Mikor kezdett írással foglalkozni?
Ezt elég nehéz pontosan megmondani. Nyilvángyerekkoromban kezdtem. Akkor az ember ezer mással is foglalkozik, a gyerekek többsége, így vagy úgy "foglalkozik" írással, s nem lesz író vagy nem attól lesz, hogy már gyerekkorában... Azt tudom, tíz évesen már írtam verseket, és nem valamiféle "önkifejezésből", inkább talán szereplési vágyból. Volt némely tehetségem bizonyos stílusok és dallamok utánzására, a megmaradt néhány versből ez látszik, de ennyi látszik és semmi több. E nélkül nyilván nem, de ettől még nem lett volna az emberből író.
Mi motiválta választását, mikor kialakította sajátos nyelvezetét és paródiákat, zeneiséget és gúnyt egyaránt magába szövő stílusát?
Ahogy íróvá lenni, úgy a stílus sem csupán választás kérdése, még akkor sem, ha természetesen némely döntéseket tudatosan hoz meg az ember, vagyis választ hatások és benyomások, és persze lehetőségek között. Néha nem is én választok, hanem engem választ ki, főleg fiatal korban egyfajta karakterjegy, tulajdonság, ami azután vagy lekopik rólam, vagy beépül a személyiségbe. Viszont csak az tud valóban beépülni, ami hasonlít "hozzám" -- persze, ki az az én, akihez hasonlít, ki más, mi más, mint beépült, megélt hatások rendszere? Ahogy a személyiség kialakul és folytonosan alakul, úgy alakul ki a stílusa is, ez egy hosszú folyamat, az én "stílusom", de mondjunk inkább nyelvet, vagy fellengzősen "világszemléletet" 25-30 éves koromra kész volt. lletve most sincs kész, sose lehet kész. Ezért nehéz arra válaszolni, hogy mi motivált. Sokáig magam sem tudtam, mire föl és miért olyan erős bennem, például a groteszk látásmódra való hajlam vagy az irónia folytonos, olykor akaratlan működése. Lassan jöttem rá, hogy ez bizony védekezés, a roppant érzelmes alaptermészetem így védekezik, ezt a burkot növeszti maga köré. Persze, hogy miből csinál burkot, túlélési, rejtőzködési stratégiákat az ember, az éppúgy rávall, mit az, amit elrejteni gondol. Hát, akkor én most milyen vagyok? Ki vagyok? Talán éppen ezt keresi, ezt a választ, ezért ír. Persze ehhez nem kell, hogy magáról írjon, sőt. Erre, mint alapkérdésre úgyis "csak" az egész életével, illetve az "összes" műveivel tud válaszolni az ember, ha tud. Nagyon igaznak tűnik, hogy a művészetnek oka van és nem célja. Azaz olyasmi a célja, hogy ezt az okot körüljárja. Ironikusan: a motivációm én vagyok.
Legutóbb éppen regénye jelent meg, így immár minden műfajt kipróbált a lírától a nagyepikáig. Mi késztette arra, hogy ennyifélét alkosson?
Én '90-ig szinte nem írtam prózát. Akkor, a Szódalovaglás című verskötetem után, úgy éreztem, hogy abban a könyvben mindent elmondtam, amit akkor a versről gondoltam. Másrészt ez a verseskönyv a maga módján magába zárt, tényleg zárt, több történetet. Vagyis nem állt ellen az epizálódásnak, s eközben, a saját életem apropóján elkezdett érdekelni a történet. Az, hogy elmesélhető-e a világnak az a szelete, melyhez közöm van vagy tud lenni. Ha elmesélhető, akkor hogyan, és ha nem, akkor is hogyan? Harmadrészt az ember egyszerűen kíváncsi. Kíváncsi, hogy a saját szakmai meghatározottságai, a reflexei hogy működnek, és működnek-e más műnemben.
Verseinek zeneisége sokszor önállósodik, a végén paródia, gúny és irónia lesz belőle. Mikor volt jobb közönség erre Magyarországon, pályája kezdetén vagy ma?
