Kozmosz az emberben
Farkas Zoltán
2007/11/21 23:01
2932 megtekintés
A cikk már legalább egy éve nem frissült, az akkor még aktuális információk lehet, hogy mára elavultak.

Az emberiség hajnalán alakult ki az a nézet, miszerint az ember a kozmosz tükröződése, és a makro- és a mikrokozmosz közti összefüggéssel új megvilágításba helyezte a kozmoszt és az embert. E két valóság szimmetriája számos tanulsággal is szolgált.

Minden világ a Mérhetetlen része,
Az isten is a Lelkek Egy-Egésze.
József Attila: A Kozmosz éneke

A mitológiától a filozófiai felvetésig

Orpheus lírája

A mikrokozmosz kifejezés alapvetően két görög szó összetétele, a mikrosz = kicsi és a kozmosz = világ összekapcsolása révén jött létre. Mint oly sok felismerés, a (makro)kozmosz és az ember világa közötti szoros kapcsolat, szimmetria feltételezése is a görögökre vezethető vissza, bár bizonyos vallási képek tekintetében a potamikus társadalmakban is tetten érhetők bizonyos változatai (a folyó mint a makro- és mikrokozmosz jelképe, pl. az alvilág folyója), Indiában pedig a kasztrendszer, valamint a tantrikus jóga alapjául szolgált (csakrák mint energiaközpontok). Kínában az első ember (Pan Ku) óriás testéből keletkezett a világ, melyben az ember az ég és föld közvetítője. Ebből indult ki a kínai orvostudomány is, mely szerint a az emberi testrészek és a természeti erők között összefüggés mutatható ki. A betegség oka a természeti erők emberen belüli egyensúlyának megbomlás.

A skandináv mitológiában Ymir ősóriás feláldozásával, testének feldarabolásával jött létre a földi világ.

„Ymir húsából
hasították a földet,
véréből vették a tengert,
hegyekké csontjait törték,
hajából csomóztak erdőt,
eget koponyája kerít” (Edda, Grimnír-ének)

A Biblia is ismeri a makrokozmosz és a mikrokozmosz közötti analógiát, de itt már az ős-ember nem a makrokozmosz forrása, hanem terméke, célja. A teremtéstörténet szerint az ember Isten képmása és hasonlatossága: „Isten újra szólt: Teremtsünk embert képmásunkra, magunkhoz hasonlóvá” (Ter 1,26). A keresztény egyházkoncepcióra is hatott a két világ elmélete, ugyanis az egyház nem más mint Krisztus teste, az Egyház feje pedig Jézus Krisztus.

A görög mítoszokban a kozmoszt gyakran óriási emberként jelenítették meg, másfelől az antropomorfizmus megnyilvánulásaként az embert a mindenség kicsinyített másának vagy tükörképének tekintették. A görögök körében a jelenséget talán Anaximenész vagy Herakleitosz fogalmazta meg először, ám a fogalmat ők még bizonyosan nem használták. A püthagoreus hagyományban is felbukkant, a lírában mint a kozmikus harmónia szimbólumában, ugyanis a líra húrjainak száma (hét) a világegyetem harmóniáját jelzi (a görögöknél a tökéletességet a hetes szám fejezi ki), ezáltal a líra olyan mikrokozmosz, amely a makrokozmosz megfelelője. Platón

A két kozmosz közti összhang egyik legplasztikusabb megfogalmazása azonban Platónhoz kapcsolható: "A bölcsek is azt mondják, Kalliklész, hogy kölcsönösség, barátság, egybehangzó rend, józan mérték és igazságosság fűzi össze az eget s földet, az isteneket s az embereket. Ezért nevezik a mindenséget kozmosznak vagyis világrendnek." (Gorgiasz, 508)

Démokritosz a természet vizsgálata során arra a következtetésre jutott, hogy "az emberben, ebben a kis kozmoszban" helye van a testi, anyagi, illetve a szellemi, isteni vonatkozásoknak egyaránt. Ezt az organikus világszemléletet tételező gondolatot Arisztotelész is átvette, azzal a különbséggel, hogy mikrokozmosznak már nemcsak az embert, hanem az összes élőlényt tekintette.

