A devon időszaki Régi Vörös Kontinens
A szilúr időszak végén, mintegy 400 millió éve gyakorlatilag befejeződött a Kaledóniai hegységrendszer fölgyűrődése. Az összenőtt Ős-Európai és Észak-Amerikai szárazulatok hatalmas kiterjedésű kontinenst alkottak, ahol a hegyláncok anyagának lepusztulási terméke a devon időszakban nagy vastagságban halmozódott föl. Erről a jellegzetes színű törmelékes üledékes, homokkőből, durva törmelékes kőzetből álló összletről kapta az őskontinens a nevét: Régi Vörös Kontinens. Mint a későbbiekben látni fogjuk, a régi szó azért lesz fontos, hogy megkülönböztesse a később létrejövő Új Vörös Homokkőtől.
Pillantsunk bele a devon időszak élővilágába! A vizekben a halak közül a porcoshalak és a páncélos őshalak terjedtek el. Utóbbiak közül kerültek ki a devon legnagyobb állatai is, amelyek ragadozó életmódot folytattak. A páncélos halak (Placodermi) rendkívüli változatosságban fordultak elő, a paleozoikum végére teljesen kihaltak, a devon időszakban viszont virágkorukat élték.
A kontinensen a nagy kiterjedésű törmelékkel feltöltődő medencékben és a pusztuló hegységekben szegényes élővilág élt. A meleg száraz éghajlat alatt az első szárazföldi növények közt és a lassan kiszáradó tavakban, mocsarakban óriási méretűre, akár 3 méteresre nőtt rákok (Eurypterida) mászkáltak, bizarr küllemű tüdőshalak vándorolgattak át a pocsolyákból a szomszédos kis tavacskákba.
Az időnként nedvesebbre váló éghajlat hatására kiterjedt, sekély vizű tavak keletkeztek, amelyekre jellemző volt az időszakos kiszáradás. E környezet a tüdőshalak mellett az ősi kétéltűeknek kínált megfelelő életfeltételeket. Az egyik legismertebb devon időszaki kétéltű, ami a halak és kétéltűek bélyegeit egyaránt magán viseli, a Grönlandról előkerült, 1 m-es nagyságú Ichthyostega. A devon időszaki Régi Vörös Kontinens, bár flórája és faunája szegényes, a szárazföldi élővilág elterjedése miatt óriási evolúciós jelentőséggel bír.
A variszkuszi hegységrendszer keletkezése
A Régi Vörös Kontinenstől délre az ún. Rheic-óceán vize hullámzott. Medencéjében nagy vastagságú tengeri üledékanyag halmozódott föl. A devont követő, 350 millió évvel ezelőtt elkezdődött karbon a szerkezeti mozgások és a nagy hegységképződések időszaka. Ekkor gyűrődik föl sok egyéb mellett a Rheic- (Variszkuszi) óceán üledékanyaga. A szerkezeti mozgások következtében a szárazföldek közelítenek egymáshoz, így Ős-Európa valamint Észak-Amerika (Laurencia) a Kaledóniai hegységképződés idején már egyesült szárazföldje még szorosabban, a délebbi területeken is összekapcsolódik. Egyidejűleg a hatalmas déli kontinens, a Gondwana is közelít az ősi európai szárazföldhöz. Az általános közeledés, illetve az óceáni medencék térszűkülése révén a tengerekben lerakódott üledékek hegységekké magasodnak. Így jött létre a Variszkuszi (Herciniai) hegységrendszer.
Európában a hegységrendszer a Franciaországban található Massif Centralból indul ki és két ágát különíthetjük el. A Ny-i, ún. Armorikai ág, Bretagne, Dél-Anglia és Dél-Írország felé húzódik, míg K-re az ún. Variszkuszi ág a Vogézeket, a Német-középhegységet, a Cseh-masszívumot, illetve a Lengyel-középhegységet foglalja magába. Ezen kívül több Variszkuszi elemet találunk még Európában. Például az Ibériai-félszigeten a Mezeta röghegyei, Dél-Európában Korzika szigete, a Balkán-félszigeten a Rodope, de hazánkban a kis Velencei-hegység gránitja is mind-mind variszkuszi maradvány.
Európa keleti részén az Urali-tenger lassan bezáródik, mert kelet felől az Angara illetve az ősi Ázsia földje fokozatosan közeledik felé. Az összeütközést követően, már a permben gyűrődik föl a Variszkuszi hegységrendszer legfiatalabb tagja, az Ural. A karbon időszak végén kialakul az Észak-Amerikát, Európát és Ázsiát magába foglaló óriási északi szárazulat, Laurázsia. A nagy déli szárazföld, Gondwana is fokozatosan közeledik, a közeledés eredményeképpen a Herciniai hegységképződés globálisan, minden kontinensre kiterjed. A permben végül egyesül a két földrész, és kialakul az összes szárazföldet magában egyesítő szuperkontinens, a Pangea, melynek partjait egyetlen óceán a Panthalassza vize mossa.
