Építkezés, bányászat és fémmegmunkálás az Árpád-kor későbbi szakaszaiban

Az államalapítást követő évszázadokban a magyarok egyre inkább bekapcsolódtak a keresztény Európa művelődési, gazdasági szokásaiba, kultúrájába. A régi hagyományok és az újabb szokások azonban még sokáig együtt léteztek. Erdélyi László Freisingi Ottóra hivatkozva írta, hogy 1146 táján a lakás a magyarság hazájában nádból és fából, ritkábban pedig kőből épült. E forrás szerint a XII. század elején a nyarat és az őszt még sokan töltötték a régi módon, sátrakban. Ez a hagyományok továbbélését jelentette az újabb korszakban is. Érezhető volt azonban már a nyugati szokások hatása.

A XIII-XIV. században - a magyar lovagkorban - pl. már a nyugati életmódhoz való közeledés szembetűnő vonósa az elterjedtebb kőépítkezés és ennek technikája. A XII-XIII. században előbb a király, majd fokozatosan az uralkodó osztály felsőbb rétegei lakótornyokat építtettek. Az európai stílus ebben a korban általánosan a román stílus volt. A kőépítészethez értő mesteremberek jelentős része első királyunk uralkodása után is külföldről érkezett. Néhány hozzáértő magyaron kívül ők irányították a kiemelt települések - mint például Buda, Székesfehérvár, Visegrád, Esztergom stb. - nagy építkezéseit, a XI. századot követő továbbépítéseket. A kiemelkedő technikai szakértelmet a korabeli Magyarországon általában nagyra értékelték, az Árpád-kor későbbi szakaszaiban is, akár külföldi, akár magyar volt az illető.

A XIII. századi Magyarországon dolgozott nem magyar mérnökök közül a legismertebbek egyike Villard de Honnecourt pitardiai, francia építész. Picardie észak-franciaországi vidék, közel a belga határhoz. Munkásságával a francia gótika közvetlen hatást gyakorolt a magyarországi építőművészetre.

A csúcsíves megoldások a statikai elvek újszerűségében jelentkező forradalmian új technikai eljárások voltak. A román stílushoz viszonyítva csökkent a falazat vastagsága, amelynek teherhordó képességét ezenkívül a hatalmas méretű ablakok is csökkentették. A kompenzálást támpillérek rendszerével oldották meg. Ezek a jellegzetességek Villard magyarországi működése előtt már majdnem egy évszázaddal megfigyelhetők voltak a kibontakozó francia gótikában. A csúcsívekkel együtt alkalmazott kőváz bordázatos szerkezetek 1135-től, a St. Denis katedrális építésétől gyorsan terjedtek Európában. Még korábbi előzményekre visszautalva: a csúcsív keleti eredetű építészeti megoldás.

A bélaapátfalvai cisztercita apátsági templom homlokzata

A magyar-francia kapcsolatok kialakításában, ápolásában ez idő tájt jelentős szerepet játszott a ciszterci rend. Feltehetően köze volt a rendnek Villard Magyarországra jöveteléhez is. A rend építőművészetének két becses emléke a bélapátfalvai és a kerti templom. (Bélapátfalva Eger környékén, Kerc Erdélyben található.)

Az 1232-ben alapított bélapátfalvai cisztercita apátság torony nélküli, román stílusú temploma azonban nem az első "ciszter-emlék" Magyárországon. Néhány évtizeddel megelőzi a pilisi monostor.

A Franciaországból érkezett ciszterci szerzetesek pilisi monostoron a XII. század végén, III. Béla király uralkodása alatt - 1173-1 196 - létesült. (A megözvegyült III. Béla második felesége Capet Margit volt, II. Fülöp Agost francia király testvére.)

A pilisi monostor malomkerekének beépítését Gerevich László a következőképpen írta le.
"A mesterséges tó vize kőből teknőszerűen kivájt, függőleges retesszel elzárható tartályon keresztül került a surranóba, kb. 25 cm átmérőjű kőcsatornába, amelynek vége 2,5-3 m magasról köpte a vizet a malmot hajtó kb. 3 m átmérőjű kerékre, amely mintegy 6 m mély, 6,40 m hosszú és 1,5-2 m széles sima kivésett homokkő aljú aknában forgott." A kerék tengelyéről a forgás a pincében folytatódott, ahol fogaskerekek segítségével vitték át a mozgást a 90 fokkal elfordított másik tengelyre.

