Mielőtt egy epilepsziával élő munkába áll, először is mérlegelnie kell, milyen időközökben és napszakokban van rosszulléte, s hogy az ajánlott munkát egyébként el tudja-e látni? Mérlegelnie kell, képesnek érzi-e magát a közösségben, rendszeresen végzendő munkára, illetve van-e lehetősége arra, hogy a gondozás, illetve rendszeres orvosi ellenőrzés időpontját úgy válassza meg, hogy a lehető legkevesebbet mulasszon munkahelyén. A fenti kérdésekre adott válaszok nyomán a munkavállaló eldöntheti, hogy az első beszélgetésnél feltétlenül el kell-e mondania, milyen egészségügyi problémái vannak, vagy várhat-e ezzel egy alkalmasabb időpontig. Az esetleges rosszullét jelentkezésekor, néhány hét vagy hónap múlva a munkaadó, illetve a munkatársak valószínűleg már nemcsak a betegséget, hanem az embert is fogják értékelni, és így talán nem ítélkeznek elhamarkodottan. Az első rosszullétet természetesen meg kell előzni azzal, hogy egy munkatárssal, aki a legalkalmasabb arra, hogy megértse, beleérzéssel és türelemmel kezelje, megossza a gondokat. Az epilepsziával élő munkatársnak is szerepe van abban, hogy ne ijessze meg környezetét, hiszen az ezzel a betegséggel élők önmaguk is felelősek állapotukért, az optimális egészségi szint eléréséért. Amikor valaki beszámol a betegségéről fontos, hogy csak a saját epilepsziás tüneteit ismertesse. Az epilepszia nagyon sokszínű betegség, a kívülállónak nem mindig egyszerű megértenie ennek természetét. Az epilepsziával élő munkatársat nem mindig értik meg és fogadják el. Aki ezzel a betegséggel él, el kell, hogy fogadja, az epilepszia nem olyan fontos probléma mások számára, mint amilyen a maga vagy családja számára. Ezért a pozitív beilleszkedési példákat ugyanolyan súllyal kell kezelni, mint a - kétségkívül meglévő - negatív hozzáállást. Ezért is lehet fontos az epilepsziával élők számára az önsegítés és mások megsegítése.