A nyomási eljárásoknak három fajtája van: magasnyomás, mélynyomás és síknyomás. A magasnyomás (kétféle fametszet és linónyomás) azt jelenti, hogy a lemez felületéről bizonyos részeket eltávolítanak, és az érintetlenül maradt, tehát kiemelkedő, kidomborodó részeket festékezik be. A mélynyomásnál ezzel szemben, (fémmetszetek, karcok) a fémfelület kivájt vagy savval kimaratott vonalaiba, mélyedéseibe préselik a festékanyagot. A síknyomás során (litográfia, szitanyomat, monotípia) a rajzot sík lapra készítik, vagy szövött anyagon nyomják át. Akárcsak a festészeti technikák, a nyomtatás technikái is időről időre új erőre kaptak, itt is új utakat nyitnak a művészegyéniségeknek.

Kezdetben Európában a művész tervei alapján kézművesek készítették a nyomatokhoz a nyomódúcokat, nyomóformákat. De sok régi mester maga is remek kézműves volt, és saját maga készítette el nyomódúcát, azt az anyagot és módszert választva, amelyik a legtöbb lehetőséget nyújtotta, hogy kiemelhesse stílusa - festményein is megfigyelhető -jellegzetességeit. Így például a Dürer-, Mantegna-, Pollaiuolo-festményekere jellemző pontos vonalvezetés, tökéletes tónusmegoldások e mesterek metszetein még hangsúlyozattabbá válnak a kidolgozott tónusokat érzékeltető keresztvonalkázásoknak köszönhetően. Rembrandt és Goya a monokróm rézkarc korlátolt lehetőségeit aknázta ki, a német expresszionisták viszont a fa kiugró, hosszanti lapdúcait metszették ki, hogy a felszakadozó faszálkákkal "szakállas" vonalakkal megőrizzék olajfestményeik durva ecsetkezelésének jellegét.

A litográfia szinte minden változatos felületkezelésű rajzot képes hűen visszaadni. E technika úttörője Daumier volt. Majdnem monokróm, grafikai jellegű, olaj- és vízfestményei ugyanolyan kalligrafikus, az erőteljes fény-árnyék mintát ellensúlyozó vonalak láthatók, mint festményein. De Kooning és Motherwell mai, absztrakt expresszionista litográfiái tulajdonképpen olaj és tempera festményeik zabolátlan festékcsorgását viszik át a folyékony tinta fröccsenő foltjaira. Velük ellentétben Vasarely vagy Bridget Riley pontosan kivágott sablonokkal készített szitanyomatai kisebb op-art festményeikhez hasonlítanak. A festők gyakran azért készítenek nyomatot, hogy ezzel a technikával - vagy az illető eljárás kényszerítő fegyelme révén, vagy éppen az általa biztosított, váratlan hatásokat eredményező kísérleti lehetősége által - keressék a megoldást a festészetükben felvetődött szakmai kérdésekre.

Számos esetben készültek festmények úgy, hogy egy monotípia - vagyis a síkfelületre festett kép egyszeri levonata - volt a kiindulópont. William Blake például tussal és vízfestékkel dolgozta ki a tempera monotípiáinak foltos textúráját. Más művészek a monotípia módszerét különböző tónus- és színminta kísérleteikben hasznosították, üvegre festettek, majd erről vettek lenyomatot, s azon dolgozták ki a végleges kompozíciót. Degas néhány ilyen egyszeri lenyomatot eredeti állapotában tartott meg, másokat viszont olajjal, temperával kidolgozott, sokszor ugyanannyira, mint olajfestményeit. A korai európai nyomatokra a festészet mindenkor uralkodó stílusai hatottak, a nyomatok jellegzetességei viszont sok festmény kompozíciójára, rajzi formáira hatottak vissza. A japán fametszetnyomatok például megragadták az impresszionista Monet-t, hatottak Beardsley könyvillusztrációira, Bonnard, Steinlen és a Beggerstaff fivérek plakátjaira.