Az életút

Szapolyai János

Mátyás halálának évében (de mindenképp 1480 után) a Szerém megyei Kamancon született. Apja Corvin János szolgálatában álló magyar nyelvű jobbágy volt. Ő maga Gyulán végezte tanulmányait, s minden bizonnyal ferences rendi szerzetesek taníthatták, legalábbis emlékiratából kivilágló szemlélete erre utal. Szülőföldje a Hunyadiak birtokán volt, s a Corvin családdal szoros kapcsolatban állhatott, hisz 1508-ban Corvin Erzsébet, majd 1510-ben Corvin János özvegyének temetésén énekelt. 1514-ben pappá szentelték, s különböző főuraknál (pl. Perényi Ferenc váradi püspöknél) töltött be kápláni teendőket. A Dózsa-féle parasztfelkelést még otthon élte át, a nemesi bosszú mértékét némileg túlzottnak ítélte. Igaz, papi vonalon való személyes felemelkedését is gátolták az 1514 őszén hozott törvények, így szolidaritása nem tekinthető pusztán erkölcsi indíttatásúnak.

Idővel eljutott II. Lajos király udvarába, ahol 1521-1523 között különböző püspökök szolgálatában végezte a papi teendőket (s egyúttal képviselte a délvidéki szerbek érdekeit is). 1523-ban aradi kanonok, majd udvari káplán lett. Bár kortársai és földijei leginkább hivatali ügyek elintézése okán keresték fel, mindazonáltal mégis meglepő, hogy még pap korában is világi ruhában járt. A mohácsi katasztrófát megelőzően királyi káplán volt, s e minőségében II. Lajost el is kísérte a mohácsi síkra, de a katasztrófát megelőzően már otthagyta a sereget. A mohácsi csatát követően Szapolyai János mellé állt, mint udvari káplán szolgált nála, s urát még Lengyelországba is elkísérte. Szapolyai azonban nemcsak lelki atyaként tartott igényt Szerémire, hanem udvari mulattatóként, küldöncként és kémként is foglalkoztatta.

Szapolyai János halálakor sem állt át, hanem hűen szolgálta János Zsigmondot. Amikor Buda török kézre került, akkor az özvegy királynéval, Izabellával Erdélybe költözött. Fráter György megbízatásából Konstantinápolyban is megfordult (1548). 1558-ban elnyerte az esztergomi kanonok címet. A reformáció idején is kitartott katolikus hite mellett, s a protestánsokkal szemben is mértéktartóan és elfogulatlanul fogalmazta meg véleményét, ráadásul a katolikus főurak körében tapasztalt visszásságokat sem hallgatta el.

Szerém megye

Fráter György

Verancsics Antal buzdítására megírta emlékiratait, melyben Magyarország 1456-1543 közötti időszakának főbb eseményeivel kapcsolatos ismereteit és visszaemlékezéseit vetette papírra. Az Epistola de perditione regni Hungarorum, vagyis a Levél Magyarország romlásáról magyaros nyelvezetű (szerb kifejezésekkel is színesített) latinsággal íródott valamikor 1545 tájékán. (Aki nem tudott magyarul, az helyenként nem is érthette a művet.) Emellett e mű sajátossága az is, hogy nem folyamatukban írja meg a történeti eseményeket, hanem jelenetekben, epizódsorozatokban, s számos mendemondával és adomával színesítette írását - ezek nagy valószínűség szerint a nép körében elterjedt szóbeszédeken alapulnak.

Bár nem a humanista írók alapos forráskezeléséről tanúskodnak a sorok, kritikai érzék hiányával mégsem vádolható, s valóban forrásértékű és szuggesztív írásról van szó, hiszen az eseményeket jórészét szemtanúként is megélte. Azokat az eseményeket írta meg legrészletesebben, melyeket személyesen is átélt. Igyekezett tágabb összefüggéseket is feltárni, de a korabeli közvélemény általános felfogásán túl nem igazán jutott (pl. az ország bajainak oka a belső anarchia miatti isteni büntetés), morálteológiai alapokra épülő erkölcsi ítéletei is a humanista történetírás felől szemlélendők.

Műve hosszú évszázadokra elveszett, s csak a XIX. sz-ban - Verancsics Antal gyűjteményében - találták meg újra. Barlay Ö. Szabolcs így összegzi a történeti munka jelentőségét: "... téved az, aki történeti hitelességet vár el tőle. ... ennél szemléltetőbb, izgalmasabb munkát a Mohács körüli évtizedekről kevesen írtak, mert úgy ábrázol, hogy önként ítéletet mondat szereplőivel saját maguk és sorsuk felett." (34.) Az utolsó biztos adatok 1548-49-ből valók, amikor az idős egyházfiról annyit tudhatunk, hogy a bécsi egyetemet látogatta. Sajnos sokáig nem tehette, mert Fráter György Konstantinápolyba küldte, ahol ötször is megfordult ebben az időszakban. Pontosan nem tudni mikor, feltehetően esztergomi kanonokká történt kinevezése után nem sokkal, 1558 táján hunyt el.

Forrás

• Szerémi György: Magyarország romlásáról Szépirodalmi K. Bp. 1979
• Mohács emlékezete Európa K. Bp. 1987
• Gunst Péter: A magyar történetírás története Csokonai K. Debrecen, 2000
• Barlay Ö. Szabolcs: Romon virág Gondolat K. Bp. 1986
• Magyar reneszánsz udvari kultúra Gondolat K. Bp. 1987
• A magyar irodalom története I. Akadémiai K. Bp.1964