Nagy közönsége a versnek, egyáltalán az irodalomnak már az én pályám kezdetén sem volt, noha, talán nagyobb volt, mint most. Nagyobb, ami nem feltétlenül jelent jobb közönséget. Az, ami akkor talán szokatlannak, olykor irritálónak tűnt az irodalomban, mára mindennapos, legalábbis megszokottabb. Az irónia, a profanizálás ma sokkal inkább a köznyelv, a hétköznapi nyelvi stílus része, mint húsz évvel ezelőtt. Ebben igenis szerepe volt az úgynevezett modern irodalomnak. A mai közönség talán kisebb, de azt hiszem jobb, értőbb közönség. Nem gondol többet az irodalomról, mint ami, amennyi az irodalom, viszont kevesebbnek se gondolja, tehát képes élvezni azt, és képes kreatívan befogadni.
A Mauzóleum című drámáját éveken át nagy sikerrel játszotta a Kamra. Hogyan emlékszik vissza megírásának körülményeire?
Még ma is játssza a társulat, százvalahány előadásnál tartanak. Azt hiszem, '94-ben kért fel a színház, írjak nekik darabot. Megtiszteltetés volt, a Katona József Színház - ahogy a kaposvári színház is - számomra egyfajta színjátszás etalonja. A Mauzóleumot egyrészt ez a felkérés hozta létre, másrészt valamiféle kíváncsiság, hogy mit csinálnak az én prózabéli hőseim, pontosabban a nyelvük, a mindennapi műnyelvük, hogy tehát az áriáik és duettjeik mit csinálnak a színpadon. Én azt hiszem, nem figurában, hanem mondatban gondolkodom, amely mondat jó esetben kiad, kirajzol egy figurát, aki életre kel, ha életre kel. S attól fogva éli a maga, tőlem független életét. Olykor nem is világos, hogy én írom-e őt vagy ő ír-e engem. A darab "eredeti" avagy könyvbéli szövege majdnem kétszerese az előadásénak, s ez így jó. A leírt (alap)szöveg ajánlat a mindenkori rendezőnek, a Kamrabéli előadás pedig az eddigi egyetlen megvalósulás. A próbaidőszakban ott lehettem, dolgozhattam velük, és egy írónak, aki a priori magányosan dolgozik (nem mert magányos, hanem mert az írás nem csapatmunka), ez mindig nagy tapasztalat.
Ki volt gyermekkora kedvenc költője?
Ha volt a gyerekkoromban kedvenc költőm (ebben nem vagyok olyan nagyon biztos), azt hiszem, Petőfi volt az. Később persze sokan, mindenekelőtt József Attila, nélküle biztos, hogy nem lenne költői anyanyelvem. Persze mások nélkül sincs, Arany és Kosztolányi nélkül - de nincs értelme a névsorolvasásnak, a magyar irodalom nagyon erős és gazdag irodalom, máig az.
Kiket ajánlana kortársaink közül a diákoknak?
Sokakat, hála istennek. Ez olyan kérdés, amire nem lehet válaszolni. Én összességében ajánlanám a kortárs irodalmat. Azt, hogy érdemes élő szerzőtől, "mai" irodalmat olvasni. Ott lenni egy mű első olvasói között, mely mű ötven év múlva vagy száz év múlva talán kötelező olvasmány, de ami ennél jóval fontosabb, a közös emlékezet része lesz, mint a Családi kör vagy az Iskola a határon. Nem kiket, hanem valamiket ajánlok. Figyelmes, alázatos és szabad olvasást ajánlok, részvételt az olvasásban, bátorságot arra, hogy a szöveget az olvasó "továbbírja" a saját fantáziájában, azt "ajánlom", hogy merjen valami nem tetszeni és nagyon tetszeni, hisz a jó olvasó tudja és meri mondani, hogy ezt én nem szeretem, ez nekem most nem kell, sok, kevés, stb. Jó olvasóként sosem mond olyant, hogy azért, mert nekem nem tetszik, azért mert egy baromság az illető szöveg.
Rövidebb prózáiban, mint amilyeneket A hullámzó Balaton című kötete tartalmaz, a groteszkkel is eljátszik. Fogynak vagy szaporodnak a világon, illetve nálunk a groteszk jelenségek?
Nem fogynak és nem szaporodnak. Ha a groteszk - mint a legtöbb definíció fogalma - "fenségesnek" és "alantasnak" a keveredése, ellentéte, kölcsönhatása, akkor, ha úgy nézem, az élet maga egy nagy, groteszk színjáték. Fogy és szaporodik. Ilyen, ilyennek látom.