A külső erők közül a szél munkája ott jut érvényre, ahol hiányzik vagy csak csekély mennyiségben van jelen a tevékenységét alapvetően redukáló nedvesség. Bár hazánkban és Európában kevésbé, a Föld egyes területein a szél a felszíni formákat elsődlegesen kialakító és a természetföldrajzi folyamatokat meghatározó erő. Jelentősége pedig a száraz területek részaránybeli növekedésével csak nőni fog, egyre több helyen üti föl formáját a szél általi felszínformálás, amely olyan körülményeket teremthet, amilyen a szél igazi birodalmában, a sivatagokban uralkodik.
Mint közeg és erő a szél kettős pusztító munkát végez. Egyrészt hordja, szállítja a hordalékot, másrészt pedig annak segítségével csiszolja, formálja a kőzeteket, felszíni képződményeket. Előbbi folyamatot kifúvásnak vagy deflációnak, utóbbit pedig szélmarásnak vagy korráziónak nevezzük.
A szél definíciója az SDT-ben.
A szél jellemzése irány és erősség alapján.
A homokvihar a Vörös-tenger felett
A defláció olyan területeken tartós, ahol a szél ereje tartósan megmarad annyira, hogy állandó legyen az elszállítás, a kifúvás, s a szélnek elég ereje van ahhoz, hogy hordalékát tovább szállítsa. Ezek a területek a zonális sivatagok száraz, belső területei, ahol az állandóan fújó szél könnyen kifújja az aprózódott törmeléket és a homokot, s hatalmas kiterjedésű deflációs medencéket alakít ki, amelyek belsejében a keményebb kőzetekből pl. vulkáni lávából álló darabok deflációs tanúhegyekként magasodnak a medence fölé. A kifúvás erózióbázisa nem a tenger szintje, hanem az első nedvességi szint, tehát a talajvíztükör, éppen ezért a defláció sokszor a tenger szintjénél mélyebben fekvő depressziókat alakít ki, ahol a felbukkanó talajvíz zöld oázisokat hoz létre a sivatagban.
Szélmarás nyomaival nagyon sok helyen találkozunk a sivatagokban. A sziklák bizarr alakzatokat öltenek, egészen fantasztikus képződmények formálódhatnak, ívek, hidak, tornyok és más kőalakzatok. A tartósan egy irányból fújó szél a sziklák alját kezdi ki legjobban, mivel a szél munkája az alsó néhány dm-es tartományban a legerősebb, s ennek következtében jellegzetes szfinx sziklák alakulnak ki. A több irányból fújó szelek a kőzetek alsó részét egyenletesen pusztítják, amelynek következtében kőgomba alakulhat ki, amelyek kalapjai néha kétes egyensúlyi helyzetben lévő ingókövek lehetnek. A kavicsok éleit lecsiszolja, polírozza a szél, ezek jelenléte pl. geológiai feltárásokban utalhat az egykori száraztérszíni környezetre. A szél mindig a kőzetminőségnek megfelelően pusztít (szelektív denudáció), éppen ezzel magyarázható a szélmarásos kőzetek változatossága.
Itt egy videót nézhetsz meg egy homokviharról.
A képre kattintva egy animációt nézhetsz meg.
A központi területektől távolabb végül a szél kénytelen lerakni hordalékát, amelyeket változatos formákban halmoz föl. A zonális sivatagok belsőbb részein, ahol a passzát szél állandóan egy irányban fúj, jellegzetes hosszanti vagy szeif dűnék keletkeztek, amelyek egymással párhuzamos dűnesorokba rendeződnek. Ezek a dűnék több tíz kilométer hosszúságúak is lehetnek (pl. a Namib Sivatagban) és kimutatták róluk, hogy igen régiek, akár több ezer évesek is lehetnek, s gyakorlatilag ez alatt az idő alatt nem sokat változtak. Ahol kevesebb a szél által szállított hordalék, és nem tudnak nagy hosszanti dűnék kialakulni, a peremterületeken, ott a homok jellegzetes, kifli alakú barkánokban halmozódik föl, melyeknek előre mutató kis szarvai mutatják, hogy melyik irányba fúj a szél. A barkánok kevésbé állandó képződmények, vándorolnak, s gyakran egymás mellé rendeződnek, s ekkor az uralkodó szélirányra merőleges, keresztirányú dűnék alakulnak ki. A tartósan nem egy irányból fújó szelek pedig furcsa, csillag alakú dűnékbe halmozhatják a homokot.
A föntebb ismertetett akkumulációs formák persze csak alaptípusok, számos dűneváltozat ismert, a felszín, a kőzetminőség, a terepformáktól függően számos forma előfordul.
Azokon a területeken ahol a homok egy részét a nedvesség megköti, s a szél munkája korlátozott, más formák alakulnak ki. Ezek az ún. félig kötött homokterületek létrehozhatnak a barkánokhoz némileg hasonló, azokkal fordított irányultságú parabolabuckákat, amelyek középső részét a szél formálja, míg alsó, szélen fekvő részei helyben maradnak. A tengerpartok parti dűnéi, illetve párhuzamos dűnesorai is félig kötöttek, amelyeket aztán a parti fű végül teljesen konzerválhat.
Magyarországon is ismeretesek szél által alakított homokterületek, pl. Belső-Somogyban, ahol szép garmadabuckák, szélvájta mélyedések és köztük maradékgerincek tarkítják a dombvidéki tájat, vagy a Nyírség vidéke, ahol a parabolabuckák különböző fajtái fordulnak elő. A Kiskunság változatos homokformákkal tagolt területén pedig Fülöpháza környékén Európában egyedülálló módon két szabadon mozgó homokbuckával is találkozhatunk.
Juhász Zsolt
