Immanuel Kant (1724-1804)
Königsbergben született egy szegény nyergesmester családjában. A hagyományos klasszikus neveltetést és oktatást a Collegium Fridericianumban kapta meg, ezáltal a latin nyelv és az antik szerzők szeretete egész életén át végigkísérte. 1740-ben beiratkozott a königsbergi egyetemre, ahol az orvosi és teológiai tanulmányok mellett leginkább a matematika és a metafizika problémái foglalkoztatták. (Tanulmányait házi tanítói tevékenységéből fedezte.) 1755-ben védte meg disszertációját a metafizika elveiről, s ettől kezdve a helyi egyetem magántanáraként dolgozott. (Oktatott matematikát, logikát, metafizikát, etikát, természetjogot, antropológiát, vallásfilozófiát, fizikai földrajzot, ásványtant, pedagógiát.) A königsbergi egyetemet az erlangeni és a jénai egyetem megtisztelő felkérésére sem hagyta el.
Ifjú éveiben társasági életet élő, életvidám egyéniség volt, később azonban kimért, szigorú napirend szerint élő megbecsült polgárrá változott: minden nap ugyanabban az időpontban indult szokásos sétájára - kivéve akkor, amikor értesült a francia forradalom kitöréséről, illetve az Emile, avagy a nevelésről című könyv olvasásakor. Rendszeressége és megbízhatósága folytán a helybeliek hozzá igazították az órájukat. Emellett hajnalban kelt s késő estig szisztematikus rendben végezte napi tudományos teendőit. Szülővárosát nem hagyta el soha, s a hagyomány szerint a város közelében lévő tengerpartot sem látta. Jellemét a porosz szellemiség, a pietizmus és a felvilágosodás formálta ki. Pályáját két nagy korszakra különítik el: az ún. kritika előtti (1746-1760) és a kritikai (1770-1790-es évek közepe) korszakra. A fordulatot Az érzéki és szellemi világ formájáról és elveiről c. írása jelezte 1770-ben.
Főbb művei
- Az ég általános természetrajza és elmélete (1755),
- A tiszta ész kritikája (1781, 1787),
- A gyakorlati ész kritikája (1788),
- Az ítélőerő kritikája (1790),
- Vallás a puszta ész határain belül (1793),
- Az örök békéhez (1796),
- Válasz a kérdésre: Mi a felvilágosodás (1784)
A fordulat előtti időszakban Kant a newtoni természetfilozófia és kozmológia (ld. Descartes) kérdéseivel foglalkozott, s ezáltal jutott a később Kant-Laplace elméletnek nevezett elképzelés felismeréséhez. (A Naprendszer nem a teremtés óta meglévő állapot, hanem az ősködből való fejlődés eredménye.) Kopernikusz, Kepler, Galilei és Newton tanait elemezte Az ég általános természetrajza és elmélete c. művében. Az 1750-es évektől figyelme a leibnizi és wolffi filozófia hatására a metafizika felé fordul. A lét és megismerés, a lét és gondolkodás azonossága és különbözősége foglalkoztatta. Ennek során elemezgette a racionalisták és az empiristák elméleteit, illetve azokat a nehézségeket, melyeket hosszas vitáik ellenére sem tudtak megoldani.
Végül Hume ébresztette fel Kantot a "dogmatikus szendergéséből", ugyanis a hume-i szkepszis hatására látta be, hogy sem a racionalizmus, sem az empirizmus nem oldhatja meg a filozófia aktuális válságát. Míg a racionalisták csak az észből származó ismereteket fogadják el igaznak, s ennek hatására kialakított merész észkonstrukcióik dogmatizmushoz vezettek, addig az empiristák a tapasztalatok hangsúlyozásával elvesztek a részletekben, és az agnoszticizmus eszméjéig sodródtak, azaz tagadták az igaz ismeretek létjogosultságát és a szubsztanciák megismerhetőségét. Hume az ok-okozati kapcsolatok lehetetlenségének feltételezésével (a megszokás szerepének hangsúlyozásával) Kantot a "kopernikuszi fordulat" eszméjére ébresztette. A tiszta ész kritikájában (2. Előszó) határozza meg a fordulat lényegét - a két korábbi irányzat ellentétének feloldását: eddig azt feltételezték, hogy a megismerő elme alkalmazkodik a tárgyakhoz a megismerés során, de a valóság az, hogy a tárgyaknak kell alkalmazkodniuk az ismereteinkhez, mert az értelem szabálya benne foglaltatik az emberben még mielőtt a tárgyak adva volnának. (Azaz a megismerés kognitív feltételei értelmileg meghatározottak már azelőtt, hogy a tárgyakat észlelnénk.)
