1. A pezsgőspohár, az áldozókés és a pesti férfi-WC-k esete
"Vakon, sötétben "tapogatóztunk" a barlangban, mert előírás, hogy a lámpa fénye is csak egy percig éghet. Mikor vezetőnkkel beértünk a terem közepébe és a mennyezetre szegeztük tekintetünket, felkapcsolta a fényszórókat. A látvány leírhatatlan. Úgy éreztük, hogy feldübörögnek a kőkor bölénycsordái, az életnagyságú őstulkok szinte kilépnek a falból, és az embert maga alá temetik ezen ősi kultúra maradványai." (Szabó-Keszei: Őstudás, mágia, titkos társaságok)
Legérzékletesebben talán ezek a pillanatok adhatják vissza azt a rendkívül eleven és ájtatos érzést, ami a szentség puszta sejtésére hatalmába keríti az embert. És ez az élmény nem pusztán a vallásos ember privilégiuma: sokan átéltek már hasonlót akár egy megható, akár egy tiszteletet parancsoló pillanat kapcsán. A szentség ott lapul minden mélyén, talán ez a dolgok "rejtett lelke".
A megdöbbentő látvány előtt időzve mégse feledkezzünk meg valamiről, s mielőtt még bármiféle magyarázatba fognánk a barlangrajzok gyakorlati hasznát illetően, olvassuk tovább Szabó és Keszei élménybeszámolóját. A szerzők ezúttal Andre Leroi-Gourhan, francia akadémikus szavait idézik: "Képzeljünk el egy értelmes lényt, aki egy másik csillagrendszerből látogat el hozzánk. Itt többek között talál egy dísztelen kelyhet, egy pezsgőspoharat, egy böllérkést és egy áldozókést. Volna-e rá mód, hogy akárcsak körvonalaiban is kihámozza belőlük az áldozat értelmét és fogalmát?"
Ugyane' problémára figyelmeztet bennünket Popper Péter, aki óva int a barlangi falképek kései, oldalági "utódairól", a vécéfirkákról szólva, az elhamarkodott ítélet- és hipotézisalkotástól: "Képzeljük el, hogy sok ezer év múlva minket is kiás egy olyan, amelyik semmit sem tud rólunk, életformánkról, hitünkről, művészetünkről. Feltárnak egy pesti férfi-WC-t, s elámulnak a falakon látható rajzokon... Esetleg levonhatják a következtetést, hogy milyen termékenységkultusz volt annak idején a Duna-Tisza táján." Talán érdemes kicsit elmélázni ezen, mielőtt továbblépnénk fejtegetéseinkben.
2. Ádám, a polihisztor
A barlangrajzok eredeti szerepét tehát csak találgathatjuk. Zolnay Vilmos A művészetek eredete című könyvében számos különös tárgyat és hozzájuk fűződő izgalmas elméletet sorakoztat fel az ember művész-énjének korai megnyilvánulásaiból. A szobrocskák, domborművek és maszkok mellett több barlangfestmény is feltűnik a könyv lapjain - történelem előtti szentélyek festményei.
Oly korban születtek, melyben a világtapasztalás három útja - mint művészet, tudomány és vallás - még nem váltak el egymástól. Ősünk így minden probléma nélkül lehetett hívő, tudós és művész is egyben: környező jelenségek, egyetlen vihar magában hordozhatta a természetfölötti erők iránti tisztelet elmélyítését; a tűz megismerésének lehetőségét, illetve a lenyűgöző természeti szépség borzongó és ájtatos csodálatát.
Valahogy így kell hát megközelítenünk a barlangfestményeket is lámpánk táncoló fényében. Kultikus, szent tér ez - egyúttal hatott a szépérzékére, csakúgy mint az intellektusra. Ennek fényében máris könnyebben értelmezhető egy tény, mely kezdetektől izgatta a tudósokat: a festményeket ugyanis gyakran több száz méterre a barlang lakott üregeitől, rendszerint egy távoli belső járatban találták meg. Előttük, az agyagos talajban nemegyszer "táncoló" lábnyomokra, sőt fenéknyomokra is leltek; míg másutt "ujjgyakorlatok", "vázlatok" nyomát őrizte meg a fal: mintha a kőkori festő itt "melegített" volna be a művészi aktus előtt. A barlang tehát egyszerre szolgált kultikus, művészi és tudományos (szakmai) célt is; mindamellett persze itt élte mindennapjait a "kőbaltás ember".
3. Kőkori kép-regény
Zolnay azonban - szemben több tudós kollégájával - nem tartja olyan kézenfekvőnek a vadászmágia-elméletet, mely szerint az őskori vadászok e képek segítségével helyettesítéses mágiát űztek volna, s a festményekre nyilazva játszották volna el az eljövendő vadászat menetét. Már csak azért sem állja meg teljesen a helyét ez a feltételezés - folytatja a szerző -, mert a képeken ábrázolt állatok alsó lábszárának és patájának állása nem ezt látszik bizonyítani. Zolnay szerint mire festőjük ecsetjére kerültek volt, már elhagyták az élők birodalmát. Halott állatokat ábrázolt volna az őskori ember? Minden bizonnyal - de ha így van, nem az élőt kívánta elpusztítani, hanem legyilkolt állatok lelkét akarta megengesztelni. Az állatok élethű képei mellett otthagyták a festők, esetleg a szertartás résztvevői is kezük nyomát. Szó szerint.
A barlangok lehettek tehát az első kultikus helyek - faluk galériaként őrizte meg az őskori művészek freskóit.
Szemtanúk egybehangzó állítása szerint azonban messze többek ezek a képek holmi dekorációnál: mély szimbolikus értelemmel telítettek. Az eredetileg egyénített állatábrázolások idővel egyetemessé, szimbolikussá válhattak. A szimbólumok segítségével pedig kifejezhető, megvilágítható a kimondhatatlan, sejtethető a megnevezhetetlen. Ahogy Erdélyi János, a magyar folklórkutatás korai vezéralakja írta: "A symbolismus tehát, melyben gondolat és jel vannak eggyé olvasztva, ama tért foglalja el, mely a szellemi és anyagi világot összeköti, s meghonosítsa testben az eszmét, eszmében a testet, s kellő egységre hozza össze."
A szimbólumok tehát egy új világot, új nyelv kapuit nyitják meg előttünk.
Nem túlzok tehát, ha e képeket - mélyebb értelmezési lehetőségüket számításba véve - az első epikai alkotásoknak nevezzük. Mítosz - képekben elmesélve. Talán nem meglepő, ha ezek után az irodalom ősi formáját vélem felfedezni e csodás rajzok mögött. S hogy milyen fontos szerepet töltenek be a szimbólumok az emberiség történetében, azt mi sem bizonyítja jobban, hogy nélkülük az egész felhalmozott emberi tudás - ha egyáltalán létre is jött volna - veszendőbe megy; esetleg töredékes, helyenként önkényesen elferdített formában örökítődik át. A betűíráshoz ugyanis elengedhetetlen volt a szimbólumok létrejötte (az eszme testet öltése), majd a bonyolult jel-képek (!) egyértelmű betűjelekké való egyszerűsödése. Így az első barlangi kép-regény eme bonyolult folyamat egyik fontos lépcsőfoka lehetett.
