Az áldozatok

Emberáldozat (Florentine kódex)

Amerika európai felfedezői elé az új kontinens szépségei mellett meglepő, harcedzett férfiakat, sőt az első gyarmatosítókkal érkező bűnözőket is sokkoló képek tárultak. A prekolumbián (a Kolumbusz előtti) Közép-Amerika és Dél-Amerika inka területén az emberáldozat ugyanis általános vallási rítus volt. Az inkák és az aztékok külön szertartások keretében mutattak be emberáldozatot a templomban vagy egy hegytetőn, míg a maják csak alkalmilag, szent kutakba áldoztak embereket. Az emberáldozatot a papok nagy ünnepek alkalmával mutatták be - rendszeres időközönként az egész év folyamán. Az inkák csak súlyos válságok idején vagy különleges események alkalmából áldoztak embert. Az aztékoknál ez gyakoribb és általánosabban elterjedt szertartás volt. Az áldozat lehetett férfi, nő, gyerek - olykor állat is. Az inkáknál a nőket általában rituálisan megfojtották, a maják néha vízbe ölték az áldozatot, az aztékok egy áldozati obszidiánkéssel kivágták a szívét.

Az istenek szolgálatában

Azték áldozat kivágott szívvel.

A legtöbb áldozatot a Nap, az eső és a föld isteneinek mutatták be. Emberáldozat útján kerültek kapcsolatba az istenekkel, akiket táplálni kellett, hogy a kozmikus rendet fenntartsák. Az volt a hiedelem, hogy mivel az istenek feláldozták magukat a Nap és a Hold teremtése során, az embereknek is követniük kell az ő példájukat. Az aztékok és a Mexikó egyéb népei (toltékok, itzák) szemében az emberáldozat szent kötelesség volt. Az aztékoknál a Napot, Huitzilopochtlit rendszeresen kellett táplálni bátor foglyok szívével és vérével, különben hajnalonta nem tudott volna feljönni, s fénnyel elárasztani az aztékok földjét. A maja esőisten Chac tiszteletére bemutatott áldozatok egyikeként gyerekeket, szüzeket fojtottak kútba. A régi peruiak az áldozat élve megnyúzásával mutattak be rituális áldozatot.

Az ősi mexikóiak is nyúztak meg embereket elevenen, földművelési ünnepségeik során - az áldozat célja az volt, hogy a földet vérrel táplálják, biztosítva a bőséges kukoricatermést. Az ősi mexikóiak és a régi peruiak (inkák) is számos emberáldozatot mutattak be Inti napistennek és Virakocsa teremtőistennek. Miután az Inka a Napisten fia és képviselője volt, őérte is számos embert áldoztak fel. Ha egy új Inka lépett a trónra, kétszáz 10-15 év közötti fiút és leányt öltek meg az áldozati oltáron, kitépték a szívüket vagy megfojtották őket, átvágták a torkukat és vérükkel bemázolták az istenek képmásait. Ha meghalt a király, a szerencsétlenségek elkerülésére újabb áldozatokat hajtottak végre.

Tömeges áldozat

Aztél áldozati tőr

A hajdani Azték Birodalom lakóinak kultikus életében, vallásában mindig is központi helyet foglalt el a vér - valamint ehhez kötődően a véráldozat - motívuma. A vérnek ugyanis valamiféle mitikus őserőt tulajdonítottak: lényegében olyan életerőt kötöttek hozzá, amely világképük szerint a mindenség egészének működését biztosította. Úgy hitték, hogy az Ötödik Nap korát élik, amelyben a világ erőszakos véget ér. Ezt a pusztulást akarták halogatni az emberáldozatokkal, az isteneket - köztük Huitzilopochtli hadistent, az aztékok kegyetlen vérszomjas törzsi istenét (akit az életadó Nappal azonosítottak) - emberi vérrel kellett táplálni, hogy életben tartsák a Napot. Írott források számolnak be arról is, hogy az Azték Birodalom utolsó korszakában egyetlen nap alatt foglyok ezreit áldozták fel a tenochtitláni főtemplomban.

Általában a következő módon hajtották végre a rituális feláldozást: az áldozatot ráfeszítették az áldozati oltárra, egy szent kőre, négy pap leszorította a karját és a lábát, az ötödik pedig kitépte a még dobogó szívét. Ezután a holttestet ledobták a templom lépcsőjén, majd felszedték, és egy részét, így a combját, jutalomként adták a foglyul ejtőjének. Az aztékok egyes vallási szertartások során embert ettek, szigorú szabályokat követve. Így például szertartásosan ettek az ellenséges fogoly testéből, de csak a karját és a lábát volt szabad fogyasztani. Az áldozatok fejét pedig kitűzték a koponyaoltárra (chompantli), így a koponyákból valóságos falat raktak föl a templomokon kívül.

Forrás

• M. Coe - D. Snow - E. Benson: Az ősi Amerika atlasza, Helikon, Magyar Könyvklub, Bp., 1997
• Elizabeth Baquedano: Aztékok [aztékok, maják és elődeik - hitéletük, szertartásaik és virágzó civilizációjuk]. Park Kiadó. Budapest, 1997;
• Maria Longhena: Az ősi Mexikó [maják, aztékok és más Kolumbusz előtti népek]. Officina '96 Kiadó. 1998;
• Warwick M. Bray - Earl H. Swanson - Ian S. Farrington: Az Újvilág. Helikon Kiadó, 1989;
• Rudolf Drössler: Amikor a csillagok még istenek voltak. Kossuth Könyvkiadó, 1986