Az antikrisztus és a vég
A véggel való szembesülés nemcsak a diákokat érinti súlyosan, hanem a történelem majd minden korszakában riadalmat váltott ki. Az apokaliptikus víziókra a közeli világvége érzete adott kellő okot. Az emberek úgy érezték, hogy az antikrisztus eljövetelével véget ér a történelem, s mindenféle borzalmak várnak rájuk egészen az istenítéletig. Írásunkban annak jártunk utána, hogy ki is valójában a félelmetes antikrisztus, s milyen képességével tudta rettegésben tartani több ezer éven keresztül az embereket. Az antikrisztus az abszolút jó negatív tükörképe, vagyis az abszolút rossz, ami ember alakban jelenik meg, s a gonoszság minden eszközével fel van vértezve. Közvetlen "rokoni kapcsolatban" áll a sátánnal, az ördöggel, s számos formában (testi, lelki megpróbáltatások) keseríti meg az emberek életét.
A történelem különböző korszakaiban más- és másfajta formákat öltött, hol zsarnoki természete, hol ravaszsága, hol bűnös szenvedélye ragadta el az embert. Ha alaposabban megvizsgáljuk történelmi változatait, akkor láthatjuk, hogy ahány korszak, annyiféle antikrisztus volt, ebből pedig azt a következtetést vonhatjuk le, hogy az antikrisztus-ábrázolások valójában az adott korszellemre vezethetők vissza. Mélyreható elemzés után azt is kimutathatjuk, hogy az antikrisztustól való félelem hátterében többnyire valamilyen valós társadalmi, gazdasági, politikai, netán kulturális ok húzódik meg.
Az antikrisztus történelmi alakváltozatai
Először a zsidó kultúrában jelent meg mint a démonok fejedelme, azonban komolyabb jelentőségre csak a kereszténység történetében tett szert, maga a kifejezés is János apostol levelében szerepel első alkalommal mint hamis Krisztus. A keresztényüldözések idején Nérót azonosították az antikrisztussal, s ezután minden zsarnok uralkodónak megvolt az esélye arra, hogy ezzel a névvel illessék. A kereszténység korai századaiban felmerült a gyanú, hogy voltaképpen számos antikrisztus létezik, s idővel az összes eretneket ebbe a kategóriába sorolták, aki nem fogadta el a hivatalos dogmákat. Hispániában a reconquista harcok idején, illetve Bizáncban ugyanezzel a logikával az arab hódítókat nevezték a sátán szolgáinak, így a katonai, politikai ellenállás fanatikus vallási elemmel egészült ki. 991-ben döntő fordulatra került sor, ugyanis a reimsi zsinaton magát a pápát nevezték antikrisztusnak, s ettől kezdve számos esetben fordult elő, hogy Krisztus földi helytartójára vonatkoztatták ezt a titulust. Főként az invesztitúra-harcok során terjesztették a német-római császárok, de arra is volt példa, hogy maga a pápa vádolta meg ellenfelét azzal, hogy a sátán szolgájaként kívánja elveszejteni a pápát. II. Frigyes császár ellen egy egész pápai propagandagépezetet hoztak létre, amelynek az volt a feladata, hogy bebizonyítsa a császár antikrisztus voltát.
A XII. századtól a kolduló rendek radikálisabb képviselői is éltek ezzel a propagandaeszközzel, főként abban az esetben, ha a pápa nem volt hajlandó a rend reguláját szentesíteni. A ferencesek olyan mélyreható "elemzéseket" állítottak össze, amelyben hosszasan sorolták az egyházfő azon tulajdonságait, szokásait, melyek egyértelműen ördögi szövetségre vallanak. A hatalmas vagyon, a politikai hatalomra való törekvés, a világi életmód, a szegénység eszményének elvetése, a társadalmi hierarchia támogatása, a jobbágyság fenntartása mind-mind szerepelt a vádak, ismérvek között. Ebből is látszik, hogy nincs alapja annak az állításnak, hogy a pápát először Luther Márton nevezte antikrisztusnak. A reformáció előtt is sok eretnek irányzat vádolta ezzel az aktuális pápákat, ráadásul elméletüket látták beigazolódni a pápák avignoni fogságával, majd a nyugati egyházszakadással.
Kiveszőben az antikrisztus?
A reformáció korának jelentősebb újdonsága nem az volt, hogy a reformációs irányzatok, illetve a katolikusok kölcsönösen antikrisztusnak titulálták egymást, s különféle kiadványokban rajzokon is ebben a formában ábrázolták egymást, hanem az, hogy kezdetben a törököket, majd idővel az abszolutista uralkodókat illették ezzel a névvel. Többek között az Angliát elhagyó puritánok vádolták meg az angol királyokat azzal, hogy azért üldözték az igaz keresztényeket (értsd puritánokat), mert a sátán befolyása alá kerültek. Amerikában viszont már nem az apokaliptikus csüggedés határozta meg gondolatvilágukat, hanem az ezeréves birodalom közeli eljövetele. Úgy hitték, hogy rövidesen Krisztus második eljövetelével az antikrisztus végleg legyőzettetik, s azután Krisztus ezeréves uralma kezdődik meg a földön, ami az igaz keresztények megigazulásával jár. Ezért a legfőbb feladat már nem az antikrisztus elleni küzdelem, hanem az igaz egyház megszervezése volt.
A XVII. századtól az tapasztalhatjuk, hogy az antikrisztus Nyugat-Európában egyre jelentéktelenebb szerepet játszott, Kelet-Európában, főként Oroszországban viszont annál nagyobb jelentőségre tett szert. Ennek az volt az oka, hogy a pátriárka meg akarta reformálni a szertartásokat, ami a hívek jelentős részének ellenállása miatt egyházszakadáshoz vezetett. A reformokat elutasítók, a raszkolnyikok kezdetben csak azzal vádolták a cárt és a pátriárkát, hogy megszállta őket az Antikrisztus Szelleme, ám amikor üldözni kezdték a szakadárokat, akkor már a cárt magával az antikrisztussal azonosították. I. Péter uralkodása alatt még jobban elmérgesedett a helyzet, őt már nemcsak a raszkolnyikok, hanem a világiak egy része is antikrisztusnak nevezte. Többek között azért, mert gyökeres fordulatot idézett elő a reformokkal, kegyetlenül megadóztatta a jobbágyokat, de a legfőbb indok tulajdon fiának kivégzése volt.
A francia forradalom idején Franciaországban új erőre kapott az antikrisztustól való rettegés. Kezdetben az uralkodót, később a jakobinusokat, ezt követően pedig Napóleont ruházták fel antikrisztusi jelzővel. Ekkor azonban már csak szimbolikusan, retorikai fordulatként alkalmazták a megnevezést, s inkább a tevékenységükkel járó borzalmakat kívánták kifejezésre juttatni e név, fogalom gyakori használatával. A modern állam korában pedig gyakorlatilag ki is veszett az antikrisztus alakja, így hát nekünk sem kell félnünk a (szünet) vég(é)től ...
Forrás
- Bernard McGInn: Antikrisztus. Az emberiség kétezer éve a gonosz bűvöletében ADUPRINT, Bp., 1995
- Rüdiger Safranski: A gonosz avagy a szabadság drámája Európa K., Bp., 1999
