Polgár - a szó legnemesebb értelmében. Annak a polgári eszménynek a megtestesítője, amit Európa nyugatabbik felén Thomas Mann is képviselt. Akárcsak a Nobel-díjas Mann, ő is a humánum, az emberi kultúra értékeinek pártfogója, védelmezője. Akár róla is írhatta volna a költő:
"Mi hallgatunk és lesz, aki csak éppen
néz téged, mert örül, hogy lát ma itt
fehérek közt egy európait."
/József Attila: Thomas Mann üdvözlése/
Márai Sándor
Apai ágon Felvidéki szász polgárcsalád sarja: hagyományőrző famíliáé, amely a 48-as magyar szabadságharcból is jócskán kivette részét. Anyai nagyapja iparos volt, akit az író szülei soha nem szívesen említettek, mintha szégyellték volna ezt a tényt. Pedig Márai mind külsejében, mind természetében nagyon hasonlított erre a nagyapára. Tőle örökölte – az alkotói tevékenység szempontjából igen hasznos adottságot – a műgonddal végzett munka örömét. Ez a fészek örökíti majd át az ifjú Máraira a polgári szabadelvű gondolkodást, műveltséget és rendszeretetet. Ugyanakkor ez a polgárság - részben - fel is hígult, tisztán áttekinthető (érték)rendje megbomlott. A századforduló nyüzsgése és az I. világháború pokla után megjelenik az irodalom új témája, amely a polgárság egy rétegének értékválságáról tudósít, a túléléséért örök kompromisszumképes kispolgár kritikáját adta.
Márai polgársága a szilárd hagyományalapokon nyugvó, biztonságos, megtartó erőt jelentő értékrendet képviseli: közvetlen őseinek azt a polgári réteget tartja, amelyik az európai szabadgondolkodás megteremtője, az individualizmus és demokrácia motorja volt. Ezért is válik belőle a háború, az újkori barbárság egyik legszenvedélyesebb ellenzője. Gyanakvó azonban a háború magyar végein kihajtó új társadalmi renddel szemben, míg aztán 1948-ban végleg elhagyta Magyarországot és előbb Svájcba, majd végül az Egyesült Államokban telepedett le /emigrációjának állomásai szinte kivétel nélkül fedik Thomas Mann idegenbeszakadt életútját/. Ott San Diegóban vet véget életének. Ő akart dönteni sorsáról ebben a kérdésben is.
Bár a szász polgári világ is részben idegen magyar viszonylatok között, mégis összehasonlíthatatlan az emigrációt átitató idegenség, hontalanság érzésével. Megdöbbentő és letaglózó az a kegyetlen őszinteség, ahogy a hazából kivetettségről ír Márai a magyar irodalom egyik legmegrendítőbb, himnuszi pátosszal telített versében, a Halotti beszédben.
A vallomásosság nem áll távol tőle egyébként sem, a harmincas évek első felében írta meg – a sokak által legjobbnak tartott regényét – az Egy polgár vallomásait, ésés 1943 és '76 közt írt Naplója szintén szépirodalmi értékű alkotás. A Halotti beszédben - szemben az előbb említett regénnyel - az emlékezés töredékszerűsége egy hasonlóan töredezett, szakadozott világ képét sejteti, zavarba ejtően őszinte, személyes fájdalomba ágyazva.
Márai egy felolvasóesten
Az első összefüggő magyar szövegemlék, a 13. századból származó Halotti beszéd és Könyörgés szállóigévé vált soraival nyitja versét Márai. Eredetileg halottbúcsúztató-szerepet betöltő szöveg a sír felett hangozhatott el a pap szájából. A kép akaratlan felidézi a Szózat gigantikus tablóját a sírba süllyedő magyar nemzetről és a hant körül könnyező népek gyászáról. Az ősi szöveg időben és térben egyaránt kitágítja a vers kereteit.
