Az előzmények
Visszaemlékezések
1942 januárjában Ribbentrop német külügyminiszter és a német fegyveres erők főparancsnokságának vezetője, Keitel határozott követelésére a magyar politikai és katonai vezetés döntött arról, hogy Hitler Horthyhoz intézett kérésének megfelelően egy magyar hadsereget kiküld a keleti frontra. (Erre sarkallta Hitler a többi szövetségest is a Moszkva alatt elszenvedett vereség következtében.) Április 11-e és július 27-e között 207 ezer magyar katona és 50 ezer munkaszolgálatos el is indult a Don partjára, hogy ott a német, a román és az olasz egységekkel áttörje az oroszok védelmi vonalát.
A tűzkeresztségen július 18-a és szeptember 16-a között estek át, majd novembertől már az utánpótlásról is gondoskodtak, mintegy 35-36 ezer főnyi katonát szállítottak ki.
Ezalatt Magyarországon a pacifista és a szövetségesek felé nyitni akaró erők hangja vált mérvadóvá, de a Kállay Miklós miniszterelnök képviselte hintapolitika jegyében azt a látszatot kellett kelteni, hogy Magyarország továbbra is Németország hű szövetségese.
1942-1943 telén így a 2. magyar hadsereg katonái megerősített állásaikban várták a szovjet hadsereg támadását. A téli és tartós védelemre történő berendezkedésre már 1942. szeptember második felében kiadta a parancsot Jány Gusztáv, a hadsereg főparancsnoka. A napok egyhangúan teltek, csak a Vörös Hadsereg ellátásának ugrásszerű javulása aggasztotta a magyar hadvezetést.
"Elfogtunk egy oroszt, új volt rajta az egyenruha, a fehérnemű, vászoncsizmája kifogástalan. Amerikai konzervek a hátizsákjában. Addig mindenféle gabonaneműekkel táplálkoztak a katonák. Lőszerük is volt most bőven. (...) Nem lehetett nem észrevenni, hogy döntő fordulat állt be az oroszok ellátottságában."
(Veres Lajos vezérezredes, a Donnál harcoló 1. magyar páncéloshadosztály parancsnoka)
Fagy és csönd
A magyar hadvezetésnek ekkor még az igazi gondot a felszerelés és az élelmezés hiányossága, a védelmi állások kiépítéséhez szükséges anyagok hiánya, a gépesítés kezdetlegessége és a lőszerhiány okozta. A németekhez intézett panaszáradat visszhang nélkül maradt. Ez olyannyira egyértelmű volt, hogy a frontra látogató hadügyminiszter, Nagy Vilmos is megjegyezte:
"A 2. magyar hadseregnél szerzett tapasztalatok nem voltak megnyugtatók. Hiány mutatkozott igen sok nélkülözhetetlen felszerelési tárgyban. (...) A legnagyobb aggodalomra azonban (...) az adott okot, hogy a hadseregnek, fegyveres létszámához képest, túl nagy kiterjedésű frontot kellett tartania a doni arcvonalon."
December dereka tájékán már hírek hallatszottak a román, majd az olasz frontvonal áttöréséről, ami egyet jelentett azzal, hogy rövidesen a Voronyezstől Pavlovszkig húzódó 200 km-es frontvonal magyar állásaira nehezedik a nyomás. A karácsony viszonylagos nyugalomban telt, csak a szovjet mesterlövészek tizedelték a magyar hadsereget (1942. nyarától több tízezer katona, főként tiszt esett az orvlövészek áldozatául).
A magyar hadseregparancsnokság ekkor még úgy ítélte meg a helyzetet, hogy a szovjet támadás elkerülhetetlen ugyan, de csak egy elterelő, taktikai jellegű támadásra gyanakodtak. Ráadásul a magyar katonák is azon voltak, hogy ezt a két-három hetet átvészeljék, s akkor felváltja őket az utánpótlási körzetben állomásozó mintegy 35 ezer főnyi katonaság.
A hadsereg katasztrófája
1943. január 4-től azonban egyre riasztóbb hírek érkeztek, melyekből kiderült, hogy a Dontól nyugatra több orosz hadosztály mozgolódik. Másnap egy elfogott szovjet távmondat ejtette kétségbe a parancsnokságot: "Hamarosan kezdődik a koncert." A németek taktikai okokból még nyugtatgatták a magyar hadvezetést, de csak azért, mert tudták, hogy másképp nem tudnak már hatni a visszavonulási szándékot többször is hangoztató Jány Gusztávra és tisztikarára. Január 11-én az egyik német vezérezredes ezt jegyezte be naplójába: "A szovjet támadás küszöbön áll. A támadás három helyen lehetséges. Közülük a magyar arcvonal a legveszélyeztetettebb."
1943. január 12-én Urivnál, majd január 14-én Scsucsjénál a Vörös Hadsereg áttörte a magyar arcvonalat, majd részekre szakította, s végül bekerítette az egyes részeket. Január 17-én rendelte el a magyar hadvezetés a visszavonulást, melyet január 24-re sikerült végrehajtani. Egyes egységek még február 3-áig utóvédharcokat folytattak.
A 2. magyar hadsereg vesztesége 120 ezer fő (halottak, eltűntek, sebesültek, hadifoglyok).
Ezek a száraz tények, de a száraz tények mögött személyes sorsok húzódnak meg. A személyes sorsokat pedig felelősek vagyunk átérezni, emlékezetünkben őrizni. Annál is inkább, mert dédapáinkról, nagyapáinkról, rokonainkról, ismerőseinkről van szó, vagyis rólunk. Vannak, akik magukkal hozhatták a személyes élményeiket, hogy nekünk átadva éreztessék velünk az ember mivoltunkból fakadó felelősséget és a történelem súlyát. Ezért a történtekről most őket hallgassuk meg, hogy tudjunk kérdezni a túlélőktől, s merjünk válaszolni ránk szegeződő kérdő tekintetükre.
Forrás
- Lajtos Árpád: Emlékezés a 2. magyar hadseregre 1942-1943 Zrínyi Katonai K. Bp., 1989
- Bártfai Szabó László: Az utolsó emberig Bp., 1988
- Sára Sándor: Pergőtűz Tinódi K. Bp., 1988
- Kossa István: A Dunától a Donig Kossuth K. Bp., 1984
- Magyar történeti szöveggyűjtemény 1914-1999 I. (Szerk.: Romsics Ignác) Osiris K. Bp., 2000
- Szabó Péter: Don-kanyar Corvina K., 2001
- Gosztonyi Péter: A magyar hadsereg a második világháborúbanEurópa K. Bp., 1992
- Magyarország a második világháborúbanPetit Real K., Bp., 1997
