A mai gyerekeket olyan terhelés alá vonják, hogy nagy szükség is van a folyamatos biztatásra és pozitív megerősítésre. A pozitív visszacsatolásnak amellett, hogy fokozza a nevelés-oktatás hatékonyságát, nélkülözhetetlen mentálhigiéniai jelentősége van. A felnőttkori önértékelés alapjai a gyermekkori tapasztalatokra épülnek. Az egyik legfontosabb feladat, hogy a gyermek pozitív önképét kialakítsuk és megerősítsük. Ennek legalapvetőbb eszköze a megerősítő dicséret. A kamaszkorban, mely az önkeresés, így az önértékelés szempontjából is krízisidőszaknak tekinthető, szintén óriási a jelentősége a külső visszajelzésnek. A gyermek elhiszi, amit mondunk neki. Ha dicsérjük dicséretre méltóvá válik, ha szidjuk, akkor is eleget tesz a várakozásainknak. A gyermek olyanná lesz, amilyennek mi látjuk. Nagy előnyt jelent, ha szépnek és jónak látjuk, s ha épp ezért ő is így tekint önmagára.
Felnőttet és gyereket egyaránt ösztönöz, teljesítményre sarkall a dicséret. Egyúttal olyan motivációs bázist is jelent, melyet bűn nem kiaknázni. Ahogy az elmarasztalás, a neheztelés, céljával ellentétben, sokszor inkább ront a teljesítményen, mint javít, addig a dicséret olyan, hogy már pusztán csak a dicséretért magáért is szívesen tanulnak a gyerekek, és képesek akár számukra is meglepő teljesítményekre.
Az Amerikai Pszichológiai Társaság legújabb kutatásai szerint bizony nem egyértelmű, hogy minden esetben pozitív hatású a dicséret, s ezért okosan és tudatosan kell alkalmazni a nevelésben a megerősítés ezen eszközét. El kell kerülni a túlzott önbizalom kialakulását, amely estben a személynek önnön képességeiről, adottságairól irreális elképzelései alakulnak ki. Ez sok esetben azzal jár, hogy mások fölé helyezi saját személyét, már-már különbnek tekinti magát, empátiás képessége erősen visszaszorul, ha kialakul egyáltalán, s viselkedésére, tetteire egyfajta gátlástalanság és szenvtelenség jellemző.
Az ilyen személyiségek nagyon határozottan képviselik az érdekeiket, meg vannak győződve feltétlen igazukról, s más szempontok nemigen nyomnak a latban. Véleményükben, világlátásukban ezért sokszor megingathatatlanok. Mindezek miatt nem éppen rugalmasak és fejlődőképesek.
A szülő, a pedagógus gyakran hajlamos lehet megszokásból esetleg olyanért is megdicsérni a gyermeket, mely cselekvés vagy feladatvégzés reálisan is elvárható minimum alapkövetelmény a részéről. Ha mégis dicsérettel halmozzuk el, céltévesztés alakulhat ki, mely együtt járhat a hamis értékítélettel. Előfordulhat például, hogy szívességnek tekinti, s nem kötelességének a szóban forgó feladat elvégzését. Elvész az önálló motiváció, mely pedig értékesebbé, hitelesebbé tehetné a személyiséget. Előadódhat fordítva is, amikor a személyiség bizonyos dolgokat kizárólag a másik elismeréséért végez el, nem pedig saját belső igényei által motiválva. A személyiség mindkét esetben egyfajta értékvesztést szenved el.
Arról is érdemes szót ejteni, hogy a gyerekek a legtöbbször érzékelik a dicséret túlzó, hamis voltát, s így a dicsérő, egyébként jó szándékú felnőtt válik hiteltelenné a szemükben. Így pedig az egyik leghatékonyabb nevelési eszközt veszíti el a pedagógus. További problémaként jelentkezhet, hogy a gyermek, aki eltúlzott dicséretre akar méltóvá válni, szorongásossá és teljesítménykényszeressé válhat.
A túlzott dicséret így kétélű fegyverré válhat. Egyik veszélye a már említett, énközpontú, önajnározó, túlzott önértékeléssel rendelkező, infantilis személyiség kialakulása. Másik veszélye az lehet, hogy a cselekvések motivációja, a személyiség súlypontja, önértékelése, kívülre, tehát a külvilágba helyeződik át.
Ezzel a személyiség meggyengülhet, instabilabbá válhat. Mindkét esetben egyfajta értékvesztést szenved el a személyiség, melynek kialakulását a mértékletes, adekvát, hitelesen kommunikált dicsérő szavakkal előzheti meg a pedagógus.
