből, de a cionisták szemében már ez is igen nagy eredménynek számított.
II. A brit mandátum időszaka
David Ben Gurion feleségével (1915)
A Török Birodalom tehát ekkor végleg elvesztette a Közel-Keletet. Palesztinát ekkor Fejszál király arab hadserege és az Egyiptomi Expedíciós hadtest szállta meg. Az angoloknak ekkor még szükségük volt a cionistákra, ugyanis valamivel ellensúlyozniuk kellett az egyre növekvő arab befolyást a térségben. Mindazonáltal a britek a mandátumban mindig is két vasat tartottak a tűzbe. Az arabok persze nem nézhették tétlenül, hogy a britek ilyen nagy mértékben kedveznek a viszonylag kis számú (ámbátor már 90 000-re emelkedett létszámú) zsidóságnak, s ez vezetett az 1920-as arab felkeléshez. Ekkor Jaffában és Jeruzsálem óvárosában, de az egyre inkább zsidóvá váló Haifában is zsidók százait gyilkolták meg vagy rabolták ki. A zsidó közösségi élet ekkori magja, a Hitszadrút munkásegylet a zavargások hatására alakította meg a Hasómérnél sokkal hatékonyabb, s angol fegyverekkel felfegyverzett véderőt, a Haganát.
A közel-keleti zavargások már sok mindent sejtethettek volna az európai közvéleménnyel, de az angolok a kínos eseteket agyonhallgatták. San Remóban, ahol a közel-keleti mandátumok elrendezése történt, úgy ment minden, mintha mi sem történt volna. Ezen komoly figyelmetlenséget is az angol kormánynak kell, hogy felrójuk. Az irányítást a hadseregtől hamarosan a Gyarmatügyi Minisztérium vette át, s az indulatokat kölcsönös engedményekkel valamelyest lecsillapította. A nemzetközi közvélemény - s elsősorban a Népszövetség - a befolyásos európai cionisták hatására erős nyomást gyakorolt Nagy-Britanniára, hogy tartsa magát a Balfour-Nyilatkozathoz. Ez azonban esze ágában sem volt az új gyarmatügyi miniszternek, Winston Spencer Churchillnek, aki 1922-ben kijelentette, hogy a cionista vezetők - akkor már David Ben Gurion a tehetséges ifjú politikus és Jichák Ben Cvi - félreértelmezték a Balfour-nyilatkozatot, mivel a brit kormány "nem úgy akar zsidó Palesztinát, mint amilyen értelemben Anglia angol". Churchill nyilatkozata azonban az araboknak kevés, a zsidóknak pedig már sok volt.
Az angol cionista vezető, Háim Veicman, aki egyébként felfedezte a kloroform katonai célokra való alkalmazását is, élesen bírálta az új angol politikát, s ez újra belső feszültségekhez vezetett. Az arab félelmeket a folyamatosan növekvő zsidó bevándorlás is növelte. Éppen ezért Palesztina első polgári kormányzója, Sir Herbert Samuel igyekezett kiegyenlíteni az erőviszonyokat. Miközben saját maga meggyőződéses cionista támogató volt, az araboknak is kedvezve az ifjú és karizmatikus Háddzs Amín el-Huszeini-t tette meg főmuftivá. Samuel az új főmuftitól a rend helyreállítását várta, ám az - saját népszerűsége érdekében - továbbra is megrögzött cionistaellenes politikát folytatott. Mindennapossá váltak az ütésváltások a Hagana és a főmufti milíciái között is. Ennek következtében a főmufti valóban igen népszerű, arab nacionalista vezető lett. Mindazonáltal Huszeini végül olyan veszélyessé vált az angol érdekekre nézve, hogy 1937-ben végül deportálták. Az állandó zavargások közepette azonban pozitív jelek is mutatkoztak. Samuel engedélyezte mindkét félnek saját polgári szervek létrehozását. Itt alapvető különbségek merültek fel a két vallási felekezet között.
