A XV. század végén, mikor Európában Luther és Kálvin a katolikus egyház vétkeinek ostorozásával volt elfoglalva, a távoli Indiában egy Nának nevű férfi a hindu vallás nevében elkövetett hibákra hívta fel sorstársai figyelmét. Ő maga is hindu volt, és nem értett egyet a kasztrendszer átjárhatatlanságával, de a muszlim vallás néhány részletével sem volt kibékülve. Új megoldásra törekedett, melyben megmaradhatott a karma és a reinkarnáció tana, valamint Krisna is olyan tiszteletnek örvendhetett, mint a hinduknál. A kasztrendszer határozott elutasítása mellett az üdvözülés útját is nagyrészt a mantrák elmondásában, a meditációban és a tevékeny hitgyakorlásban látta. Bevezette az Egyetemes Istent, kit "Igaz Név"-nek hívott, s ki bár sokféleképpen és sok helyen jeleníti ki magát - és sok néven is ismerik -, mégis Ő az Örökkévaló egy, a Szuverén és Mindenható Isten, a Szeretet Igazsága, aki előtt minden hívő egyenlő, mert az emberi erényeket fontosabbnak tartja a társadalmi helyzetnél vagy az anyagi gazdagságnál. Véleményét tapasztalataiból szerezte, mert kereskedőként elég sokat utazott, így sok ismeretre tett szert. Nagy hatást gyakorolt rá egy bizonyos Kabír nevű iszlám reformer is, aki szintén kísérletet tett a két vallás egyesítésére.
Harminc éves volt, amikor egy alkalommal három napra eltűnt, s csak amikor - már mindenki beletörődött abba, hogy bizonyára vízbe fúlt - újra megjelent, a következő felismerését adta közre: a kaszt semmi, a rangok mit sem érnek, minden teremtmény egy közös fedél alá tér meg, s ez az egy az Istené. Nincs olyan, hogy hindu vagy muszlim, kinek az ösvényét kövessem tehát? Isten ösvényét fogom követni.
A vallási türelmetlenség és a kiüresedett rituálék ellen irányuló első tanításai leginkább a pandzsábi polgárok egy részét (a kereskedőket és a parasztokat) érintették meg. Majd útra kelt, és tanait hirdette Tibetben, Srí Lankán, majd Bengálban, Mekkában, de még Bagdadba is eljutott. Mikor Kartarpurban letelepedett tanítani kezdett, és már távolabbi vidékekről is felkeresték, csak hogy erőt meríthessenek bölcsességéből. Követőit tanítványoknak, azaz szikheknek nevezték. Guru Nának pedig azt tanácsolta követőinek, hogy a reinkarnáció ciklusait fegyelmezett élettel törjék meg, vagyis mérsékeljék önzésüket, önhittségüket, az érzéki élvezeteket és kiegyensúlyozott élettel készüljenek fel a végső valóság elfogadására. Tanításainak alapelveit a szent könyv, a Granth Száhib bevezető része, a Mul Mantra tartalmazza. Istent olyan alaknak írja le, kink nincs alakja, de az egész teremtésben megnyilvánul mint "Nam", az istenség lényegi neve.
Számos nemes cselekedet fűződik nevéhez, bölcsességét legendák őrzik. Ő mondta azt is, hogy hiába kiabálja valaki, hogy "cukor! cukor!", mindaddig nem ismeri meg az édes ízt, amíg meg nem kóstolja a cukrot. Éppen így hiába kiabálja valaki, hogy "fény! fény!", ettől még sötétségben marad. Mert a bölcsesség nem érhető el azzal, ha beszélgetünk róla, de bensőkben nem tápláljuk azt.
Egyik alkalommal a Gangesz partján járva hindu hívőket pillantott meg, kik épp engesztelő áldozataikat mutatták be az isteneknek. Kérdésére, hogy miért öntik a vizet kelet felé, azt a választ kapta, hogy a túlvilágon élő ősöknek mutatnak be áldozatot. Nának ekkor közéjük állt, ám ő a vizet nyugat felé öntötte. Megrökönyödve nézték cslekedetét, mire azt a magyarázatot adta, hogy ő kartapuri földműves, és otthoni földjeit szeretné megöntözni. Ekkora balgaság láttán a hinduk gúnykacajban törtek ki, de Nának nyugodtan így felelt: Ha a ti felajánlásotok egészen a túlvilágig elér, miért ne érne el az enyém csupán néhány mérföldnyire?