A megismerésnek két módját állapítja meg: 1. a priori, "tapasztalat előtti", azaz minden tapasztalatot nélkülöző ismeret, 2. a posteriori, "tapasztalatot követő", azaz a tapasztalatból származó empirikus ismeret. Az ismeretek logikai ítéletek formájában válnak tudatossá.(ld. Arisztotelész formális logikája) Az ítéleteket Kant a logikai alany és állítmány alapján osztályozta: A) analitikus ítélet: az állítmány benne foglaltatik az alanyban. Pl.: A kör kerek. Az apa férfi. Az ilyen ítéletek az azonosság elve miatt nem ismeretbővítőek, s - az ellentmondás elve miatt - ellentétük szükségképp hamis. B) szintetikus ítéletek: Az alanyhoz olyan állítmány társul, amely korábban nem volt meg benne. Pl.: A tanár töltőtollal ír. Az ilyen ítéletek a tapasztalatra épülnek, ismeretbővítőek, de nem szükségszerűek (igazságuk nem általános érvényű).
A "tiszta ész" feladata Kant szerint ezáltal az kell, hogy legyen, hogy olyan a priori szintetikus ítéleteket ismerjen fel, amelyek egyszerre szükségszerűek (abszolút érvényűek), de egyben ismeretbővítőek is, azaz olyanok mint a matematikai ítéletek. (pl.: a 7+5 = 12 a priori szintetikus, mert cáfolhatatlan ítélet, viszont a tapasztalatból ered. A metafizika mindeddig analitikus ítéletekkel foglalkozott, s ezért spekulatív tudománnyá vált. A metafizika kilátástalan helyzetének kiküszöbölésére dolgozta ki Kant a "transzcendentális filozófiát": "Transzcendentálisnak nevezem azt a megismerést, mely nem annyira a tárgyakkal foglalkozik, mint a tárgyak megismerésének módjával, amennyiben a priori lehetséges." (A tiszta ész kritikája)
Kant megfigyelte, hogy az értelem a priori formái, az idő és a tér adják meg a természettudományos ismeretek bizonyosságát, azaz az értelemben lévő két szemléleti forma megelőzi a tapasztalást, s így még mielőtt megtapasztaltunk valamit, már - eleve - tudhatjuk, hogy a megtapasztalandó dolgot időben és térben létező jelenségként fogjuk érzékelni. A tér nem empirikus fogalom, hanem a priori képzet (egyfajta velünk született képesség), a külső érzékek minden jelenségének formája. Az idő szintén nem empirikus fogalom, apriori adott, szükséges képzet, végtelen, a változás fogalma csak általa lehetséges. A tér és az idő - mint szemléleti formák - az emberi értelem számára rendezik a dolgokat, képzeteket, s emiatt az emberi értelem nem passzív, hanem aktív formáló szerv, mely az emberi elmére ható ingerek közül szelektál. A térben és időben szemlélt dolgok a jelenségek, azaz a puszta képzetek, amikkel a transzcendentális esztétika foglalkozik. A képzeteknek "egy közös képzet alá rendezése" a fogalom, melyet a transzcendentális logika vizsgál.
Kant gnoszeológiájában hangsúlyozza, hogy a megismerés során csak a jelenségvilág tárul fel előttünk, a magánvaló - a Ding an sich - viszont nem. Ezt az agnosztikus álláspontot vonták kétségbe a klasszikus német filozófia képviselői, s különböző megoldási módokkal szolgálnak a magánvaló megismerésére vonatkozóan.
Kant: Az emberiség egyetemes történetének eszméje világpolgári szemszögből
Az emberi cselekvéseket általános természettörvények határozzák meg éppúgy, mint minden más természeti eseményt. A történelem, amely e jelenségek elbeszélésével foglalkozik, azt reméli, hogy bármily mélyen rejtezzenek is ezek okai, ha az emberi akarat szabadságának játékát nagyban szemléli, képes felidézni annak szabályszerű menetét, s mikéntjében, amely az egyes szubjektumokon1 zavarosnak és szabálytalannak látszik, az egész nemet tekintve felismerheti kezdeti adottságok állandó, bár lassú fejlődését. Az egyes emberek, sőt akár az egész népek, nemigen gondolnak arra, hogy amikor mindenki a maga feje szerint, s az egyik gyakran a másik ellenére, a maga szándékait követi, akkor anélkül, hogy észrevennék, mint valamely vezérfonalon, a természet szándékai szerint járnak, s olyan célokért dolgoznak, amelyek, ha ismernék is őket, nemigen felelnének meg érdekeiknek.