Míg a zsidók ekkor a Hisztadrút hathatós felügyeletével hozzákezdtek önkormányzatuk, a Vaád Leumi és az érdekeiket a briteknél képviselő Zsidó Ügynökség (Szochnut) megszervezéséhez, addig az arabok családi- és vallásfelekezeti vitáikba merülve képtelenek voltak ugyanerre. Ekkor indult el az a fajta arab szétforgácsolódás is, amely végül lehetővé tette, hogy Izrael megalakulhasson. A húszas évek végére egyre inkább oldódni látszott a korábban felfokozott hangulat. A zsidó bevándorlás mértéke 1926 és 1928 között óriásit csökkent, s e néhány évben nem is jelentett komoly problémát. A Vaád Leumi ebben az időben közeledni próbált a főmuftihoz, s nem is sikertelenül. A legtöbb arab is örült volna a zsidókkal való kereskedelemnek, s ekkor még a zsidók is megelégedtek volna a jelentékeny kisebbség státusával. Azonban az események megint tragikus fordulatot vettek, s a zsidók között is egyre inkább elterjedő szélsőséges, ultracionista irányzatok végül felszínre törtek. 1929-ben a zsidók legszentebb helyénél, a Siratófalnál tört ki végül újra a zavargás.
A zsidó hívők két ülőpadot és egy a nemeket elválasztó paravánt helyeztek el a Sziklamecsettel egy vakfba, azaz egy iszlám kerületbe tartozó falnál. Bár a britek ezeket a paravánokat elszállították onnan, a zsidók mindig visszavitték. Az arab hívők ezt szándékos provokációként értelmezték, s - egyébként alaptalanul - féltek attól, hogy a zsidók egy nap majd az egész Templom-hegyre is igényt formálnak majd. Ezért a muszlim hívők látványosan a Siratófal felől kezdtek imára gyülekezni a mecsetbe, s ekkor bizony heves atrocitásokra került sor a zsidók és az arabok között. A helyzet annyira elmérgesedett, hogy Churchill leváltotta Samuelt a kormányzói posztról, s helyébe Lord Passfieldet ültette, aki már nem bánt kesztyűs kézzel a cionistákkal. Hírhedt Fehér Könyvében az atrocitásokért egyedül a cionistákat tette felelőssé. Az angol kormány ugyan levélben bocsánatot kért a "rossz megítélésért, de ez újra felmérgelte az arabokat. A helyzet reménytelennek látszott, de Ben Gurion mégis békére intett.Amikor a második világháború kitört, így nyilatkozott: "Úgy kell támogatni az angolokat, mintha nem lenne Fehér Könyv, de úgy kell kiállni érdekeink mellett, mintha nem lenne háború".
A feszültséget még inkább tetézte, hogy 1933-ban Németországban Hitler hatalomra kerülésével a több mint félmilliós németországi zsidóság végveszélybe került. Ezt csak megerősítették az 1935-ös (nürnbergi) zsidótörvények. Megkezdődött tehát Európából az eddigi legnagyobb zsidó kivándorlás, a Harmadik Alija (1933-1953). Mivel a korszakban az Egyesült Államok az 1924-es bevándorlási törvényi szigorítások miatt már nem tudta befogadni a kivándorlók óriási tömegét, ezért a zsidóság nagy része Palesztinát választotta. Az cionizmus idealista eszméből tehát lassan kézzelfogható valósággá, kész ténnyé vált, s amikor 1939-ben Hitler megtámadta Lengyelországot, sok ottani zsidó számára világossá vált: ezer éves askenázi (európai zsidó) kultúrájuknak illetve asszimilációs törekvéseiknek végleg befellegzett. Ezért, természetesen, egyre többen gondolkodtak a cionistákhoz hasonló módon. A nagyobb baj az volt, hogy sokan továbbra sem tettek semmiféle intézkedést kivándorlásukkal vagy megmenekülésükkel kapcsolatban, s 1943-44 -ben a Holocaust úgy csapott le Közép-Európára, hogy még majdnem 4 millió zsidót ott talált.