A magyar művelődésben - és a technikai kultúrában is - a francia hatás III. Béla halála után, Imre, III. László, majd II. András uralkodása alatt továbbra is érezhető. 1235-ben II. Andrást az egresi ciszterci monostorban temették el, ami szintén jelzi az uralkodói család és a rend hagyományos viszonyát. Általában véve is elmondható, hogy a középkori Európában a keresztény műveltség hordozói jelentős részben a kolostorokban élő szerzetesrendek voltak. Békefi Remig "A pilisi apátság története" című munkájában a következőket írta a ciszterci szerzetesek tudományos felkészültségéről. "Hogy a cziszterczieknek, tudományosság tekintetében, hazánkban is jó nevök volt, bizonyítja III. Honor pápa, midőn 1221-iki levelében felszólítja az esztergomi érseket, küldjön hozzá, a nép javának megbeszélése végett, néhány derék és tudományos szerzetest, de ha lehet mégis cziszterczieket, mivel ezeket az Úr megáldotta és elterjesztette a tengertől a tengerig."

Természetesen az Arpád-kori magyar technikatörténet okán még számos más szerzetesrend pozitív szerepének megemlítése is ide kívánkozna. Sőt általában véve is le-szögezhető: a szerzetesrendek a középkori keresztény Európa kultúrájának igen fontos letéteményesei voltak.

Bencés főapátsági templom a XIII. század eleji Pannonhalmán

(Kulturán ebben a vonatkozásban komplex kultúrát értünk, amelynek része a tudomány és a vele kapcsolatban álló anyagi vagy másképpen technikai kultúra is.) Az egyetemes technikatörténet számára igen fontos a középkori kolostorműveltségnek az a része, amelyet egy - magát Theophilusnak nevező - szerzetes gyűjtött össze három könyvben a középkori kézművességről. Az eredeti hiányában néhány kézírásos másolatból rendezték sajtó alá Theophilus Presbyter "Diversarum artium schedula" című könyveként a latin-német kétnyelvű kiadást. Az építéstechnikai részleteknél például leírja a szerző, hogy a kolostorok lakói az epületeik elkeszitéséről maguk gondoskodtak, és a Szent Benedek-rendiek regulája szerint a tervezés során figyelembe kell venni a különféle művészeteknek (és "művességeknek") a kolostor területén való elvégezhetőségét. Különös gondot fordítottak tehát a műhelyépületek megtervezésére és kivitelezésére.

Theophilus Presbyter műve magyar nyelven is megjelent. Ebben a szerzetes eredeti munkájának keletkezési idejeként a XI. század végét, illetve a XII. század elejét jelölik meg. Az említett munkából a templomok építéséhez kapcsolódóan ismeretes a harangöntés és az orgonaépítés technikája is. A "vita activa" és a "vita contemplativa" szerzetesrendi harmóniájának nem kevés szerepe van abban, hogy a középkorbon a fizikai munka és az értelmiségi munka valamelyest közelebb került egymáshoz, és így lassan kibontakozhattak - már-már majdnem a tudomány elismertségi rangján - a középkori mérnöki munka kezdeményei is.

E rövid intermezzó, mellérendelt jelentőségű epizód után térjünk vissza Villand de Honnecourt személyéhez, akinek magyarországi működésében szintén szerzetesrendi kapcsolatokat sejthetünk. T. Tóth Sándor és Szabó Árpád szerint Villand építész (azaz művész) és mérnök volt egy személyben. Fennmaradt albumában a rajzok közön olyan geometrikus minták és padlótervek vannak, amelyek tárgyi megfelelői előkerültek a pilisi ciszterci kolostor és templom kiásása nyomán. Ugyanakkor Villand munkásságában olyan elemek is felismerhetők, amelyek nem voltak általánosak a kor építészettel foglalkozó szakembereinél. (Ezért tekinthetjük őt szélesebb értelemben véve is mérnöknek.) Például olyan fűrészgépet ismertet, amelyen a fűrészlap fel és alá járásával egyidejűleg, azzal összehangoltan, megvalósult a farönk tengelyirányú mozgása is. Ez a dinamikus technikai rendszerekben a mozgáselemek összehangolásának egyik igen korai példája, ami persze kapcsolódott az építészethez, nyilvánvalóan úgy, hogy a géppel az építményekhez felhasznált faanyagokat készítették elő. Villand fűrészgépét már csak kis lépések választották el a gépi technikában megvalósult szabályozástól. Rajzai között megtalálhatók egyéb mechanikai rendszerek is, amelyeket szintén az építészeti tervek gyakorlati kivitelezésének megkönnyítésére szánt.

Egy szabálytalan alaprajzú belsőtornyos vár, Árva vára. A középkori belsőtornyos magyar várak jelentős része a szeszélyes terepviszonyoknak megfelelően ilyen szabálytalan alaprajzú volt.