Az ősz szakállú bölcs Nának ma már aligha ismerne rá híveire, hiszen a szellemi igazságok kizárólag békés keresése nyomtalanul eltűnt a szikhekből, s helyére valami egészen más költözött, ami manapság egy sokkal harciasabb vallásos testvériséget jelöl. A szikhek szemében a gyorsan felizzó vad indulat és a mérhetetlen düh fénye villan, és hiszik, hogy harcos szentek kiválasztott csoportjába, a Khálszába (Hívők Társasága) tartoznak, melyet szigorú viselkedési kódex követésével hangsúlyoznak.
Mi okozta ezt az éles változást?
Tömören meghatározva: az állandó megpróbáltatások és a sorozatos üldöztetések, ami a szikheket vaddá tette, ugyanakkor magabiztos erejük is ebben gyökerezik.
A hetven éves Nának 1539-ben bekövetkezett halála előtt Lehna nevű követőjét választotta utódjául, kinek nevét Angandra változtatták, minek jelentése: egy rész belőlem. Angand kidolgozta a pandzsábi nyelv írott változatát, amelyet gurmukhinak (a guru szájából való) neveznek.
Összesen tíz guru állt a Khálsza élén, akik közül többen is életüket vesztették az iszlám hatalom üldöztetései miatt. Így a békés vallás az idők során fokozatosan vált egyre harciasabbá. Angand guru (1504-1552) után Amar Dász guru (1479-1574) következett, aki minden ember egyenlőségéért munkálkodott. A negyedik guruként ismert Ráma Dász (1534-1581) idején kezdték építeni a szikhek legszentebb templomát, az amritszári Aranytemplomot. Az őt követő Ardzsan guru (1563-1606) volt a szikhek első mártírja, akit (csakúgy mint a kilencedik gurut) nézetei miatt ki is végeztek. Ardzsan, az előtte lévő négy guru írásait - és persze sajátjait is - felhasználva 1603-ban állította össze a Grant Szahibot, a szikhek szent könyvét. Har Góbind (1595-1644) volt az első harcos guru, aki maga köré gyűjtötte az elkeseredett szikheket, és több csapást is mért a mohamedán ellenség seregeire. Az őt felváltó Har Dai (Har Rái) guru (1630-1661) pedig a szikh hit elterjesztőjeként volt ismeretes Pandzsáb, majd egész India területén. A nyolcadik guru a gyermek Har Krisan (1656-1664), Har Rái fia volt, aki nyolcéves korában vesztette életét, mert a himlő áldozata lett, így helyét Tegh Bahadur (Tég Bahádur) (1621-1675) vette át, kit ötvennégy éves korában nézetei miatt végeztek ki.
A Khálsza fogalmát a tizedik - s egyben utolsó - guru, az 1666-ban született Góbind Szingh vezette be, aki a szikh vallás utolsó arculatformálója volt. A Tiszták nevű közösségbe azok a szikhek tartoztak, akik hajlandóak voltak harcolni az elnyomás ellen, megvédeni a hitüket, ha kellett, karddal is. Így ő nemcsak továbbította Nának üzenetét, de a mozgalmat fokozatosan átalakította katonai erővé, és a XVIII. század utolsó éveiben már hatalmas területeket vontak birtoklásuk alá, erődöket építettek, valamint a mogul birodalmon belül önálló törzsi királyságokat alapítottak. Góbind Szingh guru hívei máig sem dohányozhatnak, nem koldulhatnak, húst viszont - a marhát leszámítva - fogyaszthatnak. Nem szabad a csillagjóslásban hinniük, házasságot lehetőleg szikh családok tagjaival köthetik, akiktől később elválhatnak. Góbind Szingh guru az eredeti testvériség tagjai számára kötelezővé tette az öt szimbolikus jelentőségű ruhadarab viselését, melyek neve pandzsábi nyelven K betűvel kezdődik, ezért az öt K-ként váltak ismertté. Ennek értelmében a szikh férfi sohasem nyírhatja a haját és az arcszőrzetét (kes), ami Isten iránti engedelmességét mutatja, mivel nem avatkozik bele a természetbe. A hosszú hajat ápoltan kell tartani, ezért egy fésűvel tűzik fel (kangha), melyet gyakran egy turbánnal takarnak el. Ruházatuk alatt jellegzetes fehér rövidnadrágot (kaccsa) viselnek, ami a puritánságot és a szerénységet szimbolizálja, s harc esetén is praktikusnak bizonyult. Állandó fegyverük a szimbolikus jelentőségű görbe pengéjű kard (kirpan), ami arra emlékeztet, hogy az igazságért kell harcolni a gyengék és az elnyomottak védelmében. Nem maradhat el az örökkévalóságot jelképező acél karkötő (kara) sem, mi az erőt és a puritánságot jelképezi, valamint arra emlékeztet, hogy csak Istenért szabad harcolni. A turbán nem tartozik az öt K-hoz, mégis minden férfi viseli, hogy hosszú hajuk rendezett és ápolt legyen. A fiatal fiúk egy kis ruhadarabbal (pátka) fedik be a fejüket.