A távolság időben és térben is elszigetel. Feszülten kutat elméje a foszladozó emlékképek között, de a megváltó, biztonságot adó belső világ már csak foltokban létezik. Az ezerszer látott terek is álomszerű villanásokban léteznek már csak, elvesztve egykor egységes valóságukat. Boldog békeidők hangulatát kelti a Margit-sziget zegzugos sétányaival - a távolság sebző cserepekre töri és ósdi kacatokká redukálja a nyugalom és polgári jólét hajdanvolt szigetét. A halál naturalisztikus, gyomorforgató képe az idő múlásáról, a jelenbe vezet át: kapaszkodók nélküli, elembertelenedett világba. Az élők létterét "számokba fojtották": a "szép, új világ" Fourier lidércnyomássá vált falanszterét idézi.
Márait Arany és Kosztolányi tanítványának tekintik, mert ő is - akárcsak mesterei - a nyelvi kifejezés határait kereste. Szenvedélyesen mélyült el a nyelv rejtelmeiben, stílusa kapcsán sajátos "lebegést", "belső hullámzást" emlegetnek. Márainál a kifejezés a legfőbb érték - ehhez kapcsolódó gondolata sem kevésbé érdekfeszítő: "Nincs más haza, csak az anyanyelv". Ennek tükrében válnak világossá sorai: a távolságra feszülő nyelv ereje is megszakad, színüket, ízüket vesztik a szavak, elkorhadnak akár a holttestek.
A kiemelt, legszebb szavaink között számon tartott "pillangó", "gyöngy" és "szív" míves csontvázakká alacsonyodnak, kiürül tartalmuk: éppúgy, ahogy a képzelet határai is egyre fojtogatóbban szűkülnek össze. A Kosztolányi száján még édes szavak, sótlanná és szótlanná válnak. Nemcsak a nyelv szabta korlátok húzódnak fenyegetően a távolba szakadtak köré, de a konkrét országhatárok is. Szétszabdalt emlékek - széttöredezett a nyelv és az ország egyaránt. Az anya /anyanyelv/ egykor családot /népet/ összetartó erő volt, akinek szava valami egészen ősi és misztikus kapcsot jelentett. A köldökzsinór azonban elszakadt.
Justitia mérlegén mért válaszok
Fenyegetettség és szorongás - az idegen világ lakóinak alapélménye. Kiszolgáltatottak, csak hol gyorsuló, hol lassuló szívdobbanásuk, a földi élet akusztikus manifesztuma maradhat rejtve: szavak híján még ez adhat hírt misztikus hitelességével létezésükről. Mintha a reformkorban rettegett herderi jóslat elevenedne meg az emigrációba szorult magyarság körében: idegen népek tengerébe merül el nyelvét és hagyományát vesztve.
Pedig a hagyomány valahol, nagyon mélyen mégiscsak él és élni akar. Kontinensnyi távolságokon is áthidalnak a kultúra megfakult, de még mindenképp emlékidéző, kapocserejű foszlányai.
A húsba vágó kapcsok helyett már csak szellemkezek vonják gyökerei felé, mégis rendkívül élőnek hatnak: olyannyira, hogy önkéntelen felkiáltás követi jelenésüket. A Szózat kissé átalakított sora tolul ajkaira, némi reményt csillantva: lázad, protestál sorsuk ellen. A válasz azonban kegyetlen: rezignáltan tudomásul kell venni a tényeket. Kapcsolataik megszűnnek, az utolsó szálak is - egy telefonzsinór, pecsétes boríték, távírószalag - elszakadnak. Nem feledés, félelem tapasztja be a ajakakat, fogja vissza a kezeket.
Az elszigeteltség érzését csak fokozza a külvilág közönye. Filmbe illő, életszagú kép a hivatalból idegenbe rendelt konzul nem titkolt érdektelensége, monotóniába fásultsága. Most már világos, hogy mire utalt kezdetben a "neved számadat" kifejezés. A közöny merev fal: nem hatolnak át rajta az emlékek, emigráns civilek lélekmélyen őrzött kincsei.A felzaklató közöny mellfeszítő kiáltásba fullad... ám a végén újra ott a hidegzuhany, az idegtépő nyugtató szavak. Nyugalom - valójában rezignált, zsibbadt belenyugvás. Külső, közönyös erők és nem emberi szívek húzzák meg a térképek határvonalait.
