Centrumok és perifériák a világgazdaságban
A központ központja: a tőzsde New Yorkban.
Mint sorozatunk korábbi részeiben (Európa elvesztett vezető szerepe; Az "Egyesült Európa" eszméjének kialakulása) utaltunk rá, a múlt század során a világgazdasági tér erősen átrendeződött. A modern földrajzi elméletek szerint az egységes piacon belül egy többközpontú (multipoláris) szerkezet alakult ki, melynek vezető térségei a "centrumok": ezeket a gyors gazdasági növekedés, az állandó megújulási (innovációs) képesség és - nem utolsósorban - a jelentős politikai hatalom, erőfölény jellemzi. Velük szemben a társadalmilag-gazdaságilag leszakadt, a centrumoktól gazdaságilag függő térségek a "perifériák": ezeket többnyire a megállíthatatlannak tűnő népességrobbanás, az ipari és mezőgazdasági technológiák elmaradottsága, a folyamatos cserearányromlás nyomán a külkereskedelmi mérleg állandó hiánya, végül mindezekből következően a megállíthatatlan eladósodás jellemzi. (A cserearányromlás leegyszerűsítve annyit jelent, hogy míg az általuk a világpiacra szállított termékek ára - nem ritkán drasztikusan - csökken vagy stagnál, addig a világpiacon általuk vásárlandó termékeké többnyire jelentősen és gyorsan nő).
A világgazdaságnak ma három "centruma" van. Az egykor a világgazdaságot uraló európai gyarmattartók helyett második világháborút követően egyre inkább az Amerikai Egyesült Államok vált politikai és gazdasági tekintetben vezető hatalommá (ezt nevezzük "hegemóniának"), azaz ma egyértelműen az USA ama bizonyos "centrumok" egyike. Mellé egy hihetetlenül gyors - és sok sajátos egyedi jegyet mutató - gazdasági-társadalmi fejlődés révén a 20. század utolsó harmadában felzárkózott Japán, amely a környező - és kicsit később fellendülésnek induló - ún. "újonnan iparosodott" országokkal (mint pl. Dél-Korea) együtt a másik "centrumot" alkotja. Korábbi vezető helyzetük ellenére az európai országok egyenként nem lehettek - és nem is lehetnének - versenyképesek e két nagy központtal, ezért volt szükség egy "Egyesült Európa" létrehozására: ez a ma Európai Uniónak nevezett integráció a harmadik "centrum".
Az első állomás a "centrum-lét" felé: az Európai Szén- és Acélközösség
George C. Marshall a Marshall-terv atyja
A második világháború után Európa sajátos helyzetbe került. A kontinensen dúló véres háború szinte minden európai ország gazdaságát tönkretette, infrastruktúráját elpusztította, így a lényegében sértetlenül megmaradt amerikai (értsd: USA-beli) gazdaság nagy fölénybe került, kialakult az abszolút hegemóniája. Másrészt egyre nyilvánvalóbbá vált a Szovjetunió kelet- és közép-európai agresszív terjeszkedése. Több politikus felismerte, hogy a nyugat-európai országok számára mindezek ellensúlyozása csak együtt lehetséges, és hogy a közös katonai védelem szoros együttműködést igényel más téren is. Ezt fejezte ki Winston Churchill 1946-os zürichi beszéde, melyben először vetette fel a francia-német kibékülésen alapuló "Európai Egyesült Államok" gondolatát. Mindennek gazdasági megvalósítási lehetőségeire hamar példát is szolgáltatott egy "mini-integráció", a Belgiumból, Hollandiából és Luxemburgból 1946-ban szerveződött "BENELUX" szövetség, amely elsőként tett kísérletet vámunióra, az áruk, a tőke és munkaerő szabad mozgására.