A guru kultusza itt sokkal nagyobb hangsúlyt kap, mint a hinduizmusban. A szikh tanítások szerint csak egyetlen guru létezett, és az ő lelke született újjá mind a tíz guruban, egészen Gobind Szingig. Őt 1708-ban egy muzulmán orgyilkos kényszerítette az árnyékvilágba, és az ő halála óta az élő vezetők helyett a szent könyv, a Granth Száhib ("Örök Mester", "Könyv Úr") testesíti meg a szikh vallás hajtóerejét, Guru Granth Száhibra kiegészített néven. (Ismerik még Ádi Granthnak, azaz "Első könyv"-nek is, ezzel különböztetik meg egy másiktól, a Dászám Granthtól, a "Tíz guru könyvé"-től, melynek egy részét Góbind Szingh, a zömét pedig valószínűleg tanítványai gyűjtötték össze.)
A tizennegyedik életévet betöltött szikhek beléphetnek a Khálszába, ahol új nevet vesznek fel. Ezután a férfiakat Szinghnek (oroszlán) szólítják, a nőket pedig Kaurnak (hercegnő). Ennek célja, hogy mindenki egyenlő legyen, és ellensúlyozza az indiai társadalom kasztrendszerét, amely az egyes ember fontosságát nevében is kifejezésre juttatta.
A szikhek túlnyomó többsége nemcsak Pandzsábban, hanem Észak-India más vidékein és a diaszpórában is a Khálsza hívének vallja magát, és Góbind Szingh szabályaihoz ragaszkodik. Ők a legmegbízhatóbb technikusok Indiában, a legügyesebb gyakorlati szakemberek, intelligensek, komolyak, hozzáértők. Hála műszaki érzéküknek, gyakran felelős állásokat töltenek be. Ők voltak az első autó- és teherautósofőrök, majd ők lettek az első pilóták.
Az imént bemutatott szerzetes- vagy vezeklőrendhez hasonló szabályokat követő Akálik a Khálsza tagjai, kik ma is Góbind Szingh szabályait követik. Ám mellettük akadnak olyan szikhek is, kik nem viselnek hosszú hajat és szakállt, és a dohányzást sem feltétlenül ítélik el. Ők inkább az alapító Nának hívei, és "Nánakpánthi", vagyis "Nának útján járó" szikheknek tekintik magukat. Őket a Khálsza-szikhek szelíd gúnnyal "szehedzsán" (kényelmes) szikheknek neveznek.
Azonban mindegyikük alázatos tisztelője a Granth Száhibnak, a Könyv Úrnak, melyet z utolsó guru, Góbind Szingh állított a mesterek sorába azzal a tettével, hogy nem választott utódot. Úgy érezte, az már ellentétben állna az egyenlőség elvével, amelyet a Khálszán belül próbált meg érvényre juttatni. A legtöbb vallási könyvvel ellentétben a Granth Száhib más vallások híveinek írásait - köztük a muszlimokét és a hindukét - is tartalmazza, ezzel fejezve ki más vallások iránti tiszteletüket. A szent könyv főként a guruk által írt, a hitvallást kifejező himnuszokból áll, melyeket jelentős eseményeknél (születés, halál vagy vallási ünnepek) megszakítás nélkül olvassák fel. A szikhek tisztelik a könyvet, de nem hódolnak neki.
