Stratégiai jelentőség
A térség iránt érdeklődést mutatott még Nagy-Britannia is, így 1838-ban az angol-iráni háború után egyoldalú kereskedelmi szerződést kötöttek a perzsákkal. A britek nyomására mondtak le utóbb Afganisztánhoz csatolt területekről, majd pedig több fontos koncessziót juttattak nekik. A britek építették ki a távíróvonalakat, megalapították a perzsa állami bankot, evvel együtt megszerezték a bankjegykibocsátás kizárólagos jogát is.
A dohánymonopólium brit kézre kerülése azonban akkora ellenkezést váltott ki, hogy a sah kénytelen volt ezt a koncessziót visszavonni, ugyanakkor olyan mértékű kártérítést követeltek emiatt az angolok, hogy a sah kölcsön fejében a szintén brit kézben lévő állami banknak kellett hogy átengedje a dél-perzsiai vámbevételeket. Az olajkoncesszió angol kézre kerülését viszont már nem akadályozta semmi. A angolok mellett az oroszok sem adták fel: gazdasági térnyerésüket jelezte, hogy kölcsönök fejében megkapták Észak-Perzsia vámbevételeit. A két nagyhatalom megegyezett: 1907-ben a pétervári szerződésben felosztották Perzsiát egy északi orosz, egy délkeleti brit és egy délnyugati semleges érdekszférára.
Erre a felosztására azért (is) kerülhetett sor, mert 1896-ban meggyilkolták Naszreddin sahot, a Kadzsar-dinasztia kiemelkedő uralkodóját, és halála miatt komoly belpolitikai válság tört ki Perzsiában. A liberális reformokat követelő angolszimpatizáns ellenzékkel szemben az új uralkodó az ország fő fegyveres erejét jelentő kozák brigádra támaszkodott. Az 1907-es szerződés után pedig kísérletet tett a sah a parlament (csak 1906 óta működött ez az intézmény!!!) feloszlatására. Az ellenzék erre a lépésre tüntetések szervezésével válaszolt. Ebben a belpolitikailag igen instabil állapotban érte Perzsiát az I. világháború kitörésének híre.
Világháborúk forgatagában
1925 decemberében kimondatta a Kadzsar-dinasztia trónfosztását, és maga ült az uralkodói székbe. Őt tekintik a modern Perzsia (1935-től hivatalos nevén Irán) megteremtőjének. Újjászervezte a hadsereget, az igazságszolgáltatás rendszerét. Korlátozta a papság, azon belül is az eddig kiváltságos helyzetű síita papság előjogait. Elsősorban amerikai és német műszaki szakemberek segítségével megteremtette a nemzeti ipar alapjait, korszerűsítették az infrastruktúrát. Külpolitikáját sokáig a fegyveres semlegesség elve határozta meg. Ebből a semlegességből adott fel akkor, amikor németszimpátiája miatt nem engedte 1941-ben a szovjet és brit hadfelszerelések országán át történő szállítását.
Ez a magatartás kényszerítette rá aztán a szövetségeseket, hogy 1941 augusztusában megszállják az országot. Reza sahot a fia javára lemondatták, és Dél-Afrikába deportálták. Ez a megszállás azonban nem vált tartóssá: már a teheráni konferencián (1943) megegyeztek a résztvevők, hogy a háború után szavatolják Irán függetlenségét.
1945-re azonban a szövetségesek kapcsolata elhidegült, és ennek tudható be az is, hogy mind a szovjet, mind a brit csapatok a megadott határidő után vonultak ki Irán területéről. Ennek az időszaknak fontos változása, hogy a Közel-Keleten gyarmati múlttal nem rendelkező, ezért az itteni államok számára "szalonképesebb" USA befolyása jelentősen megnőtt. Az érem másik oldala azonban az, hogy az amerikaiak éppen a történelmi tradíciók, a szokások, a sajátos politikai kultúra ismerete nélkül vágtak bele az általuk elképzelt rendezési folyamatba.
