Darvasi László az 1990-es évektől a magyar irodalom egyik nagy ígérete, aki – ha a hivatalos elismeréseket, nemzetközi ismertséget vesszük alapul – akkor igazolta a várakozásokat. Igazi véleményt azonban egy olvasó ember úgy formál, hogy megismerkedik az életmű meghatározó elemeivel. Egy ilyen regény bemutatására vállalkozik ez az írás. Homo ludens - a szerző Darvasi verseskötettel indult (Horger Antal Párizsban), melynek nem egyöntetűen lelkes és finoman vagy nyíltabban kritikus fogadtatása után az elbeszélő irodalom irányába váltott. Hogy ebben mennyi a szerepe a kritikáknak és mennyi a művész önelemzésnek, az számunkra voltaképpen nem túl jelentős kérdés, az viszont egyértelműen kijelenthető, hogy a változtatás sikert hozott. Újra kellett kezdeni, újra be kellett állni egy képzeletbeli sorba, de megérte.

A kezdetben novellákkal jelentkező író művei új elbeszélői módszereket, új szemléletet hoztak - akár saját neve alatt, akár Szív Ernőként jegyezte azokat. Az elbeszélések erős érzelmi töltésű felütéssel indulnak, hogy azután a hagyományos párbeszédek mellőzésével egy új szövegvilágba vezessenek. A készülő "nagy regény" híre épp emiatt felbolydította a szakmai és az irodalmat kedvelő közönséget, a műből megjelenő részletek miatt nagy várakozás előzte meg a megjelenést. Hogy ezt beteljesíti-e A könnymutatványosok legendája? Mindenki döntse el maga, ez az írás egy rövid útmutatót kíván adni a kalandozáshoz.A mű vékony szálon egymáshoz kapcsolódó történetek mozaikjából épül fel, ahol a történetek olyan metonimikus mesék, amelyekhez hasonlót az Ezeregyéjszaka világából ismerhetünk. Darvasi sajátja viszont a groteszk felhang, amivel az elbeszélő vásári képmutogatóként a szorongás, az iszony, a félelem mellett az együttérzés érzelmi húrjain játszva igyekszik fenntartani az érdeklődést. id. Breughel: A halál diadala

Darvasi a magyar regény azon megújítói közé tartozik, akik felvállalva a 17-18. századi erdélyi emlékiratírók örökségét írják meg históriájukat. Az alapkérdés nem változott az évszázadok alatt: elbeszélhető-e egyáltalán a múlt vagy a jelen? Darvasi válasza önmagában a szövegben rejlik: a történelem „csak” háttér, a cselekvés közege. „Így van az ember a históriával is. Ha szabad lenne, nem kellene neki. De az ember nem szabad. Hát néha úgy tesz, mint aki mégiscsak az. Szórakozik.” A szabad embernek tehát nincs történelme, sem története. Mivel azonban az ember nem szabad, így a história egyik oldalról a rabság kifejeződése, másik oldalról azonban az alkotó ember számára szabadság megtestesülése. A históriaalkotás tehát a szabadság egyfajta szimulációja, ha elfogadjuk Darvasi gondolatmenetét. Portyázó törökök

A mű egy áltörténelmi regény, amely a magyar história 1541 és 1686 közötti időszakához kapcsolódik. A szerző – erre a szöveg egyértelmű tanúbizonyságul szolgál – alapos előtanulmányokat folytathatott, de szándéka nem a rekonstrukció, hanem egy fiktív világ megteremtése. Erre utal például, hogy az utolsó budai pasa halálának történetét többféleképpen elmeséli , miközben utal arra, hogy erre a sokféleségre van példa a forrásként kezelt történeti munkákban is…A történeti forrás hitelessége és összefüggésrendszere is nézőpont kérdése. Darvasi szerint a történelem állóképek egymásutánja, s ezeknek a képeknek a bemutatásakor nem idegenkedik a szerző az erős, „rikító” színek használatától sem. Hiába egy könyvmutatványos nem is tehet másképp, ha a megfelelő hatást elő szeretné csalogatni a közönségből! A cím is utal arra, hogy a mitikus hagyományba kalauzol vissza bennünket. A mitológiák számos történetet őriznek híres könnyezőkről. Az egyiptomiak szerint a Nílus áradását Isis könnyei okozzák, Apollón borostyánt sírt, amikor távoznia kellett az Olümposzról.