Hasonlóan nagy tiszteletet kap a szikhek zászlója, a Nisán Száhib is, mi egységüket jelképezi szerte a világon. A khanda jel a szikhek számára a központi hitelveket jeleníti meg, az igazság erejét szimbolizálja, a keresztbe állított kardok pedig arra emlékeztetik őket, hogy készen kell állniuk hitük védelmére. A narancssárga alapon a khanda (kétélű kard) jelet ábrázoló lobogónak még a tartó rúdját is bevonják narancssárga anyaggal, úgy helyezik a templomba, a gurdwárába.
A gurdwára a szikhek temploma, ahol nincsenek bonyolult rítusok és látványos szertartások, csupán az egyszerű és mindig három részből álló istentisztelet, mit közös imával (ardász) fejeznek be. Az ima első részében Istenről és a gurukról emlékeznek meg, majd a Granth Száhib gururól, végül pedig Isten áldását kérik a közösségre. A templomi tartózkodás részét képezi még a szent himnuszok felolvasása (kathá) és Granth Száhib guru alapján történő magyarázata, valamint a himnuszok eléneklése (kírtan). Eközben az állványra helyezett és a hívők fölé magasodó Granth Száhib guru az élő személy benyomását kelti, mit napközben eltakarnak, éjszaka pedig külön terembe helyeznek.
Az imaterembe lépés előtt mindenki befedni a fejét, leveszi cipőjét és harisnyáját, és megmosakszik. Az egyenlőség hangsúlyozásaképp mindenki a padlón ül, a nők és a férfiak gyakran egymástól külön. Az ima után lisztből, vajból és cukorból készítik el a karáh-parsád nevű édességüket, melyet a rövid karddal (kirpan) történő kevergetés után közösen fogyasztanak el.
A szikh vallásban nincs külön papi ág, minden, a Granth Száhibot ismerő férfi végezhet papi teendőket, gyakran otthon is, mivel minden tehetősebb szikh házában külön szoba vagy fülke áll rendelkezésre házi szentély gyanánt, ahol a családfő reggelente elvégzi az istentiszteletet. Az otthoni imádságok mellett gyakran megfordulnak templomaikban is, hiszen ezek a gurdwárák (guruhoz vezető ajtó) fontos találkozóhelynek számítanak számukra. Egyes termeiben beszélgethetnek, a gyerekek pedig az osztálytermekben tanulhatnak hitükről és történelmükről. Többségük ott sajátítja el a pandzsábi nyelvet is. A gurdwárák többsége a különböző vallások hívei előtt is nyitva áll, a rászorulókat pedig étellel és fekvőhellyel várják. Az ebédlőben (langar) nem csak a szikhek étkeznek az istentisztelet után, de a rászorulókat is meg tudják kínálni.
Nem is meglepő, hogy jelentős eseményeiket is itt tartják. Ide viszik a néhány napos csecsemőket névadási (nám karan) szertartásra, ahol a gyermek nevét nagy mértékben a Granth Száhib guru határozza meg. Gyakran tartják itt az üdvösség szertartását (ánand karádzsna) is, bár az esküvő valamennyi nyilvános helyen megtartható. Azonban innen sem hiányozhat a Granth Száhib guru, mert csak az ennek jelenlétében letett eskütől tekinthető hivatalosnak a szerződés. Ez a szertartás is mentes a bonyodalmaktól, a vőlegény megígéri, hogy gondoskodni fog feleségéről, a menyasszony pedig elfogadja új szerepét. A pár egy kendőt tartva kettejük között, négyszer körbejárja a Granth Száhib gurut, majd imádkoznak, és himnuszokat énekelnek. Az esküvő is a karáh-parsád elfogyasztásával zárul a langarban.
Számukra a halál bekövetkezte sem annyira tragikus mint nálunk, mert természetes része az újjászületés körforgásának. A lélek vagy visszatér a Földre, vagy Istennel egyesül majd. Az elhamvasztott testet többnyire a legközelebbi folyóba szórják és később sem állítanak sírkövet, mint ahogy a távozó siratását és a fájdalom egyéb nyilvános kimutatását sem helyeslik, mivel csak a test halt meg, nem a lélek. A temetést követő tíz napot és éjszakát azonban a teljes Granth Száhib guru olvasásával töltik, s az utolsó fejezet elolvasásával befejeződik a gyász időszaka, és a család együtt elfogyasztja a karáh-parsádot.
