Tarka domborzati kép, változatos földtani múlt
Európa különböző kőzetekből fölépült, változatos domborzatú, formakincsű tájain különböző geológiai korokban keletkezett, a lepusztulás eltérő stádiumaiban levő rög- és lánchegységek, szelíd dombvidékek, letarolt vagy feltöltött alföldek, jéggyalulta síkságok, ősmasszívumok stb. osztoznak. Az egyes vidékek, csakúgy, mint a kontinens mai, jól ismert körvonalai rendkívül hosszú idő alatt, különböző geológiai korokban alakultak ki. A változatos földtörténeti múlttal rendelkező Európa arculatát folyamatos kontinensvándorlás, nagy hegységképződések, tektonikus események, különböző tengerelöntések és szárazra kerülések, tűzhányókitörések, jégkorszakok, a változatos éghajlat alatt különböző intenzitású lepusztulási folyamatok formálták. A továbbiakban földrészünk földtörténeti múltját kísérjük figyelemmel, a kezdetektől egészen napjainkig.
A kontinens ősi magja
Noha a mai Európa geográfiai értelemben nem tekinthető önálló kontinensnek, hiszen tulajdonképpen nyugati elvégződését jelenti a hatalmas kiterjedésű eurázsiai szárazulatnak, földtani szempontból mindenképpen az, mivel rendelkezik önálló ősi kontinensmaggal. Ez a mag a mai Kelet-Európai tábla mezozóos üledékekkel fedett síkvidéke, valamint ettől ÉNy-ra, erősen kiemelt helyzetben, a Balti Pajzs területe, ahol az ősi kőzetek a jégkori jég letaroló munkájának köszönhetően a felszínre kerültek. Ez a mag a legősibb szárazföldek közé tartozó Fennoszarmácia őskontinensét foglalja magába, amely tulajdonképpen több nagy hegységképződés eredményeként jött létre a földtörténet prekambriumában.
A prekambrium a földtörténet mintegy négyötödét foglalja magába, az azóta eltelt közel 600 millió év eseményei azonban a legtöbb emlékét eltüntették, így erről a korról rendelkezünk a legkevesebb információval. Az akkor keletkezett kőzetek legnagyobb része átalakult (metamorfizálódott), és - minthogy a legősibb, legkorábban képződött kőzetekről van szó - mélyen a felszín alá került. A prekambriumi kristályos kőzetek tanúsága szerint az ősi kontinensmag öt nagy hegységképződés során forrt össze.
A prekambrium ősi hegységmaradványai
A kontinens legidősebb darabjait a katarchaikum maradványai, mintegy 3500-3000 millió évvel ezelőtt keletkezett gránitok és metamorf kristályos kőzetek adják. Ennél valamivel fiatalabbak a Saamidák főleg csillámpalából, kvarcitból álló kőzetei, amelyek az ősmasszívum legészakibb részét képező katarchaikumi résztől DNy-ra helyezkednek el, és területileg a Kola-félszigeten találhatók. Innentől kezdve az egyes prekambriumi hegységmaradványok egymás mellett, ÉNy-DK-i csapásirányban helyezkednek el, tehát az őspajzs területe DNy felé fokozatosan fiatalodik. A következő, legnagyobbrészt gneiszből álló egység, amelyet fehér-tengeri sorozatnak (Belomoridák) is neveznek, körülbelül 2 milliárd esztendős. Ezt követi a Finnország és a Svéd tönk nagy részét elfoglaló 1800 millió éves Karelida-Svekofennida változatos metamorf kőzetekből álló sorozata, amelyhez gazdaságilag rendkívül fontos mélységi magmás ércképződés is kapcsolódott. A leggazdagabb lelőhelyek a svédországi Kiruna és Gellivarei vasérctelepei. A mélységi magmás tevékenység eredménye a híres, vörös, finn rapakivi gránit is, amely a Karelidák idősebb részét töri át. A következő hegységképződés a Gotida nevet viseli, amely mintegy 1,4 milliárd éve zajlott le. Kőzetei Svédország DNy-i részén találhatók. Ehhez kapcsolódnak a közép-svédországi ún. jotni homokkő, illetve a vele közel azonos korú, Dél-Norvégiában található Dalslandium 900-1000 millió éves átalakulatlan üledékes kőzetei (homokkő, kavicsok), amelyek több helyen az akkor uralkodó száraz éghajlat nyomait mutatják.
Az ópaleozóos ősföldrajzi kép
A mintegy 570 millió éve elkezdődött paleozoikum elejére Fennoszarmácia (amely akkor mai helyétől távol, az akkori déli félgömbön helyezkedett el) egyike volt a tengerekkel, óceánokkal határolt őskontinenseknek. Ős-Európát abban az időben északról a már a prekambrium végén kialakult Japetus-óceán határolta, amelynek túlsó szegélyén túl a Kanadai pajzs, Laurencia őskontinense húzódott. Keletről az Urali-tenger képezte Ős-Európa határát, melyen túl a mai Közép-Szibériai-Fennsík, az Angara ősföldje terült el. Fennoszarmáciától délre pedig a Paleotethys őstenger hullámzott, amelynek átellenes partján a mai déli félgömb ősmasszívumait egy egységes szárazföldbe tömörítő Gondwana foglalt helyet.
A kor első időszakában, a kambriumban, az óceánokban jelentős vastagságú, több helyütt gazdag ősmaradvány-tartalmú üledékek rakódtak le. Ezek a kőzetek gyűrődtek meg és magasodtak föl a kambriumot követő ordovícium és szilúr időszakokban, az óidő első jelentős orogenezise, a kaledóniai hegységképződés során, ami által az ős-európai szárazulat területe jelentősen megnövekedett. A lemeztektonikai mozgások következtében az európai és a kanadai őskontinensek folyamatosan közeledtek egymáshoz, így az őket elválasztó Japetus-óceán egyre vékonyodott, végül aztán teljesen fölemésztődött. Erre az időre tehát Laurencia és Fennoszarmácia egybeolvadt, az összeforrás varratában pedig hegyvonulatok, a Kaledóniai-hegységrendszer láncai húzódtak. Amerikában Grönland hegyei és az Appalache északi fele, míg Európában a Skandináv-hegység, Skócia és Észak-Írország egységes csapásirányú, kristályos, palás és üledékes kőzetekből álló hegyei tartoznak tagjai közé. A szilúr időszak és a kaledóniai hegységképződés végével az újpaleozoikum kora, illetve Európa földtörténetének egy új fejezete veszi kezdetét.
