A gólyakalifa

A regény címe, A gólyakalifa egy az Ezeregyéjszaka meséi-béli történetre utal, melyben egy kalifa kíváncsiságból gólyává változtatja magát, ám gólyává változva elfelejti a varázsszót, aminek segítségével újra emberré lehetne. A mese jól végződik, egy hűséges barát segítségével ugyanis megoldódik a szörnyű probléma.

Kevésbé szerencsés Babits regényének hőse, Tábori Elemér, akinek élete a lehető legnagyobb rendben zajlik kiskora óta: előkelő, harmonikus család gyermeke, szép testű, jó vágású fiatalember és rendkívül jó eszű: egyszóval a család és az iskola büszkesége. Tehát minden tökéletes az életében, egészen addig a szörnyű napig, amíg rá nem ébred, hogy álmai kissé különösebbek a normálisnál: álmaiban egy másik ember, egy árva, szerencsétlen és csúf inasfiú életét éli a legteljesebb valószerűséggel. E felismerés után felborul mindennapjainak nyugalma, az ébrenlét és az alvás váltakozásával együtt váltakozó két élete zaklatottá teszi, az őrültség határára sodorja a kétségbeesett fiút. Másik élete valóságos ellenképe Tábory Elemér-életének: ennek szereplői mintegy saját inverzükként jelennek meg az inasfiú életében, s ő maga is mindenben saját maga ellentéte: egy gyűlölködő, keserű ember, aki még a gyilkosságtól sem riad vissza. Mindebben a legszörnyebb, hogy az álom olyannyira intenzív és valószerű, hogy Tábori Elemér (s az olvasó is) hamar elbizonytalanodik, melyik is a valódi, s melyik csak álom. Hosszas kínszenvedések után hősünk arra szánja el magát, hogy inas-önmagát öngyilkosságra bírja, hogy ily módon megszabaduljon személyiségének eme állandóan kísértő, szégyenletes alteregójától. A kísérlet azonban "túl jól" sikerül: az inas halála egyben Tábori Elemér életének végét is jelenti: holtan találják szobájában, homlokán lőtt sebbel, de semmiféle fegyvert nem találtak körülötte.A misztikus történet magával ragadó erejét még jobban fokozza, hogy Tábory Elemér önéletírásaként bontakozik ki előttünk, egyes szám első személyben elbeszélve, a tragikus végkifejletet pedig az író leveléből ismerjük meg.

A gólyakalifa és Freud álomtana

Nem csoda, hogy a különös, borzongató, nyugtalanító történet az olvasók kedvencévé vált. A korabeli közönség a freudi lélektan nagyszerű irodalmi "adaptációját" látta a regényben, a kritikusok pedig a fantasztikus irodalom első magyar remekeként ünnepelték. A regény és a freudi lélektan közötti kapcsolat felemlegetése nem erőltetett. Babits ismerte Freud munkásságát, s a pszichológus mélylélektani értekezései, a felettes én és az id "felfedezése" minden bizonnyal ihletőleg hatottak rá. A regényben ugyanakkor számos olyan érvet találunk, ami azt igazolja, hogy Babits korántsem egy súlyos pszichiátriai jelenség irodalmi megörökítésére törekedett, s hogy a freudi álom- és lélektannal való egyezés csak felszínes olvasó számára lehet kétségtelen.
Az első jelenség, ami az olvasóban felkelti a gyanút, hogy amit olvas, az sokkal inkább irodalom, mint pszichológia, az, hogy Tábori Elemér és alteregójának élete óramű pontossággal kezdi váltani egymást, egyikük legrövidebb elszunyókálása rögvest felébreszti a másikukat, vagy Tábori Elemér virrasztása a jegyző életében elalvást jelent. Felmerül az olvasóban a gyanú, hogy talán ennyire pontos időbeli megfelelés egy valós betegség esetén nem lehetséges. S gyanúnk nem alaptalan, Tábory Elemér különös álmát pontosan fedő álomelmélet valóban nem létezik .
Egy másik szövegbéli érv ennél sokkal explicitebb. Mikor Tábory Elemérben tudatosul kettős énje, a szakirodalomhoz fordul segítségért. Megtudja, hogy léteznek az övéhez hasonló esetek, ám az ő esete abban rendkívüli, hogy két énje tud egymásról.