Ismert olyan népi legenda, mely szerint az ördög hernyókat könnyezik, a hullócsillagok is gyakran értelmeztetnek isteni könnyekként. Ezekhez regékhez és babonákhoz kapcsolódik Darvasi regénye is, ahol az öt címszereplő könnye a mutatvány tárgya, eszköze, tehát maga a szekularizált csoda. "Goran Dalmatinacnak fagyott a könnye, és pereg, mint a jégeső. Feketekő Péternek fekete és apró, s kő lesz belőle. Zorán Vukovics édesebbet sír az akácméznél, de ha meggyújtják, lángol az a könny. Aaron Blumm világoskék szeme hideg és habos vért sír. Franjo Mendebaba [tükörszilánk alakú] könnyében pedig felismerheted halálos ellenségedet." Kik is ezek a lények? Erre a kérdésre keresi a választ a mesterkém és orgyilkos, világszép férfi Jozef Bezdán, a mű egyik kulcsszereplője is. Annyit tudni róluk, hogy mindenütt ott vannak, mindenki ismeri őket, az is, aki még soha sem találkozott a hatalmas könnycseppel megjelölt szekerükkel. Öt különös férfi, "mintha a Sátán lenne öt különböző alakban". Életkoruk nem változik az idők során. Bezdán szerint "legendákból, álmokból, ködből és hajnali párából, éjszakából és az alkonyat vérből, a bölcselet hordalékából és a hit pengéjéből vannak összegyúrva." S mivel a titkukhoz közelebb még egy mesterkémnek sem sikerült kerülni, ezért az a legbiztosabb megoldás, ha ő is könnymutatványossá változik. Buda visszavétele 1686-ban

Merthogy a regény végén mind az öt könnymutatványos kilép a történetből, hogy a helyükre újak lépjenek: az előbb említett Bezdán mellett a hímtagját először elvesztő majd talán megtaláló Pilinger Ferenc, a bolgár fiú, Vaszilka Drajan, a nőcsábász zsidó kereskedő David Mendelson és Arnót Abdurrahman személyében az utolsó budai pasa. A titok azonban továbbra is titok: lehetnek ők a rossz kísérői vagy kiváltói, más történetekben viszont egy erkölcsi törvény (pl. az emberi jóság) megtestesítői.Nagyon mások ők, mint az előző ötös csoport, egy valami azonban feltűnő mindkét esetben: a könnymutatványosok "nemzetközi" összetétele, mintha csak a szomorú közép-európai sorsot szimbolizálnák... Darvasi figurái nem törekednek pszichikai valószerűségre, a fékezhetetlen fantáziájú narrátor kénye-kedve szabja meg a jellemek alakulását, bakugrásait, a számukra kiszabott teret, az események fantasztikus és groteszk világát. A kegyetlenséggel, halállal teli világ, amit a végtelen szomorúság és a tragikomikum hat át.

Ebben a világban mindenki egyformán kiszolgáltatott, itt nincsenek egyértelműen jók vagy rosszak, sőt igen gyakran új alakban újjászületnek az emberek. A létezők a folyamatos verség állapotában vannak, ahogy ezt Jánossy kapitány megfogalmazta: "A hétszentséges kirelejzumát! Hát megint! Hát már megint leszartak!"A korlátokat nem ismerő, olykor gátlástalanságában ijesztővé dagadó mese nem kívánja megmagyarázni a világot még akkor sem, ha létértelmező szándékokkal (is) íródott. Az alkotói folyamat azonban nem lehetett mozaikszerű, hiszen a szerző önvallomása szerint először végigírta a tucatnyi történetszálat, aztán kicsiny részekre darabolta, majd jól összekeverte azokat. Hogyan lett ebből mégis regény? Talán ahogy Pap Velemir húsmutatványából egy gyönyörű, de gépszerű nő: addig dobálta az egyes részeket az ég felé, míg összeállt a história. Portré egy bloody maryvel

Darvasi Cervantes nyomdokain haladva egy kizárólag nyelvében élő világot teremt, ahogy Balassa Péter megfogalmazta: "A történetek ugyanis nem adnak ki históriát, nem folytatódnak igazán ciklusszerűen, nem áll össze általuk valamely történelmi tér." Ahogy a történet sem csak a könnymutatványos kiválasztottságot ismeri, egy mellékszálon megjelenik Jichak ben Juda is, aki a harminchat igaz egyike. Hogy ők kik? Talán majd egy másik történetfolyamban kiderül.... Ahogy az is, hogy végül Pilinger Ferenc valóban megtalálta-e elveszett szekszamantáját, vagyis férfi voltának bizonyítékát és hogy lehet a vaginával diót törni.

• A szerzőt ábrázoló fotók készítője Sonnevend Lőrinc