Mivel az emberek nem pusztán ösztönszerűen cselekszenek, mint az állatok, de egészében nem is átgondolt terv alapján járnak el, mint az értelmes világpolgárok, lehetetlennek tetszik, hogy tervszerű történelmük legyen (mint pl. a méheknek vagy a hódoknak). A szemlélő óhatatlanul bizonyos bosszankodást érez, ha viselkedésüket a világ nagy színpadára állítva nézi, s a részletekben megcsillanó bölcsesség ellenére végül is azt tapasztalja, hogy végső soron és egészben véve bolondságból, gyermeki hiúságból, sőt ráadásul gyakran gyermekes gonoszságból és rombolási vágyból van az egész összeszőve2, s így végül nem tudja, mit is gondoljon kiváló tulajdonságaira oly rátarti nemünkről. [...]
Második tétel
Az emberben (mint az egyetlen értelmes földi teremtményben) az észhasználatot célzó természeti adottságok csupán a nemben fejlődhetnek ki teljesen, nem pedig az individuumban. [...]
... minden egyes embernek mértéktelenül soká kellene élnie, hogy megtanulja természeti adottságainak tökéletes használatát; vagy pedig, ha a természet rövidre szabta élettartamát (mint ahogy ez a valóságban történt), a felvilágosodást egymásra hagyományozó nemzedékek talán beláthatatlan sorára van szükség ahhoz, hogy nemünkben e csírák a fejlődés ama fokára jussanak, amely céljának teljesen megfelel. Az emberek, jámboran, mint legelő juhaik, aligha emelhetnék létük értékét barmukénál magasabb fokra, nem töltenék ki azt a teret, amelyet a teremtés eszes természetüknek megfelelő céljuk számára nyitva hagyott. Hála hát a természetnek az összeférhetetlenségért, a rosszakarón versengő hiúságért, a ki nem elégülő uralom és bírvágyért! Ezek nélkül örökre kifejletlenül szunnyadnának az ember rendkívüli természeti adottságai. Az ember egyetértésre törekszik, de a természet jobban tudja, mi tesz jót az emberi nemnek, s viszályt akar.
Hegel
Az ember kényelmesen és elégedetten akar élni, ám a természet azt akarja, hogy a hanyagságból és tétlen elégedettségből munka és fáradalmak közé jusson, hogy aztán feltalálja azokat az eszközöket, melyek segítségével bölcsen ismét megszabadulhat tőlük. Az erre szolgáló természetes ösztönzők, a társiatlanság és az általános ellenállás forrásai, amelyekből oly sok baj származik, amelyek mindazonáltal az erők új megfeszítésére s ezzel a természeti képességek bőségesebb kifejlesztésére indítanak, egy bölcs Teremtő elrendezéséről árulkodnak, s nem valaminő gonosz szellem kezéről, aki belekontárkodott annak nagyszerű művébe vagy irigyen megrontotta azt.
Nyolcadik tétel
Az emberi nem történetét nagyrészt a természet arra irányuló rejtett tervének megvalósításaként tekinthetjük, hogy létrehozzon egy belsőleg és - mint ami ehhez szükséges - külsőleg is tökéletes államformát, mint az egyetlen olyan állapotot, amelyben teljesen kifejlesztheti az emberiség összes természeti képességét.
Ez a tétel mintegy következménye a megelőzőnek. Látjuk: a filozófia tartalmazhat bizonyos chiliasmust3, de csupán olyat, amelynek megvalósításához, ha csak távolról is - maga a megvalósulás eszméje is hozzásegíthet, amely tehát minden, csak nem puszta rajongó álmodozás. A kérdés csak az, hogy a tapasztalatnak sikerül-e a természeti szándék eme megvalósulási folyamatából valamit felfedeznie. [...]
... Habár ez az állam ma még csak nyers tervezetként van meg, mégis 1assan felbuzdul az érzés valamennyi tagjában, melyek mindegyikének érdeke az egész fenntartása, s ez remélnünk engedi, hogy az átalakulás forradalmai után egyszer végre létrejön az, ami a természet legfőbb célja, nevezetesen az általános világpolgári állapot, mint azon anyaöl, amelyben az emberiség minden eredeti képessége kifejlődhet4.