A több száz tollrajzot tartalmazó, korábban említett album arról tanúskodik, hogy Villand nem egyszerűen a kor egyik átlagos építőmestere volt, hanem több annál - értett a mértanhoz és a műszaki ábrázoláshoz is. Munkássága nagyot lendített a hazai építészet európaiságán, európai töltetűvé válásán. Természetesen az ilyen szintű alkotói munka csak nagy létszámú "segédcsapat" közreműködésével lehet eredményes. Villand "keze alá" is számosan dolgoztak, a külföldiek és a hazai tanítványok közül egyaránt. Villand de Honnecourt magyarországi tartózkodásának kapcsán említettük IV. Béla budai várépítkezéseit. IV. Béla uralkodására, pontosabban a tatárjárás utáni évekre esik a több évszázad viszonylatában is kiemelkedő, nagy építkezési hullám. A pápa az újabb mongol támadások hírére az 1245. évi (I.) lyoni egyetemes zsinat végzésének megfelelően várak építésére buzdította a magyar főpapokat. A király is jó példával járt elöl, 1247 tavaszán megkezdte a budai vár építtetését. Ezzel a pesti lakosság megtelepedése is kezdetét vette a budai Várhegyen.

A XIII. század közepétől az addigi Esztergom helyett Buda királyi rezidencia lett, lényegében pedig az ország fővárosa. Buda védőművei a XIII. században a kor támadófegyverei (gyalogság, nyílzápor, kővető-gépek) ellen viszonylag biztos védelmet nyújtottak. A tüzérségi lövedékek (ágyúgolyók) elhárítását csak a későbbi (XV. századi) átépítéseknél vették figyelembe. IV. Béla korában azonban még a legfélelmetesebb támadófegyver nem az ágyú volt, hanem a gyalogság által használt számszeríj, amelyen körülbelül a XII. század óta acél laprugók adták a rendkívüli átütőerőt.

A budai vár a szabálytalan alaprajzú, belsőtornyos várak csoportjába tartozott. A hegyes terepen épült várak ugyanis rendszerint szabálytalan alaprajzúak voltak, mert az erősen változó terepviszonyok miatt azokat a részeket erősítették, amelyek felől valószínűbbnek ígérkezett a támadás Gyengébbek lehettek a mesterséges védőművek ott, ahol a nehéz terepviszonyok természetes védelmet nyújtottak. (A síkföldi váraknál, ahol minden irányból nagyrészt azonos erősségű támadásra lehetett számítani, a szabályosabb formák figyelhetők meg.)

Budán a tatárdúlás évszázadában a hadi létesítmények mellett számos egyházi és polgári építkezés is folyt. Budán, a tatárjárást követően alapított új fővárosban épült fel az első magyarországi gótikus templom, a budavári Nagyboldogasszony- (Mátyás-) templom. (Mátyás király e templomban tartotta esküvőjét, és ő építtette a déli tornyot is - innen a köznyelvi elnevezés: Mátyás-templom.) Mintájául a klasszikus észak-francia gótikus katedrálisok szolgáltak. A háromhajós templom 1250 és 1270 között épült - 1309-ben már itt koronázták Károly Róbertet. A "Mátyás-templom" akkor is és azóta is fővárosunk egyik ékessége, városképi meghatározója - jóllehet az évszázadok során többször alaposan átépítették.

A középkori magyar építkezések egyszerűbb szakmunkáit és segédmunkáit végzők között nagy szerepük volt a jobbágyoknak. Ez a világi és egyházi építkezéseknél egyaránt így lehetett. (A XIII. század végére a világi földesúri birtokokon kialakult a jobbágyság, bár ekkor még több helyen a rabszolga sem hiányzott. A telepítési munkát végző vállalkozók - soltészek - tevékenysége nyomán egyes lakatlan területek a XIII. század végére benépesültek.) A különös ügyesség és szorgalom valószínűleg alkalmat oáott arra, hogy egyes jobbágyok kiemelkedjenek, esetleg részleges vagy teljes sza-badságot nyerjenek. A II. András korabeli váradi regestrumban olvasható az, hogy III. Béla király Dénes mestert kőfaragási remekművéért a szabadok sorába emelte.

Itt ugyan a különleges alkalmat I. László király szentté avatása szolgáltatta, de minden bizonnyal egy-egy nagy építkezés sikeres befejezése is okot adott ehhez hasonló jutalmazási aktusokra. A fémmegmunkálás területén mindeneset-re vannak olyan források, amelyek arról tanúskodnak, hogy a technika ügyes művelői kiemelkedhettek a szolganépek sorából. Ezekre a jobbágysorból kiemelkedő emberekre is igaz, hogy tevékenységük gyakorlati céljaiban és szempontjaiban a mesterség és a művészet keveredett. Középkori latin elnevezéssel a művészet "ars", de ez a kifejezés egyúttal a mesterséget, sőt bizonyos értelemben még a tudományt is jelölte. (Hippokrotészra és Senecára emlékezve, az élet rövidségére és a tudomány végtelenségére gyakran mondják: "Ars longa, vita brevis" - ahol az "Ars" tudományként szerepel.) Az egyébként is eléggé egyetemesnek jellemezhető középkori kultúrán belül a műszaki kultúra differenciáltsága csekély mértékű volt, az összefonódott más kultúrszférákkal.

