Az olajat már ősidők óta használták lakkozáshoz, egyiptomi múmiaöltözéket, római pajzsokat, középkori körmeneti zászlókat festettek meg vele. Egyes középkori táblaképfestők, akik az olajlakkokat munkáik tartósítására, fényezésére használták, felismerték, hogy az olaj remek lehetőséget kínál színek keverésére, a tónusok mélyítésére, anélkül, hogy a tempera nagy műgonddal egymás mellé húzott ecsetvonásaival kellene dolgozniuk. Már a 13. században foglakoztak a pigmentanyagok olajjal való keverésével. A 14. és 15. századi firenzei festők csak ott alkalmazták az olajat, ahol nem volt fontos az aprólékos kidolgozás.
Németalföldi művészekre, nevezetesen a Van Eyck testvérekre várt a feladat, hogy az olajtechnikát tökéletesítsék. Festői módszerükben a 15. század elején még a temperatechnika óvatos, pontos módszerét követték, mikor is vékony áttetsző rétegekben vitték fel a színeket az előrajzolt alapra - ez némileg a fekete-fehér fényképek színezéséhez hasonlítható munkafolyamat. Nagyrészt fehér alapozású fatáblákra festettek, mert a világos alap még ragyogóbban adta vissza a színeket.
Az első olajjal lazúrozott temperaképeket ragyogó színek és aprólékos részletek jellemzik. A vonalakat a címerfestők mesteri tudásához hasonlatos pontossággal, biztonsággal húzták meg. Az egymás fölé kerülő festékrétegek a tempera keresztvonalkázásos árnyalásától megkülönböztethetetlen tónusfokozattá egyesültek, így sokféle fényeffektus született: szórt fény, pislákoló gyertya és természetfeletti ragyogás egyaránt megjelenhetett a vásznon, de képesek lettek éles, irányított fény megfestésére is. Valójában ebben látták és látjuk az olaj erősségét: a fény megjelenítésében.
A mű egészét még mindig a gondos és pontos előrerajzolás határozta meg, ezért a képek nagy része megőrizte a középkori táblaképek jellegzetes, kissé merev kompozícióját. Az alakokat és a hátteret aprólékosan, jól láthatóan részletezték, mindent külön megfestettek, akárhol foglaltak is helyet a képen. Ez a módszeres technika finoman ragyogóvá tette a portrékat, és elevenné a korábban szoborszerű, merev csoportképeket. Az olajfestészet fejlődésének következő állomásaként kialakultak a különféle festői módszerek, illetve ösztönösebbé, lazábbá vált az ecsetkezelés, mégis, a későbbi festők közül sokan ragaszkodtak bizonyos technikai korlátokhoz.
A klasszicisták például, David és Ingres, visszatértek - sűrű szövésű vászonalap és finom ecsetek használatával - a régi, pontos előrajzolás módszeréhez. A 19. századi preraffaelisták rendkívül aprólékosan dolgoztak, "fényképszerűen" festettek. A századelőn a szürrealisták - Dalí, Margitte - az irracionális álomképek tökéletes valóságát akarták kifejezni, s ezt fontosabbnak tartották, mint a modern festő számára már lehetséges expresszív ecsetkezelést vagy textúrát. Náluk a festék egyenletes sima felületet alkot, nem hordozza az egyéniség kézjegyeit, inkább illusztratív jellegűek műveik.
Ellentétben az impresszionistákkal, akik különös benyomásokat, sokszor elkent háttereket, vastagon felhordott felületek hoztak létre. Ők sokszor nem is ecsettel festettek, előszeretettel alkalmaztak festőkést, festőkanalat. Szerette az olajat Van Gogh, Monet és Gaugain is. Feltörekvő, 20. századi irányzat az olajfestészetben a fotorealista stílus - mely fényképi előképek alapján a megfestett téma objektív, aprólékos megjelenítésére használja az olajfestéket.