"... a lélek bizonyos értelemben azonos minden létező dologgal. Mert vagy érzékelhetőek a dolgok, vagy elgondolhatóak; a tudás pedig bizonyos értelemben a tudott dolgokkal, az érzékelés az érzékelhetőkkel azonos. [...] Szükségszerű, hogy vagy magukkal a dolgokkal, vagy a formákkal legyen azonos. Ám a dolgokkal nyilván nem lehet azonos, hiszen nem a kő van a lélekben, hanem a formája. Ennélfogva  a lélek olyan, mint a kéz. A kéz ugyanis a szerszámok szerszáma, az ész pedig a formák formája, az érzékelés meg az érzékelhetők formája."

Arisztotelész a mikrokozmosz, vagyis az élőlény önálló mozgási képességéből következtet arra is, hogy a makrokozmosz is képes önmagából vett, tudatos mozgásra, amiből az is következik, hogy a makrokozmosz előtt is kellett, hogy létezzen a mozgás. A sztoikusok is párhuzamot láttak a világot uraló értelem és az egyes emberi cselekedetek között, de ez nem az ember és világ hierarchikus ontológiai státuszából eredt, hiszen a sztoa követői maguk is organikus világképből indultak ki. Ez a mitológikus hagyatéknak tekinthető világkép a természettudományok kialakulásáig abból a feltételezésből indult ki, hogy az ember egy organikus egésznek, a mikrokozmosznak szerves része, ebből adódóan szükségszerűen képezi le azt kicsiben. Platónhoz nyúlt vissza a plótinoszi bölcselet, melynek alfája és omegája ugyancsak az organikus egy-ség, melyből emanálódik a szellem, majd a többi hiposztaszisz. Az ember, mely ugyanezen egynek, szellemnek a "leszármazása", ezért az a legtermészetesebb törekvése, hogy visszatérjen az eredendő egy-ségbe.

Erre az ember amiatt válhat alkalmassá, mivel egyszerre testi és szellemi létező, vagyis univerzum kicsiben, azaz mikrokozmosz. Hogy célját végrehajthassa, le kell, hogy vesse magáról az anyagiság terhét, ami aszkézissel, illetve a jó és a szép felé törekvéssel - vonzódással - vágyakozással érhető el. E vallási kontextusba helyeződött filozófiai szemlélet mind a keresztény, mind az iszlám vallásban visszhangra talált (ez utóbbira főként hispán területeken találhatunk számos példát).

Középkori teóriák

Homo - Leonardo

A középkorban Nicolaus Cusanus (1401-1464) vitte tovább a görög felismerést, aki a panteizmusból kiindulva vallotta az univerzum és Isten egységét, illetve az univerzum és a mikrokozmosz (az ember) szoros összefüggését. Cusanus szerint az összefüggés arra vezethető vissza, hogy Istenben minden ellentét feloldódik („coincidentia oppositorum”), ezért a világ mintegy Isten testeként jelentkezik. Az ember mint az isteni eszme képmása, az emberi ész mindig Istenre irányul, és neoplatonikus hatásra a mikrokozmosz, az ember mértékének a makrokozmoszt, Istent tekinti.

"Csodálatos dolog: az ész tudni vágyik... Nem elégednék meg önmagával, ha olyan kevéssé tökéletes Teremtő hasonmása lenne, aki nagyobb és tökéletesebb lehetne. Végtelen és felfoghatatlan tökéletessége következtében nagyobb minden tudhatónál és felfoghatónál. Ezt mondja Istenének minden tevékenység, és hogy ennek az Istennek és semmiképpen sem csekélyebbnek a képmása."

