A probléma
A magyarórákon merül fel általában az a probléma, hogy a diák nem odaillő módon fejezi ki magát. Nem az olyan esetekről van szó, amikor Ödön padtársa jól belerúg a fiúba, aki spontán és jó hangosan káromkodik egyet (ez inkább a fegyelmezési helyzetek palettáját színezi); sokkal inkább az olyanokról, mint amikor ugyanez az Ödön két perccel korábban úgy nyilatkozott Shakespeare halhatatlan szerelmeséről, hogy „durva csávó lehet, ha néhány nap alatt megismeri a csajt, beleszeret, feleségül veszi, vállalja érte a száműzetést, majd öngyilkos lesz miatta”. Ezzel a mondattal van egy kis bökkenő, azaz három is: a kiemelt szavak nem illenek egy művelt köznyelvi megnyilatkozásba. A bajt csak tetézi az, ha a tanár is átveszi ezeket a kifejezéseket; mintha nem is a magyarórán folyna az eszmecsere, hanem egy nyári fesztivál egyik sörpadján.
Ezek szerint az irodalomórai nyelvi regiszterbe (vagyis az adott szituációhoz kötött nyelvváltozatba) nem férnek bele a durva csávó vagy a csaj kifejezések.
Probléma?
Ha kifogásoljuk Ödön nyelvhasználatát, az több további kérdést is felvethet: mi az a pont, amitől kezdve elfogadható egy diák megnyilatkozása? Nincs-e jelen az irodalomórán belül is többféle szituáció, amelyekhez más-más regiszterek tartozhatnak (például a csoportmunka spontán közlései és a felelet beszédműve esetén)? Nem találkozunk-e magukban a szépirodalmi művekben is sokféle nyelvváltozattal, olyan kifejezésekkel, amelyek a szleng, az argó vagy akár a trágár stílusminősítést kapják egy szótárban?
Az iskolai tanórákon a tanárok sem kizárólag formális nyelvet beszélnek, és valószínűleg életidegen is lenne kizárólag csak a művelt köznyelv mint regiszter állandó használata. Ráadásul a művelt köznyelv is egyre inkább beenged olyan fordulatokat, amelyek az egyes csoportnyelvekből (szleng, argó) vagy például a nyelvjárásokból származnak. Ismerni kell ezek stílusminőségét és használati körét, azt, hogy milyen hatást váltanak ki a hallgatóban – és (a normalitás talaján maradva) használni őket.
Térj el a normától, de tudatosan!
Mindez nem jelenti azt, hogy Ödön nem hibázott: ha másképpen nem tudta volna magát kifejezni, akkor mindenképpen. Ha az adott tanóra nyelvi normája nem tűri meg az efféle kilengést, akkor is. Ha azonban tisztázott ugyan a norma, de indokolt esetben attól eltérő kifejezések is előfordulnak: nos, akkor Ödön inkább igazodott valami közöshöz, mint eltért attól. Mindig tisztában kell lennünk azzal, mi a norma, és azzal is, mikor térünk el tőle. A nyelvhasználat: nyelvi elemek között való válogatás, amelyet sok szempont befolyásolhat; elsősorban az adott szituáció. Azt kell megtanítani és megtanulni, hogy mi illik – egy adott tanár által tartott adott magyarórán. Persze az egyes tanárok másképpen vélekedhetnek arról, milyen mértékű lazaság elfogadható még – az azonban biztos, hogy a diák (vagy a tanár!) esetlegesen lazább nyelvhasználata nem feltétlenül megy a tanulási-tanítási folyamat rovására.
Precizitás és személyesség
Van úgy, hogy az adott mondanivalót egy a művelt köznyelvbe nem tartozó kifejezés adja vissza legpontosabban. Vagy egy irodalmi téma úgy kerül közelebb a diákokhoz, ha kortárs szókinccsel és nyelvhasználattal, valamint egy általuk ismert helyzettel aktualizáljuk; hiszen éppen azt akarjuk megmutatni a legtöbb művel, hogy vannak eszmék, helyzetek, témák, amelyek kortalanok. Ma az emberek ugyanazokat a hibákat elkövetik, mint Kreón, aki az egyetemes törvények ellenére nem engedi Antigonénak eltemetni testvérét; vagy mint Bánk bán, aki egy magán- és egy közéleti válság között őrlődik. A cikk elején hozott példában a kilencedikes Ödön valószínűleg éppen ráeszmél a Rómeó-figura különlegességére és egyben kissé hihetetlen mivoltára: ebből a tanár majd elkezdheti levezetni a shakespeare-i darabokban működő archetipikus mozzanatokat, amelyek a világ kezdete óta foglalkoztatják az emberiséget. Ödön tehát jelentősen „továbbvitte” az órát, noha kifejezésmódján lenne még mit csiszolni (és noha két perccel később botrányba fullasztja a tanári magyarázatot).
Akkor érdemes egy irodalmi szöveggel foglalkozni, ha az olvasónak személyes érintettsége alakul ki vele: ha van tétje az olvasásnak. A személyes érintettség legimmanensebb kifejezője pedig a nyelv, mindenkinek a saját egyéni nyelvhasználata, amely pallérozható, de teljesen meg nem változtatható. Ödön lefordított önmaga számára egy jelenséget, és ezáltal jobban megértette, mintha egy olyan autoritás magyarázta volna el neki, mint a tanár vagy a tankönyv. Számára így volt a legpontosabb, a leginkább felfogható.
És hogy beszélek én magyarórán?
A tanár nyelvhasználata is lehet lazább és feszesebb. Egy tanóra során elsősorban az elején és a végén szükség van a precíz, szakszerű kifejezésekre: egyrészt azért, mert egy folyamat eleje és vége az, ami tipikusan jobban megragad az emlékezetben; másrészt az összegzés érdekében. Az elején alaphangot, mintát adunk, a végén az addig összegyűlt gondolatokat összegezzük, és mind szakmailag, mind nyelvileg megemeljük. A kettő között közeledhetünk a diákok nyelvhasználatához, amennyire azt arányérzékünk megengedi.
Egy tanóra nyelvhasználati íve tehát így írható le: művelt köznyelv – lazább nyelvhasználat – művelt köznyelv. Nem kell tartanunk a „szlengesebb, diáknyelvibb” kifejezésektől, amennyiben a diákok számára a normatív, igényes nyelvhasználat is megfelelő hangsúlyt kap.
Attól, hogy felröppen néhány csávó és csaj, még lehet zsír a tanóra.
További érdekes ötletek
- A nyelvi norma és az attól eltérő nyelvváltozatok tanulhatóak és tanulandóak. Egy-egy tanóra erejéig akár el is lehet játszani azzal, hogy egy adott regiszter kizárólagos használatával próbáljuk végigvinni a negyvenöt percet: ma csak archaikusan beszélünk! Csak gyermeknyelven! Csak jogi szaknyelvet használva! Csak valamilyen nyelvjárásnak megfelelően! (Két megjegyzés: 1) Előzetesen mindenképpen jól meg kell ismerkedni a használandó nyelvváltozattal; 2) Vigyázni kell arra, hogy a csoportból senki ne érezze magát kigúnyolva, mert például az édesapja jogász, és hajlamos otthon is formális maradni – vagy mert maga is nyelvjárási beszélő.)
Kerek Roland cikke