A bölcső, s majdan a sír már nem egy és ugyanazon helyen áll: idegen tájak fogadják be, de végső nyugalmat nem adhatnak a testnek. Utolsó földi jele a létezésnek, az idegenben már eltorzított ("A csákány koppan, s lehull nevedről az ékezet") név is az enyészeté. Emléke sem marad, újra átveszi helyét a buja, bizarr és idegen vadon. Az elszigeteltség érzését csak fokozza a külvilág közönye. Filmbe illő, életszagú kép a hivatalból idegenbe rendelt konzul nem titkolt érdektelensége, monotóniába fásultsága. Most már világos, hogy mire utalt kezdetben a "neved számadat" kifejezés.
Élet - már semmiképpen sem nagybetűs élet. Hiányzik belőle a teljesség érzete, a személyiség egészen mély rétegeit bolygatta meg az idegenbe való szakadás, elszigeteltség. A hontalanság valójában a gyökerek elvesztéséhez vezetett, azon gyökerek elvesztéséhet, melyek nélkül a legszikárabb ember is kiüresedett létformává válik, céltalanul, egyedül. A táptalaj is egyre vékonyodik ahogy "korhadnak a szavak" és foszlanak az emlékképek.
A nagy szavak ("Testvéreid szívében élsz") értelmetlenné válnak egy olyan világban, ahol önnön vérük árulóivá válnak az emberek: besúgók, kémek figyelik a távoli otthonban ragadtak minden mozdulatát. A messzeségből, elhaló, de még tisztán érthető panaszos sóhaj, megkínzott nyögés és a halál előjátékaként hörgés szűrődik át a légen. A visszatérés így éppolyan értelmetlenné és lehetetlenné válik, mint maga az emigráció.
Márai regényei olaszul
Summázatának ("Hát így. Keep smiling.") tárgyilagos kegyetlenségéből cinikus reménytelenség árad. A helyét kereső ember kérdéseire nincs válasz, ahogy azt már többször is igazolta a történelem: a nagy politikában az egyén miértjei megválaszolatlanok maradnak. A származás, rossz oldalon állás, vagy rossz helyre születés nem legújabb kori probléma. A történelem fogaskerekei közt már nem egy nemzet őrlődött fel, hogy aztán buzgó régészek ecsetje és képzelete élessze újra..
A nemzethalál efféle vízióját korábban Berzsenyi verselte meg hasonló formában a Magyarokhoz I.-II. című ódáiban, bár ott a kontinens nagy hatalmainak bukását hozta fel példaként. Márainál egy térben távolabbi (aztékok) és egy egészen közeli (avarok) példa szolgál szemléltetésére. Időben azonban az előbbi az emigráció jelenéből, míg a másik a távoli haza asszociációs köréből származik.
Summázatának ("Hát így. Keep smiling.") tárgyilagos kegyetlenségéből cinikus reménytelenség árad.
Mintegy emberi tartásának utolsó szilánkjait összeszedve veti papírra önbiztatásnak is tekinthető sorait. Tűrni a végtelenségig: tűrni a hazában való kitaszítottságot, tűrni az idegenbe szakadt élet megaláztatásait. Elviselni azt is, hogy a végső remény, Isten is eltűri teremtett világa kegyetlenségeit, s - látszólag minden esetre - nem hallgatja meg a fenti panaszt, s halálhörgést. Ez az isten nem büntet, nem sújt le azokra, akik arra "érdemesek" lennének.
Türelem és sztoikus magatartás - ezt hagyományozza Márai szinte parainesis-ként az őt hallgató ott- és itthoniakra. Szikár önuralom és néhány lélekőrizte kincs - a roncsolt gyökerek utolsó reménye.
A fájdalmas megnyugvás hangján kerekíti a papírra utolsó sorait az író. Újra az emlékek birodalmában jár, ízlelgeti, szemével simogatja őket, egyedüli kapaszkodóit az eszelős világban. Emlékek - magányos túlélők, akik a látszatlétbe még némi elevenséget varázsolhatnak: ők teszik - ha rövid időre is - elviselhetővé a test és lélek mindent felőrlő számkivetettségét.
A vers szövege az alábbi linken elérhető