Kilencedik tétel
Látszólag meghökkentő és értelmetlen ötlet a történelemnek egy olyan eszme alapján történő kifejtése, amely azt szabja meg, hogy miképpen kellene folynia a világnak, ha bizonyos értelmes célok vezetnék - úgy tetszik, ilyen meggondolások csupán regényes történetet eredményezhetnek. Ám ha feltehetjük, hogy a természet nem cselekszik terv és végcél nélkül, még az emberi szabadság játékában sem, akkor ez az eszme mégiscsak használható; s még ha nagyon rövidlátók vagyunk is ahhoz, hogy intézkedéseinek rejtett mechanizmusát áttekintsük, ez az eszme akkor is vezérfonalul szolgálhat arra, hogy az emberi cselekvések különben tervszerűtlen halmazát, legalábbis nagy vonalakban, rendszerként ábrázoljuk.
A természet - vagy jobban mondva: a gondviselés - ilyetén igazolása nem éppen mellékes indítéka annak, hogy a világ szemléletében egy különös nézőpontot válasszunk. Mert mi értelme volna magasztalni és a az épületes szemlélődés tárgyául ajánlani a teremtésnek az értelem nélküli természeti világban megnyilvánuló bölcsességét és nagyszerűségét, ha a legfőbb bölcsesség színpadának azt a részét, amely mindennek célját kell hogy tartalmazza - az emberiség történelmét -, folytonos ellentmondásban találnók e bölcsességgel, s megpillantása arra kényszerítene bennünket, hogy kedvetlenül elfordítsuk róla tekintetünket, s ha kétségbe vonva, miszerint valaha is egy beteljesült értelmes célt lelhetnénk benne, azt csupán egy másik világban remélhetnők?
Szándékom félreértése lenne azt hinni, hogy a világtörténelemre vonatkozó eme elképzelésemmel, amely bizonyos értelemben a priori5 vezérfonalat tartalmaz, ki akarom szorítani a tulajdonképpeni, pusztán empirikus történelmet6, csupán arra vonatkozó gondolat ez, hogy egy filozofikus elme (amelynek különben nagyon is járatosnak kellene lennie a történelemben7) hogyan próbálkozhatnék egy másik álláspontról elindulva.
Jegyzetek, fogalmak
- egyes szubjektumokon: itt az egyes eseteket tekintve
- Vesd össze Voltaire Candide című művében a főhős álláspontjával, illetve a leibnizi lex optimi (a lehető világok legjobbika) elképzeléssel!
- chiliazmus: (gör.) khilioi = ezer szóból. Arra vonatkozó tan és annak várása, hogy beköszönt a Földön Krisztus újbóli eljövetelekor az ezeréves birodalom, majd ezt követi az utolsó ítélet. (Jn., 20.)
- Kantnak a háborúkat és az ellentéteket felváltó örök békére és az államközi viszonyokat világméretekben harmonikusan szabályozó jogrendszerre vonatkozó elképzeléseit Az örök békecímű írásában foglalta össze.
- a prirori: előzetesen feltett, azaz tapasztalat nélküli elképzelés, látásmód.
- empirikus történelem: Az empirikus történetírás és a történetfilozófia megkülönböztetéséről van szó. Míg az empirikus, vagyis tényszerűen rögzítő történész mintegy krónikása a történelmi eseményeknek, a filozófus ezek mélyebb értelmének, összefüggésének feltárója. (Ezt a megkülönböztetést többek között Hegel is alkalmazza.)
- Az itt vázolt program (gondviselés igazolása, a világtörténelem megismerése) két dolgot feltételez: a történelmi tények alapos és szerteágazó ismeretét és filozofikus szemléletet. A kettő egyesítése a XIX-XX. századi történetfilozófia egyik alapkérdése lesz Kant nyomán.
Kérdések, feladatok
- Vessük össze Kant és Herder történelemszemléletét! Milyen közös és eltérő felvetéseket tudunk kimutatni?
- Mely eszmeáramlat hatása érvényesült Kant bölcseletében? Állításod a forrásban szereplő elemek segítségével igazold is!
- Melyek a kanti történetbölcselet kulcsfogalmai?
- Kant szerint mi a történelem mozgatórugója?
- Mi a történelem feltételezett célja és értelme Kant szerint?
- Milyen szerep hárul az egyénre, illetve az emberi nem egészére? Mi a különbség oka?
- Reálisak-e Kantnak a jövőre vonatkozó felvetései, reményei?
- Miként értelmezhető a Kant-szöveg első mondata, mely szerint az emberi cselekvéseket is általában a természettörvények határozzák meg.