A karbon gazdag élővilága és a szénképződés
Az európai karbon éghajlata eltér a devonétól. A szárazságot trópusi, csapadékos klíma váltja föl, ahol a szárazföldet a devonban meghódító élővilág robbanásszerű fejlődése és hihetetlen mértékű fölvirágzása tapasztalható. A trópusi mocsaras környezetben a növények korábban nem tapasztalt virágzása indul meg. A zsurlók és harasztok virágkora ez, amelyek óriási méreteket öltenek és valóságos erdőket alkotnak. A karbon mocsaras környezet jellegzetes növénye a pikkelyfa (Lepidodendron), a pecsétfa (Sigillaria), a zsurló (Calamites), rengeteg különböző páfrány és az akár 30 méter magas ősfák (Cordaites).
Az állatvilág képviselői közül a mai napig virágkorukat élő rovarokat kell elsősorban megemlíteni. Közülük a karbon egyik ősi szitakötője a földtörténet legnagyobb rovarja, 70 cm-es szárnyfesztávolsággal rendelkezett. A gerinceseknél folytatódott és kiteljesedett a mocsarakban élő kétéltűek virágkora. A kiterjedt mocsárerdők eredményeképpen a karbon a Föld legnagyobb, legjelentősebb szénképző időszaka. A partmenti lápokban a szénképződés hosszú időn át zavartalanul folyt, a variszkuszi kéregmozgások aztán meggyűrték és a magasba emelték a gazdag széntelepeket.
Kiváló minőségű feketekőszenet bányásznak szinte majd minden variszkuszi eredetű hegység környékén. Például Angliában a nehézipar a Penine, Németországban a Ruhr vidék szenére épült, de Lengyelország gazdag széntelepei is karbon korúak A globális hegységképző időszak, a megfelelő klíma és a partmenti mocsári környezet a többi kontinensen is kedvező feltételeket teremtett a szénképződésre, így tehát a Föld legjelentősebb, jó minőségű széntelepei a legtöbb esetben karbon eredetűek.
A perm ősföldrajzi viszonyai
A karbont követően a 285-től 230 millió évvel ezelőttig tartó perm időszakban forradalmi változások indulnak meg a felszín alakulásában. A variszkuszi kéregmozgásokat hatalmas vulkánkitörések kísérik. A Pangea óriási területén szárazodás indul meg és uralkodóvá válik a sivatagi felszínformálás. A karbon-perm határán beköszöntő, nagy területet érintő jégkorszak, az ún. permokarboni eljegesedés Európa területén kevéssé érezteti hatását.
A variszkuszi hegyekről az erózió rengeteg törmelékanyagot szállít a medencékbe. Jellegzetes vörös homoküledék halmozódik föl, amely Európában - így hazánkban is - többfelé megtalálható. Ebből származik az Új Vörös Homokkő elnevezés, megkülönböztetendő a devon időszaki Régi Vörös szárazföldtől.
Az európai permet a kétosztatúság jellemzi. A kontinens nyugati felén az Új Vörös Homokkő szárazföldi üledékei a legjellegzetesebb kőzetek, míg Kelet-Európában, az Orosz tábla területén tengeri üledékképződés folyt. A tenger azonban hamarosan visszahúzódik, ami a Kelet-Európai Tábla és az ázsiai szárazulat összekapcsolódásával, illetőleg az Ural vonulatainak fölgyűrődésével magyarázható. Ezzel szemben Nyugat-Európa északi részét a perm második felében tenger önti el. Ez az ún. Zechstein beltenger, amely a száraz éghajlat alatt a bepárlódó lagúnákban, elsősorban Németországban és Lengyelországban hatalmas sótelepek képződését vonja maga után. A perm másik fontos ásványkincse a szintén a zechsteini rétegekben fölhalmozódott rézérc (Mannsfeldi rézpala).
A szárazodás hatására az élővilágban alapvető változások zajlottak le. A gerincesek közül a kétéltűeket a hüllők váltották föl. A speciális környezethez alkalmazkodó, bizarr megjelenésű emlősszerű hüllők a jellemzői a perm időszaknak, amelyek azonban csak előhírnökei egy új korszaknak és a hüllők igazi virágkorának. Ez viszont már a földtörténet középideje, a mezozoikum történetéhez tartozik.