Amerikai térhódítás - fehér forradalom
A II. világháború utáni években Iránban is megnövelték befolyásukat az amerikai diplomaták.
A belpolitikai életben az 1951-es év hozott óriási változásokat avval, hogy a Nemzeti Front néven, a síita egyház támogatását is élvező kormányra kerülő politikai erők kimondták az Angol-Iráni Olajtársaság államosítását. E döntés azonban súlyos brit gazdasági választ és politikai megosztottságot eredményezett, és végül Mohamed Moszabek kormányfő bukásához, valamint Mohamed Reza Pahlavi sah abszolút hatalmának kialakulásához vezetett.
A parlamentarizmust már látszatában sem őrizték ezután, az ellenzékkel szemben kíméletlenül felléptek. Az államosítást érvénytelenítették ugyan, de magát a konzorciumot úgy alakítottak át, hogy abban az amerikaiak és a franciák is helyet kapjanak. Ez a lépés is jelezte: Irán egyre szorosabban kötődött a nyugati hatalmakhoz, csatlakozott a Bagdadi Paktumhoz, 1961 után pedig amerikai támaszpontokat telepítettek az országba. Szintén amerikai nyomásra került sor az ún. fehér forradalom meghirdetésére. Ez a modernizációs program magában foglalta az ipar, az infrastruktúra és a mezőgazdaság reformját is.
A földbirtokokat maximálták (170 ha), és a tulajdonosokat állami vállalatok részvényeivel kárpótolták. A politikai modernizáció jegyében a nők is kaptak választójogot, indulhattak a választásokon, és elkezdődött az analfabétizmus elleni harc. Célként határozták meg a hadsereg fejlesztését is - ez az elem háborúktól szaggatott térségben kiemelt prioritást kapott. A sah egyértelműen regionális vezető szerepre törekedett, a Perzsa-öböl és az Indiai-óceán vezető hatalmává kívánta országát tenni.
Khomeini ajatollah
A másik jelentős probléma a vidék elszegényedése volt, a városok pedig nem tudtak mit kezdeni a beáramló tömegekkel. Ráadásul a hetvenes években fellépő recesszió, az olajválság gazdasági visszaesése komoly nehézségek elé állította a sah vezette adminisztrációt. Sem maga a sah, sem a mögötte álló amerikai tanácsadók nem érzékelték kezdetben az elégedetlenség valódi erejét, a hadsereg demoralizálódását. Az uralkodó 1979. januárjában végül kénytelen volt elhagyni az országot, ahová felszabadítóként, óriási ünneplés közepette tért haza február 2-án Khomeini ajatollah. Április elsején kikiáltották az Iráni Iszlám Köztársaságot.
A megtorlás, a sah híveinek kivégzése azonnal elkezdődött, átszervezték a hadsereget is. Az államosítások mellett visszaállították a hagyományos iszlám szokások, tradíciók tiszteletét. A hatalom az ajatollah és a köréhez tartozó síita egyházi vezetők kezébe került, és határozottan felléptek az ország lakosságának egyébként 60%-át kitevő kisebbségek autonomista törekvéseivel szemben.
1980-ban kirobbant az iraki - iráni háború, amitől sokan az új iráni rendszer megdöntését várták, de reményeikben csalatkozniuk kellett. A nyolc évig tartó öldöklésből az ajatollah vezette rezsim megerősödve került ki. Khomeini 1989-es halála után hatalmi harcok törtek ugyan ki a különböző csoportok között, de az alapvető külpolitikai irány, az iszlám meghatározó szerepe az állam életében a mai napig megmaradt.
Felhasznált irodalom
20. századi egyetemes történet (1890-1995) I. és III. kötet, Korona Kiadó, 1995
Robinson: Az iszlám világ atlasza , Helikon - Magyar Könyvklub, 1996
Világtörténelmi enciklopédia , Kossuth Kiadó, 1982