A legszentebb templom azonban az Aranytemplom, mi Amritszárban található. Amritszár pedig olyan jelentőségű hely a szikhek számára, mint a katolikusoknak Róma, a muzulmánoknak Mekka vagy Benáresz a hívő hinduknak. A várost a negyedik vallásfő, guru Ráma Dász alapította 1577-ben, egy - a hinduk által - már akkor is szentnek tartott kis vízmedence partján. Ezzel máig összefüggésben maradt a város neve, mi (az amrita szanszkritul halhatatlanságot vagy a halhatatlanság italát is jelenti) Nektár-tó, másképp a Halhatatlanság Tava. A szikhek az idők során egyre mélyítették a tavacska medrét, közepére pedig templomot emeltek. Ezt ugyan a mohamedánok 1762-ben lerombolták, de ők még díszesebben építették fel újra. Az egyre nagyobbra növő város uralkodója Maharadzsa Randzsit Szingh 1802-ben aranyozott rézlapokkal vonatta be a templom tetejét és kupoláját, azóta szokás Aranytemplomnak nevezni. Az igazi szikhek azonban szívesebben használják a tiszteletteljes Darbár Szaháb vagy Harmandir kifejezést, mi Díszcsarnok Úr vagy Az Úr Gyülekezőhelyének felel meg leginkább.
A fehér és fekete márványmedence közepéből óriási ékszerdobozként emelkedik ki a finom arányú, nemesen megformált templom. Csillogó kupolája és tető tornyocskái vakító szikraáradattá törik a rá eső napfényt. A tó vize fölött, díszes lámpák kettős sora között márványpalló vezet a templomhoz, ahol kora reggeltől késő estig folyik a Szent Könyv imádata. A nap a Könyv Mester felébresztésével kezdődik, és rituális ágyba helyezésével végződik. Napközben a könyvet folyamatosan, énekelve olvassák, szavait pedig az alkalomhoz illő zene kíséri. Számtalan zarándok fordul meg itt, hogy az áldozatok bemutatása után, esti ének kíséretében, a baldachinos trónust hordozva vihesse lepihenni a Könyv gurut.
A szikheket irányító korabeli vallási vezetők az isteni kinyilatkoztatás közvetítésén túl politikai hatalmat is gyakoroltak a közösség felett. A büszke, harcias szikhek a XVIII. századtól jelentős katonai erőt képviseltek, és már-már független államot teremtettek Pandzsábban, mikor azt az angolok - harcok árán - letörték. Később is ez, valamint a muszlimokkal való szembenállásuk vezette azokhoz a véres konfliktusokhoz, melyben szikhek ezrei lelték halálukat. Az 1845-ös hindu-szikh összetűzésben Kasmír elvesztésével kellett fizetni, 1915-ben, a hírhedt armitszári vérengzésben pedig 379 embert gyilkoltak le, és az 1947-es függetlenedés során is a szikhek közül került ki a legtöbb áldozat. Később pedig épp ők lettek a brit-indiai hadsereg legvitézebb, leghasználhatóbb katonái, kik méltán bizonyultak hűséges, halált megvető harcosoknak, akikkel bátorság és katonai rátermettség tekintetében csak a gurkák osztozhattak. Vitézségüket a világháborúban, a nyugati harctéren, a német hadvezetőség is elismerte.
A szikhek szétszóródtak a világban, az 1947-es felbomlást követően sokak a határ túloldalán választottak új otthont. Szinte már attól kezdődően küzdött a nemzeti pártjukként ismert Akáli Dal az autonóm szikh állam megvalósításáért, minek következtében 1966-ban meg is alakult a szikh többségű Pandzsáb szövetségi állam. Az 1970-es évek elején a szikhek az autonómia ellenére emigráns kormányt alakítottak, célként pedig a teljes függetlenség kivívását tűzték ki. A szikh közösségek szeparitizmusa ma is komoly belpolitikai feszültséget okoz Indiában Az 1980-as évek elejétől felerősödtek a vallási-nyelvi kérdések (ráadásul 1984-ben az indiai csapatok az Aranytemplomot is megrohamozták és elfoglalták), és a külön szikh államiság, Khálisztán követelménye is felmerült.