"De nehéz az iskolatáska ilyen szép napos délelőtt..." szólt gyermekkorunk egyik kedvenc slágere, melyet a rádióadók nagy előszeretettel játszottak reggel hét és nyolc óra között. Talán a gyerekeknek szánták, biztatásképpen, hiszen melyikünk ne érezte volna kiskorában egyszer vagy kétszer, hogy de jó volna, ha ma nem kéne bemenni. Talán elő is fordult, hogy egy kicsit betegebbnek igyekeztünk látszani, mint ahogy valójában éreztük magunkat; hátha megengedi az anyu, hogy egy napot otthon maradjunk.
Az iskolaundor szerencsés esetben csak átmeneti, könnyen jön, könnyen megy, hiszen az osztályterem tulajdonképpen nem is olyan rémes hely, és különben is, az ember leginkább ott találkozhat a barátaival is. Vannak gyerekek azonban, akiknél a mulasztott napok elszaporodnak és az iskola kerülés szokássá válik. Ők azok, akik vagy el sem indulnak az iskolába, inkább otthon videóznak, vagy, ha felkerekednek is, egészen máshová érkeznek meg. Nem csak a parkokban, játszótereken találkozhatunk velük, de a bevásárlóközpontokban is mindig látni egy-két gyanúsan kiskorúnak tűnő nézelődőt a délelőtti órákban.
Könnyű azt gondolni, hogy minden iskolakerülő gyerek lusta és engedetlen, aki a fáradtságos, és csak hosszabb távon megtérülő tanulás helyett a könnyebb utat választja. Az okok azonban ennél többfélék és bonyolultabbak lehetnek.
Az antiszocialitás, vagyis a társadalmi szabályokat figyelmen kívül hagyó lelki fejlődési irány csak az egyik lehetséges ok, mely az iskolakerülés hátterében állhat. Az ilyen gyerekek általában nemcsak a tanórákról lógnak, de a hazugság, lopás, rendbontó viselkedés sem áll távol tőlük. Egy gyerek számára a társadalmi szabályokat, így az iskola követelményeit is, elsősorban a család közvetíti. A kisdiáknak mindig könnyebb a beilleszkedés, ha az otthoni értékrend nem esik távol az iskoláétól. Ha azonban a szülők csak látszólag, vagy még úgy se osztják az iskola elveit, a gyerek összezavarodik, nem tudja melyik szempontrendszert kövesse. Hiába buzdít a pedagógus tanulásra, ha otthon azt hallja, hogy a képzettség, a papír semmit se ér, és, hogy a sikerhez nem tudás, hanem pénz és összeköttetés szükséges. Az efféle elveket valló szülők, ha látszólag elvárják is az iskolába járást, nem tudják hitelesen megindokolni, miért. A gyerek tulajdonképpen csak szülei tanácsai szerint cselekszik, amikor tanítási időben inkább bandába jár, és használt mobiltelefonokkal kereskedik.
Az iskola követelményeivel való szülői közömbösség egy másik formája, amikor az éretlenségénél fogva még önállótlan gyereknek senki sem segít a szabályok betartásában. Sok szülő annyira elfoglalt, hogy nem ér rá reggel a gyereket maga kelteni és útnak indítani. Nem nézi meg az órarendet, nem segít becsomagolni, és fogalma sincs róla, hogy mikorra kellene kimosni a tornaruhát vagy beküldeni az osztálypénzt. Ezeknek a magukra hagyott gyerekeknek nagyon nehéz nem elkésni, nem bajba kerülni valami mulasztás miatt, viszont túlságosan könnyű be se menni az iskolába, hiszen induláskor már, érkezéskor még nincs otthon senki a családból.
Az iskolakerülés hátterében nemcsak motiválatlanság, de reménytelenség és szorongás is állhat. Ha egy kisgyerek akárhogy igyekszik is, soha nem jut sikerélményhez, mindig ő az, aki buta, lassú, rendetlen, akkor nem sok öröme van abban, hogy lelkiismeretesen bejár az órákra. Míg a még önállótlan alsó tagozatosok ilyen helyzetben csak félnek, szégyenkeznek és az osztályközösség peremére sodródnak, a kiskamasz már egyszerűbben oldja meg a helyzetet: ellóg az órákról. Ha megkérdik miért tette, azt feleli, hogy az órák unalmasak, a tananyag túl nehéz. Akár szerényebb értelmi képesség, akár valamilyen részképességzavar (pl. dyslexia, figyelemzavar, hiperaktivitás, stb.) okozza is a gyenge teljesítményt, fontos, hogy a szülő ne törődjön bele, hogy az iskola gyermeke számára csupa megpróbáltatásból és kudarcból álljon. A korrepetálás, részképességzavar esetén a speciális fejlesztés javítja a gyerek esélyeit az osztályban.
Másfajta beilleszkedési probléma okozza a szorongást azoknál a gyerekeknél, akik ugyan tanulmányi szempontból megfelelnek az iskolában, csak az osztály, vagy rosszabb esetben egy tanár, ellenséges velük. Ők magányosnak, védtelennek érzik magukat, félnek az atrocitásoktól, ezért inkább elkerülik az iskolát. Otthon azonban nem mindig számolnak be az őket ért sérelmekről, tulajdonképpen szégyellik, hogy kiközösítik őket. Az "utálom az iskolát" indoklás azonban nem ad elég támpontot a szülőnek a csavargás megértéséhez és az iskolába járás megkönnyítéséhez.
Szintén nehezen tudják megindokolni a lógást azok a kamaszok, akiknél egy általános rossz hangulat, depressziós életérzés okozza az iskolaundort. Néha csak annyit mondanak, hogy "nem volt kedvem bemenni". Egy krónikusan levert, kedvetlen embernek nagyon nehéz lehet a reggeli felkelés, az órai figyelem vagy a dolgozatokra készülés. Gyakran elindulnak ugyan az iskolába, de valahogy nem érnek be. Többnyire egy barátot, rokont keresnek fel, akivel nem érzik annyira magányosnak és szomorúnak magukat, mint az iskolában.
A lógás tehát nem feltétlenül egy súlyos jellemhiba, az erkölcsi züllés első nyilvánvaló jele. Tény azonban, hogy akik iskolába járás helyett az utcán lófrálnak, ismerkednek, számtalan veszélynek jobban ki vannak téve, mint a napot az osztályteremben töltő társaik. Akinél a lógás rendszeressé válik, előbb-utóbb megbukik, kimarad az iskolából. Mindenfajta képesítés nélkül azután könnyen válik munkanélkülivé, sodródik a társadalom peremére. Az utcán a galerikkel, a droggal, és a pénzszerzés kriminális módjaival is könnyebben találkozik egy fiatal, mint az iskolaudvaron. Az iskolából kimaradt fiatalok három és félszer gyakrabban válnak bűnelkövetőkké, hétszer gyakrabban élnek segélyből, és hatszor gyakrabban szülnek nem kívánt terhességből származó gyermeket, mint a tanulmányaikat befejező kortársaik.
Fontos tehát, hogy az iskolától való távolmaradást ne intézzük el egy-két pofonnal vagy igazgatói intővel, hanem a valódi okára is igyekezzünk rájönni! Az iskola és a család ne egymásra és a gyerekre mutogasson, hanem tegyen erőfeszítést azért, hogy a gyerek számára az iskolába járás ne legyen elviselhetetlenül nehéz!