Babits és az álmok

Az álom-témát tehát Babits sokkal inkább irodalmian ragadja meg, mint tudományosan. Külön érdekesség, hogy a furcsa álom témája végigkíséri egész életművét. Babits éppen saját gyakorta jelentkező nyomasztó álmai miatt mutatott különös érdeklődést az álmok iránt, amely verseiben és filozofikus írásaiban is megmutatkozik. 1906-ban született, Az örök folyosó című verse szorongásos álmairól tanúskodik:

AZ ÖRÖK FOLYOSÓ

A véghetetlen portikusznak
egyhangu oldalívei
rejtett forrásu fényben úsznak.

Mi haszna széttekinteni?
A síma égnek semmi ránca
s szemed a földet nem leli.

S tán e nagy ívek néma lánca
a végtelenbe fűzve nyúl:
holt oszlopoknak méla tánca

huzódva, mozdulatlanúl
légtengelyén az üres ürnek,
s a külső sötétig vonúl,

hol a Pokol lakói fülnek.
Mindegy! ásít az út elém!
Ó boldogok, kik nyugton ülnek.

De engem űztön űz a Rém,
kire nincs szem, mely visszanézzen,
s előre, bármi les felém,

futok gyáván, futok merészen,
habár előre jól tudom,
nem érhetem végét egészen

s bárhol bukom, felén bukom
s e súlyos álmok összezúznak
s maradok majd a féluton,

míg a végetlen portikusznak
egyhangu oldalívei
rejtett forrásu fényben úsznak.

(S megint elölről.)

A téma a '30-as évek költészetében is előkerül:

ÁLMOK KUSZA KERTJEIBŐL

Álmodtam én és az álom, az álom én magam voltam.
Kertben bolygtam, és magam voltam a kert, ahol bolygtam,
a kert, ahol bolygtam és bolygok, botlódva bozóttól bozótig,
mint ki éjjel jár tapogatva és az árnyaktól húzódik.
Gonosz ligetben járok én, utamat nem látom előre,
és mégis biztosan tudom, hogy kijutok egyszer belőle.
Nem lesz az márma, sem holnap, sem holnapután, s azután sem,
és jól tudom, hogy nem lesz még halálom különös óráján sem,
s nem az idők végén - az idő sohsem érheti végét:
hanem az idők mögött valahol, hol az Isten tartja székét.

S veszélyesen, mintha az ürben egy csillag egy másikra hullna,
hullt, kedvesem, kertemre kerted és testvér álmod álmomra.
Most titkosan egy helyen két kert, és két álom olvad keverve,
mint egy lemezen két fénykép, vagy két hang egyszerre leverve.
Mintha külön nem volna elég útvesztő lelkünk vagy testünk,
egymásra dobott két háló, egymás zavarába estünk.
Egymás élete szörnyeivel tele minden bozótunk:
dupla sürüségben járunk mi, s kézfogva tapogatózunk.
Vagy néha dacosan, ha egymás lázas kezét eleresztjük,
nem vagyunk sem egy már, se kettő, magunkat is vele vesztjük.

Óh, nem vagyunk mi boldogok, se tiszták, se jók, se bölcsek.
Életünk a kócos erdők ágainál kúszább és törtebb,
ezer rosszaságtól sötét és könnyektől nedves;
de a lombok végül is egymást a nyilt égbe ölelik, kedves,
mely fényes homlokkal hajol ránk, mint dajka az ébredezőre...
s egyszer simára gombolyul minden ami zilált és dőre.
Nem lesz az márma, sem holnap: az idő csak oszlopos tornác.
A Takács a napok mögött ül, amik során élve túl nem látsz.
Durva cselédei tépik álmaink kócát, a Sorsok,
mely gubancban hever előtte s nagy kezeik szelében borzog.

Rémisztő álmok zaklatják a Halálfiai című regény főhősét, Imrust is. Tudományos írást az álomról Babits 1905-ben jelentetett meg a Magyar Filozófiai Társaság Közleményében.