Az 1960-as években felfedezett paleomágnesesség megannyi új kérdést vetett fel a földkéregben lezajló folyamatok és képződmények értelmezésében. Az Atlanti-óceán aljzatának hanghullámok segítségével történő részletes feltérképezése, valamint a mágnesességi vizsgálatok kimutatták, hogy az óceáni kéreg kőzeteinek kora egyre fiatalodik az óceánközépi hátság felé haladva. A kormeghatározást elvégezve egyértelművé vált, hogy az észak-amerikai kontinens és Európa 180 millió évvel ezelőtt kezdett szétválni egymástól.

A földtan története során megfigyelt jelenségeket négy elmélet kísérelte megmagyarázni, globális méretekben gondolkodva:

1. A Föld lassú kihűlésével összehúzódik, ami a litoszféra orogenetikus (hegységképző) deformálódásához vezet. Ez a modell a XIX. században volt népszerű, a radioaktív hasadóanyagok felfedezésével azonban elvetették.

2. Egyed László tágulásásos földmodellje az 1950-es években világszerte nagy figyelmet váltott ki. A magyar tudós volt a legelső, aki felismerte, hogy "A helyes földmodellnek a Földdel kapcsolatos összes jelenségeket egységesen kell magyaráznia". Az általa kifejlesztett elmélet már dinamikai földmodell volt, hiszen a térbeli jelenségek időbeni fejlődésének, mozgásjelenségeinek és a hatásösszefüggések törvényszerűségeit is analizálta. Egyed szerint a Földmagban uralkodó hatalmas nyomás következtében az anyag a normál állapotnál jóval sűrűbb, degenerált állapotban van. A stabil, normál állapotba való átmenet folyamatos, így időben a degenerált anyagkészlet a normál anyag javára állandóan csökken, amely térfogat-növekedéshez vezet. Mindennek a következménye, hogy a Föld térfogata állandóan növekszik.

3. Kontinensvándorlás és lemeztektonika. Alfred Wegener (1880-1930) német meteorológus 1915-ben publikálta az " A kontinensek és óceánok keletkezése" című könyvét. Fő következtetése (melyet számos tudományterület bizonyítékaival igazolt) az volt, hogy eredetileg csak egyetlen szuperkontinens (Pangea = egész Föld) létezett, amely valamikor a mezozoikum végén összetöredezett és a kontinensek a jelenlegi helyükre vándoroltak. Elmélete süket fülekre talált, felfedezését csak jóval később a hatvanas évek végén porolták le és építették be a ma általánosan elfogadott lemeztektonikai magyarázatba.

4. Az expanziós elmélet szerint a kontinensek eredetileg egy összefüggő, egyetlen hatalmas lemezből álló kérget alkottak egy jóval kisebb átmérőjű Föld felületen. Az elmúlt 200 évmillió alatt exponenciális sebességű tágulás nyomán a szuperkontinens több részre hasadt, és az önálló kontinensek között mély óceáni medencék jöttek létre. 1956-ban S. Warren Carey (1911-), a tasmániai Hobart Egyetem professzora globális rekonstrukciós tektonikai modelleket vizsgálva észrevette, hogy az óceáni kéreg alábukása nem következhet be a mélytengeri árkok zónájában. Márpedig ha a kéreg anyaga folyamatosan gyarapodik, az óceánközépi hátságok területén és egyidejűleg nem konzumálódik, akkor a Földnek tágulnia kell.

Az alábbiakban anélkül, hogy bármelyik elmélet felett pálcát törnénk, lássuk, milyen magyarázatra váró ellentmondásokat kell megoldaniuk az új évezredben a geológusoknak:

a) A lemeztektonikai elmélet szerint a köpenyben (asztenoszférában) lezajló hő kiegyenlítődés és a bolygó forgás miatt áramlások jönnek létre és ezek magukkal vonszolják a felettük lévő litoszférát. A forró pontok (hot spot) helyzetének stabilitása viszont arra utal, hogy nagyszabású, egyirányú köpenyáramlás nincs. A radioaktív anyagok bomlásából származó energia nem lehet elegendő a kontinensek oldalirányú mozgatásában.

b) A mélytengeri árok kifejezés félrevezető, hiszen a terület keresztszelvénye inkább egy széles-lapos vályúra emlékeztet. Az ismert 2-D diagrammok és 3-D komputeres modellek formái a sokszoros torzításnak köszönhetőek.

c) Az expanziós elmélet szerint a Csendes-óceán észak-nyugati részén található kőzetek a legrégebbi valódi mélytengeri óceáni kéreg alkotói, amelyek valaha képződtek. Ennek kora pedig nem több mint 200 millió év. Az ez előtt létező óceáni medence lehetőségét az zárja ki, hogy a Jura előtti nagy kontinentális medencék depresszióiban kialakuló tengerek üledékei alacsony oxigén ellátottságú környezetben képződtek. Márpedig ez csak kis kiterjedésű, horizontálisan rétegzett, legfelső szintjeit kivéve anoxikus tengerek lehettek, hiszen egy óceán esetében a kialakuló mélyre hatoló cirkuláció garantálja és fenntartja az állandó keveredést. Mindezidáig nem kerültek elő Jura előtti mélytengeri élőlények fosziliái sem. Ez annál is inkább furcsa, mert nehezen képzelhető el, hogy az oxigént fogyasztó agresszív élővilág, amely minden lehetséges és rendelkezésre álló ökológiai niche-t igyekszik elfoglalni, miért várt volna az óceán-fenék meghódításával a Jura korszakig. A tágulási elmélet szerint azért, mert az nem is létezett azt megelőzően.