A háború utáni fellendüléshez azonban tőkére is szükség volt. Erre szolgált az 1947-es Marshall-terv (szorgalmazója George C. Marshall, az Egyesült Államok külügyminisztere volt), egy segélyprogram, amelyet azonban a szovjet megszállás alatt lévő országok Moszkva nyomására nem fogadhattak el (és ezzel sajnos megkezdődött a kontinens mai napig ható gazdasági kettészakadása). A segély elosztására 1948-ban létrejött az Európai Gazdasági Együttműködési Szervezet (OEEC, a mai OECD elődje), majd 1950. május 9-én Robert Schumann francia külügyminiszter javasolta Franciaország és Németország szén- és acéltermelésének egyesítését. Ehhez Belgium, Hollandia, Luxemburg, és Olaszország is csatlakozott, létrehozva 1951-ben az Európai Szén- és Acélközösséget. A "Montánuniónak" is nevezett közösség szerződése a szén- és acéltermékek tekintetében megtiltotta a tagállamok között a behozatali és kiviteli vámokat, a mennyiségi korlátozásokat, illetve a termelők és a fogyasztók egymással szembeni bármilyen megkülönböztetését. Tekintettel arra, hogy ez volt az első olyan tagállamoktól független európai gazdasági közösség, amelyre az állami jogkörök egy részét átruházták, nem véletlenül nyilvánították később Európa-napnak éppen május 9-ét.
Tovább a gazdasági integráció útján
A gazdasági integráció végeredménye
A szén és az acél közös piacának kialakulása mellett az ún. hidegháború évei során fontos szerepet kapott a gazdasági, szociális, kulturális és védelmi együttműködésre való törekvés is. 1954-ben meg is alakult Belgium, Franciaország, Hollandia, Luxemburg, az NSZK, Olaszország és Nagy-Britannia részvételével egy Nyugat-európai Unió is. Ám az 1955. májusában közzé tett ún. Benelux Memorandum leszögezi, hogy politikai integráció csak akkor valósulhat meg, ha előbb létrejön egy széleskörű gazdasági integráció. Azaz vámuniót kell létrehozni, a nemzeti piacokat egyetlen "közös piaccal" kell felváltani. Hosszas előkészítés után ezek a gondolatok öltöttek testet a Belgium, Franciaország, Hollandia, Luxemburg, Németország és Olaszország külügyminiszterei által 1957. március 25-én aláírt Római Szerződésben, amely létrehozta az Európai Gazdasági Közösséget (EGK) és az "Euroatomnak" is nevezett Európai Atomenergia Közösséget. Ami az utóbbit illeti, az részletesen szabályozta az atommagkutatást, a hasadó anyagok felhasználását, de - a Szén- és Acélközösséghez hasonlóan - csak a gazdaság egy meghatározott szeletére vonatkozott. Az EGK alapító szerződése viszont már a tagállamok egész gazdaságának integrációját hirdette meg. Fő céljai közé tartozott a "4 szabadság": a tőke, munkaerő, áru és szolgáltatások szabad mozgásának biztosítása, a vámhatárok lebontása és közös vámtarifa bevezetése a kívülálló országokkal szemben, a szabályozott támogatási rendszereken alapuló közös mezőgazdasági politika és közös közlekedéspolitika kialakítása, közösségi versenypolitika alkalmazása, a jogszabályok egymáshoz közelítése, valamint az Európai Szociális Alap és az Európai Beruházási Bank létrehozása.
Az EGK hozzákezdett egy saját intézményrendszer kiépítéséhez is. Ennek legfőbb elemei a tanácskozási és ellenőrzési feladatokat ellátó Európai Parlament, a legfontosabb döntéshozatali jogkörrel rendelkező Európai Tanács, valamint a Tanács döntéseinek végrehajtására szolgáló Európai Bizottság lettek. Már 1958-ban felállt egy Monetáris Bizottság is, hogy előkészítse - a csak évtizedekkel később megvalósuló - pénzügyi uniót is.
Az egyre szorosabbá váló integráció eredményeként a jobbára csak "Közös Piacnak" nevezett EGK mindinkább politikai közösséggé is vált. Ennek látványos jeleként 1967-ben a "hatok" határozatot hoztak az EGK, a Szén- és Acélközösség, és az Euratom egyesítéséről, aminek eredményeként megalakult az Európai Közösségek (EK) nevű szervezet. Az EK már számtalan közös politikai, kulturális, tudományos stb. célt is kitűzött maga elé. Ezek megvalósítására 1970. októberében elfogadták az Európai Politikai Együttműködésről szóló Luxemburgi Jelentést, amelyet az 1973. évi koppenhágai és az 1981. évi londoni ún. Európai Csúcsértekezleten tovább szélesítettek. Végül 1983-ban, a "Stuttgarti Csúcson" elfogadták azt a nagy horderejű nyilatkozatot, amely már egy leendő Európai Unióról beszélt.