A lengyel, cseh, szlovák, román, német és osztrák zsidóság szisztematikus megsemmisítése után a magyarok következtek. A halálozási arány itt is a lengyelországihoz hasonló volt. Az alija többé már nem politikai meggyőződés, hanem élet és halál kérdése volt. Persze a náci megszállás alatt a kivándorlás már óriási nehézségekbe ütközött. Itt lehet kiemelni a kolozsvári cionista Kasztner Rezső nevét, aki magát a magyarok deportálásáért felelős Adolf Eichmannál egy ügyes "blöffel" a "nemzetközi zsidóság képviselőjének" kiadva magát horribilis - nem létező - összegekért húszezer magyar zsidót mentett meg az Auschwitzi deportálásoktól (köztük a szegedi zsidó közösség közel felét). Akciója elkeseredett, bátor versenyfutás volt az idővel, de végül siker koronázta.
III. A Soá után - Egy állam születése
Még 1936-ban Lord Passfieldet Lord Peel váltotta a kormányzói székben, de ez nem jelentett politikai váltást. Sőt, Peel az óriási mértékű zsidó bevándorlást látva 1937-ben kiadta az új Fehér Könyvet, melyben a bevándorlás mértékének korlátozását javasolta, valamint a palesztin területek felosztását irányozta elő. Churchill mindkét javaslatot elfogadta. Az első intézkedés a legrosszabbkor jött, mert az európai zsidók előtt éppen a legnagyobb szükség idején zárták el a kapukat, és csak a Hagana illegális hajólopási és embermentési akcióinak számát növelte. A második intézkedés viszont már több reménnyel töltötte el a cionistákat, viszont ellenségessé tette az arabokat, akik lassan azt kérdezték: Vajon mikor kerülnek kisebbségbe saját földjükön?
A második világháború végeztével a bevándorlás illegális szárnya erősödött meg. Mivel az angolok befolyása az amerikai érdekek miatt 1942-től folyamatosan szűkült, ezért 1946-ban már a kivonulást tervezgették. Ezt annál is inkább meg akarták tenni, mivel a világháború után ide menekült, a korlátozások miatt elkeseredett lengyel zsidók különféle terrorszervezeteket (Irgun Cvej Leumi, Stern-csoport) alakítottak, amelyek válogatás nélkül gyilkolták le az arab civileket, s robbantották fel az angol létesítményeket. Ezek a kegyetlen akciók persze aktivizálták a jeruzsálemi főmufti arab fegyveres csoportjait, s az angolok hamarosan egy újabb polgárháború közepén találták magukat. S mindeközben a holocaust miatt megrendült amerikai közvélemény a bevándorlási szankciók azonnali feloldását követelte.
Így tehát az angolok 1947-ben az ENSZ elé vitték az ügyet beismerve, hogy Palesztina-politikájuk teljességgel kudarcot vallott, s kérték a mandátum feloldását.
A Hagana védelmi állásai a háborúban (1948), (Robert Capa, 1948)
Az ENSZ tehát még ugyanebben a hónapban hozzálátott egy megoldási terv elkészítéséhez. 1947 nyarán egy küldöttség járta végig a területet, de átütő megoldást egyikük sem tudott javasolni. Fölmerült egy föderatív, kétnemzetiségű, palesztin irányítású állam terve is, de ez a terv- leginkább az amerikaiak hatására - végül megbukott. A tíz megbízott tagállam küldöttei 1947 végére végül Palesztina hét körzetre való felosztását javasolták. Ezekből a három tengerparti körzetet a zsidók, a három belső körzetet az arabok irányítására, a jeruzsálemi körzetet pedig nemzetközi felügyeletre bízták volna. A tervezet legfőbb hibája az volt, hogy még a legbelső zsidó körzetben sem érte el a zsidó lakosság az 54%-ot. Pedig még nagyban tartott a nem is eredménytelen Harmadik Alija, s Palesztinában már majdnem 800 000 zsidó élt, de ezek, sokszor kibucokban, nagyon szétszórtan helyezkedtek el Palesztina területein. Felmerült a zsidó területeken lakó palesztinok átköltöztetése is, de ezt sem a környező arab államok, sem a palesztinok nem fogadták nagy lelkesedéssel. Sőt, Transzjordániában, Szíriában, de különösen Egyiptomban szinte pánikhangulatot keltett a felosztási terv, mivel ez egy teljesen idegen államot jelentett az arab világ testében. Ellenben az amerikaiak sem hiába látták az esetleg megalakuló zsidó államot a Nyugat ugródeszkájának a Közel-Kelet felé. A szocialista tömb pedig - ugyanilyen reményektől vezérleve - szintén támogatta a felosztási tervet, ami azonban a térség számára biztos háborút jelentett.