d) A naprendszerben található Föld- típusú bolygók és holdak egyikén sem tapasztalható lemeztektonikára, szubdukcióra utaló jel. A nagyfelbontású felvételek ezen égitestek felszínén riftesedést, kiterjedt szakadék- és összefüggő árokrendszereket mutattak. A Vénuszon (a Föld testvérbolygója) szintén semmilyen szubdukciós morfológia jeleire nem lehet bukkanni. Az ottani körülmények nem teszik lehetővé a hidroszféra kialakulását, márpedig a málláshoz és az üledék szállításához, illetve annak akkumulációjához vízre van szükség. A lemeztektonika hívei szerint a hőmérséklet csökkenésével, (hűléssel) az asztenoszféra rideg litoszférává alakul. Ha a hő forrásától egy adott lemezrész távolodik, akkor a sekély asztenoszféra-litoszféra határ egyre mélyebbre kerül. A Vénuszon a bolygó belső hőjének eltávozása folyamán az ottani asztenoszféra olyan mélyre süllyedt, hogy már lehetetlen a rajta lévő lemezek mozgása. Ennek ellenére maga a bolygó tektonikailag aktívnak tekinthető. Az expanzionisták szerint a még mindig magas hőmérséklet következtében képlékeny bazaltos kéreg megfigyelt kiemelkedései a köpeny folyamatosan zajló vertikális áthelyeződése nyomán jöhetnek létre.

e) A dinoszauruszok korában a felszíni gravitáció jóval kisebb kellett, hogy legyen, hiszen ezek a hatalmas monstrumok csontozata képtelen lett volna elbírni a saját súlyukat. Erre csak az lehet a magyarázat, hogy abban az időben kisebb volt a föld mérete és tömege, következésképpen a gravitáció mértéke is. Exponenciális növekedést (tágulást) feltételezve a Föld kialakulásakor (4,5 Mrd. évvel ezelőtt) sugara a mai méret kb. egynegyede lehetett csupán.

f) Az ősmasszívumok (kratonok) olyan stabil, tektonikailag inaktív területekként vannak definiálva, amelyek csak nagyon kismértékű deformáción estek át az elmúlt 1 Mrd. év során. Ehhez képest pl. Ausztráliában intra-kratonikus hegységképződés nyomai találhatók, továbbá közepes erősségű földrengések fordulnak elő évtizedenként olyan területeken, amelyeknek szeizmikusan "süketeknek" kellene lenniük. Ausztráliát kontinentális méretű törésvonalak szabdalják keresztül-kasul.

g) A TOPEX /POSEIDON három éves kutatási program a globális óceán felszínének + 4,0 mm/év növekedését észlelte. Tudományos körökben ezt az üvegházhatás következtében történő felmelegedésnek, illetve az annak nyomán fellépő jégsapka olvadásnak tulajdonították. A közvéleményt azonban csak ennél kisebb mértékű óceán felszín növekedésről tájékoztatták, elkerülendő a pánikhangulatot. Az expanziós elmélet hívei szerint erre nincs semmi ok, hiszen nemcsak az óceánok, hanem a szárazföldek felszíne is ugyanilyen mértékben növekedik (vagyis a Föld tágul), tehát a tengerelöntéssel együtt járó katasztrófa veszélye nem áll fenn.

h) Az Antarktiszt minden oldalról óceáni hátságok veszik örül, ugyanakkor csak egy Dél-Amerikával szembeni kisebb területen található alábukási zóna. Ez azt feltételei (konstans Föld-sugár mellett), hogy az Antarktisz egy helyben áll, és a szomszédos lemezek pedig pontosan a megfelelő ütemben távolodnak el tőle. A bökkenő az, hogy Afrikát szintén hátságok veszik körül, amiből az következik, hogy szomszédai szintén távolodnak tőle. Ez pedig csak egy táguló Föld-modell alapján képzelhető el. (Gondoljunk a táguló világegyetemet demonstráló lufi kísérletre.)

i) A kontinensek mozgása általában a Csendes-óceán felé tart, ezért annak egyre kisebbnek kellene lennie. Ezzel szemben a tengerfenék adatai azt sugallják, hogy a Csendes-óceán körüli egymással szomszédos csatlakozó földtömeg párok mind távolodnak egymástól. A Csendes-óceán területe így látszólag csökken, míg kerülete növekszik.

j) A tágulási elméletek fő fogyatékossága azonban éppen az, hogy saját állításait nem képes egzakt adatokkal bizonyítani és olyan alapvető jelenségekre sem tud magyarázatot adni, mint a szubdukciós zónák létezése, amelyek közismerten a térrövidülés régiói. Ugyanakkor kétségtelen tény, hogy sokkal több olyan hely létezik, ahol keletkezik a kéreg, mint ahol felemésztődne.

Felhasznált irodalom:
Csontos László: Lemeztektonika másként
Jakucs László: Általános Természeti Földrajz 1. A földrajzi burok kozmogén és endogén dinamikája. JATE Press Szeged 1993.
Peter J. Smith: Bolygónk születése, A Föld enciklopédiája 1993. Budapest, Helikon Kiadó