A gazdasági és politikai harmonizáció további lépései
Az Európai Unió létrejötte utáni pillanat Maastrichtban
Még 1971-ben a miniszteri tanács tervet fogadott el a tagállamok gazdaság- és költségvetési politikájának összehangolására. A valutaárfolyam-ingadozások csökkentése érdekében egy évvel később bevezették az úgynevezett "valutakígyót", arra törekedve, hogy a valuták egymás közötti keresztárfolyama 2,25%-nál nagyobb mértékben ne "lebegjen", azaz csak egy szűk, ± 2,25%-os sávban ingadozzon. Mivel ez a "valutakígyó" nem biztosított pénzügyi stabilitást, 1973-ban létrehozták az Európai Monetáris Együttműködési Alapot, mely sürgős hitelfelvételt biztosított a tagországok jegybankjai részére, ha az árfolyam védelme érdekében a pénzpiacon be kellett avatkozniuk. A gazdaságpolitikai együttműködés a teljes integráció felé a döntés erősítése érdekében a tagállamok gazdasági és pénzügyminiszterei 1974-től azt is bevezették, hogy esetenként ún. általános gazdaságpolitikai irányelveket határoznak meg, melyhez a tagországoknak igazodniuk kell. 1975-ben a Brüsszeli Szerződést kibővítette az Európai Parlament költségvetési jogkörét és létrehozta az Európai Számvevőszéket. Sorsdöntő lépés volt a teljes integráció felé a döntés 1978-ban, Brémában az Európai Monetáris Rendszer és az egységes európai valuta (ECU) létrehozásáról.
Az évek során a hat alapító taghoz 1995-ig további kilenc ország csatlakozott: 1973-ban Dánia, Írország és Nagy-Britannia, 1981-ben Görögország, 1986-ban Portugália és Spanyolország, 1995-ben Ausztria, Finnország és Svédország. (Érdekes, hogy Norvégia 1972-ben egy népszavazáson elutasította a tagságot.) Az időközönkénti bővítés a politikai szerepkör folyamatos szélesedésével járt, ennek jeleként 1974-ben a tagországok állam- és kormányfői elhatározták, hogy az európai politika megvitatására rendszeresen üléseznek az Európai Tanácsban. A politikai integráció apró jeleiként 1975-ben határoztak az egységes Európa-útlevél bevezetéséről és arról, hogy az Európai Parlament képviselői helyeiért általános és közvetlen választásokat tartanak. A Parlament helyszínéül az Elzászban fekvő Strasbourgot választották, az első ilyen választásokat pedig 1979-ben tartották meg.
1986. elején a Római Szerződést jelentősen módosítva aláírták az Egységes Európai Okmányt, amelyben a gazdasági és pénzügyi unióról szóló rendelkezések mellett már olyan kérdések is szerepet kaptak, mint a kutatás és a műszaki fejlesztés, valamint a környezetvédelem. A szerződésben növelték a parlament hatáskörét, és szimbolikus jelentőséggel bírt, hogy 1986. május 29-én az Európai Bizottság brüsszeli székhelye előtt első alkalommal vonták fel a kék-sárga csillagos lobogót és hangzott Beethoven Örömódája, a Közösség himnusza. 1990-ben megkezdődött az Európai Pénzügyi Unió első szakaszának, az egységes közös valuta és az egységes központi bank létrehozásának folyamata, és aláírták a határokon történő ellenőrzésekkel foglalkozó Schengeni Egyezményt is. Mindezen folyamatok mintegy előkészítésül szolgáltak az 1991. december 9-10-i, a hollandiai Maastrichtban rendezett tanácsüléshez, melyen megegyezés született az Európai Unió létrehozásáról.
Összegezve: 1957 és 1991 között folyamatosan egyre több közös, ill. nemzetek feletti szervezet alakult, melynek hatására a gazdasági közösségből 3,23 millió km2 területű, közel 380 milliós népességű teljes politikai, gazdasági és pénzügyi unió született. Ez az Unió nemcsak méretei, hanem gazdasági teljesítménye folytán is méltán számít a világgazdaság egyik "centrumának".
(folytatjuk)
Linkek
Az Európai Szén- és Acélközösség Alapító Szerződése
Legalább ennyit... - Európai Unió