Az ék és a kalapács mint ősi bányászjelvény később (a XIII. századtól) magyarországi pecséteken és címereken is megjelent

DognácskaBogsánbányaBélabánya

Az ország természeti kincseinek kiaknázásában korai adatok szólnak az Árpád-kori ezüstbányászatról. XII. századi előzményei voltak az erdélyi (Radna környéki) ezüstbányászatnak. (A másik központban, Selmecen talán még ennél is régebbre nyúlnak vissza a kezdetek.) A selmeci ezüstbányászatról 1228-ból és1245-ből vannak korai írásos adatok. 1245-ben adta ki IV. Béla király a selmeci bányajog néven ismert okiratot. A kiadott királyi oklevelek más környékeknél is említést tettek nemesfém előfordulása és bányaművelés esetére. (Ami az aranymosást illeti, különösen Erdély folyói kínáltak erre jó lehetőséget.) A nemesfémbányászat föllendüléséért a XII. és a XIII. században sokat tettek a német területekről érkezett telepesek. A két legnagyobb ezüstbányászati központ, Radna és Selmecbánya ez idő tájt nagyrészt német lakosú városok voltak.

Egy rudabányai ezüst pecsétnyomó az 1300 körüli évekből

Az arany és ezüst feldolgozásának tárgyi emlékei a nemesfémbányászat virágzásának korát jóval megelőzik. Fejlett ötvösipari szaktudásra vall az egyik legjelentősebb régészeti leletünk, a nagyszentmiklósi aranykincs, amelyet a XVIII. század végén találtak meg. A több mint húsz aranyedényből álló együttest étkezési készletként használták. Egyes régészek nem tartják kizártnak, hogy a csaknem tíz kilogramm tömegű aranykészlet Szent István korabeli, és a marosvári Ajtony fejedelem tulajdona lehetett. A kincs számos építészeti példa mellett nagyszerű bizonyság az Árpád-kori technikai tudás és művészi érzék egybeolvadására. A nemesfémek feldolgozásában az ötvösipar mellett a másik számottevő terület a pénzverés volt. Nemzeti jelképeink újragondolásának időszakában nem tűnik felesle-gesnek szólni a magyar pénzeken megjelent szimbólumokról. Kállay István professzor legújabb tudományos munkáiban ismét közzétette, hogy III. Béla pénzein 1190 körül jelent meg először a kettőskereszt mint állami, birodalmi jelkép. A magyarországi verőtövek a hazai pénzverés kezdetén más technikával készültek, mint a nyugatiak. Nálunk a verőtövet poncolták, vagyis a mélyedéseket általában beveréssel alakították ki, és nem volt jellemző a kivésés. A ponc beverésével a mélyedés mellett az anyag kitüremkedett. Ha ennek a lecsiszolása elmaradt, akkor a betűk és éremképelemek mellett a lapka alapsíkjánál is mélyebb kísérővonalak keletkeztek, ami viszont vésésnél nem fordult elő. Nyugaton a ponctechnikát nem használták. "A pénzverő szerszámokat... az érseknek e célra alkalmazott embere őrizte, s azokat csak a pénzverés tartamára adta át. ...a pénz verésénél a király, illetve a tárnokmester s az esztergomi érsek megbízottai jelen voltak - még abban az időben is, amikor Esztergom után Buda vált a fő pénzverő hellyé."

A technika legszélesebb körben használatos férne hosszú évszázadok óta a vas és annak ötvözetei, gyűjtőnéven a vasfémek vagy vasötvözetek. Az Árpád-kor régebbi századaiban a nyugati határszélen, Vas és Sopron vármegyékben, továbbá az észak-borsodi és a dél-gömöri területeken jelentős vastermelés folyt. A XII. század második felétől ozonban fokozatosan a Gömör-szepesi-érchegység területére (Gölnicbánya, Dobsing, Igló) helyeződött át a vasérctermelés és a vaskohászat súlypontja. Erről is kell röviden szólni, hiszen a műszaki tudományokban, illetve a technikai gyakorlatban a vasfémeknek különös jelentőségük van. A némi intellektuális megalapozottságot is magán viselt vaskohászat Árpád-kori története szintén összefüggésbe hozható a kolostor-műveltséggel.

dr. Rosta István