1948 elején az erőszak a tetőfokára hágott. Az Irgun terroristái már lassan senkire nem voltak tekintettel, s a nyílt utcán lövöldöztek az arabokra. Egy Irgun különítmény márciusban megrohanta az arab Deír-Jaszín falucskát, ahol 294 nőt és gyereket gyilkoltak meg. Válaszul a főmufti csapatai a Hadassza egészségügyi központba tartó buszról leszállítottak hetvenöt zsidó professzort és ápolónőt, akiket ott helyben kivégeztek. A viszontválasz még több robbantás volt, s az Irgun fanatikusait végül a Haganának kellett megfékeznie. Az atrocitások hatására megindult az arab menekülthullám kelet felé. Eközben a britek már nem törődtek a rend fenntartásával, és 1948 áprilisára kivonultak Jeruzsálemből, s a felszereléseket Haifában behajózva Ciprusra távoztak.1948. május 14-én (Iyar hónap 5-én) késő este Tel-Avivban hatalmas tömeg gyűlt össze a Zsidó Ügynökség székháza előtt, ahol kihangosított rádiókon keresztül lehetett hallgatni az ENSZ éppen folyó szavazását, ahol a felosztási tervet a küldöttségek nagy többséggel (33:13 arányban) elfogadták.
David Ben Gurion még azon az éjszakán bejelentette, hogy a zsidó ellenőrzésű területeken megalakul Izrael Állam, s hogy a Peel-féle Fehér Könyv minden szankcióját hatálytalanítja. Az újdonsült izraeliek tömege hatalmas eufóriában elénekelte a Hatikvát (Remény), amely attól fogva Izrael Állam himnuszává vált. Ben Gurion szokásos, békülékeny hangnemében felszólította az arabokat, Izrael Állam egyenlő állampolgárait, hogy másnap "nyugodtan térjenek vissza üzleteikbe, házaikba." Azonban a felszólítás már kissé későn érkezett, s másnap hajnali kettőkor öt arab állam egyesült Arab Ligájának hadserege indult meg a fiatal állam ellen. Ezzel megkezdődött a Függetlenségi háború, amelyben az izraeli hadsereg nemcsak feltartóztatta a támadást, hanem még újabb területeket is elfoglalt. Sikerükhöz nagyban hozzájárultak az Arab Liga országainak ellentétei is.
IV. Összegzés
Izrael megalakulása óta tehát a mai napig 56 év telt el. Ezalatt sok minden megváltozott. Izrael lakossága az ötvenes évektől a további európai, a kezdődő jemeni, valamint a 80-as évek közepétől az orosz bevándorlásnak köszönhetően egészen a kilencvenes évek elejéig gyarapodott. A kezdeti egymillió zsidó lakos száma 4 millióra növekedett, miközben az arab kivándorlás következtében 700 ezer arab kényszerült elhagyni otthonát. Egyvalami azonban még ma is folyamatos, ez pedig a háború. Miután Izrael törékeny békét kötött Egyiptommal és Jordániával, valamint tűzszünetet Szíriával, továbbra sem akar megfelelő autonómiát biztosítani az időközben - a történelem furcsa szeszélye folytán - kisebbségbe került palesztinoknak. Az Irgun helyett most a különböző iszlám terrorszervezetek és az Izraeli Véderő közötti összecsapások, valamint az öngyilkos merénylők jelentenek fenyegetést a civil lakosságra. A béke még belátható távolságon kívül van, s sajnos még sok háborúnak lesz e föld szemtanúja, amíg az itt élő népek rá nem ébrednek, mekkora gazdasági erő származna abból, ha végül összefognának.
Forrás
- Arthur Goldscmidt Jr.: A Közel-Kelet rövid története Maecenas Könyvek, Bp. 1997.
- Martin Gilbert: Izrael története Pannonica Kiadó, Bp, 2000
- Simon Dubnov: A zsidóság története Gondolat Bp., 1991
- Heiko Haumann: A keleti zsidóság története Osiris Kiadó Bp., 2002