Ez a fajta panteista világkép jelentkezik Paracelsusnál, Giordano Brunonál ("natura est deus in rebus" - a természet a dolgokban rejlő isten) és Jakob Böhménél, a német misztikusnál. Érdekes, hogy a mikro- és makrokozmosz azonosításának igénye nemcsak a magas kultúrában honosodott meg, hanem a népi kultúra is magáévá tette egy igen csak rendhagyó gondolatmenet keretében, amit részletekbe menően Mihail Bahtyin tárt fel. Ez a fajta groteszk felfogás arra épül, hogy az emberi test kozmikus elemekből épül fel, ennek folytán mintegy magában hordozza az univerzumot, a makrokozmoszt. Az evés, ivás révén falja fel az ember a világot, illetve úrrá lesz rajta, amikor viszont meghal, akkor mintegy visszaolvad belé. Ez a leegyszerűsített világkép köszön vissza, amikor a föld izzadságára vezetik vissza a tengervíz sós ízét, a hévizeket óriások vizeletének tekintik, a föld nyílásait pedig (pl. kút, barlang) az elnyeléssel fenyegető pokol szimbólumának tekintik.

A reneszánsz korban Paracelsus, Galenus és Leonardo kívánt bizonyítékokat felhozni arra vonatkozóan, hogy az élő organizmusban a kozmikus Egész tükröződik, vagyis az ember is a mindenség kicsinyített mása, ebből adódóan önmagából képes kifejleszteni lényegi tartalma folytán a világot: “nem veszik észre, hogy ami fönt, meg ami lent van az egy.” (Paracelsus) Ráadásul a világ megismerése voltaképpen nem más, mint az emberi belsőnek a külvilágban kibontakozó megnyilvánulása. Vitruvius és leonardo embere ma Az arisztotelészi, neoplatonikus tanokon és a veritas duplex elvén nevelkedő, a kétfajta hagyományt szintetizálni kívánó Pietro Pomponazzi (1462-1525) szokatlanul konkrétan fogalmazza meg a fenti összefüggést, amikor azt vallja, hogy a két kozmosz azonos struktúrájú, ezért ugyanazok a törvényszerűségek jellemzik mindkettőt. Eszerint egyetlen hatás mind a két kozmoszban változásokat indíthat be, ami magyarázatul szolgálhat a csodákra is. Ezeket az emberi képzelet ugyan nem képes felfogni, ám ha belátja, hogy a makrokozmoszban lejátszódó változások összhangban állnak a mikrokozmosz törvényeivel, akkor a csodáknak is létjogosultságuk van az emberek és az élőlények életében, még akkor is, ha ennek nincsenek kellőképpen tudatában. Ficino és Mirandola az arab gondolkodás hatására tárgyalta a mikro- és makrokozmosz világa közötti összefüggést, és azt kívánták hangsúlyozni, hogy bármelyik világ ismerete a másik automatikus megismeréséhez juttat el bennünket.

A makrokozmosz különböző szintjeinek megismerése így karnyújtásnyira került, ami nagy lendületet adott a kabbalisztikus hatásra kibontakozó asztrológiai kutatásnak, valamint a mágiának, az alkímiának, és hatással voltak új etikai paradigmák kialakulására is. Az orvostudomány antik minták alapján elevenítette fel a mikrokozmosz elméletet: míg az egyes embertípusokat, temperamentumokat a makrokozmosz szintjén a négy őselem (tűz, víz, levegő, föld) határozza meg, ugyanezt mikrokozmikus szinten az egyes testnedvek aránya, dominanciája alakítja. Az embert gyakran tekintik a négy elem komplexumának, vagyis a makrokozmosz "miniváltozatának"- ez esetben a a hús vagy a csontváz a föld, a fej a tűz, a vér a víz, a tüdő pedig a levegő leképezése. A reneszánsz újplatonisták úgy vélték, hogy ezáltal a szabadság kérdése is átértelmeződik, mivel felfejthető a szabadság makrokozmosztól való befolyásoltsága. Az említett teóriák azt igazolják, hogy a reneszánsz korában sem sikerült kilépni abból a metaforikus, mítikus nyelvezetből, mely a görögség világából öröklődött át.

A mikrokozmosz-elmélet az újkorban

A reneszánsz fent taglalt egységeszménye a romantikusoknál köszön vissza a későbbiekben, pl. Goethe és Humboldt kutatásai is egy organikus világkép kialakulásához vezettek. Korábban Leibniznél merült föl még a mikrokozmosz-koncepciónak bölcseleti megalapozása - ő a monászokat tekintette parányi mikrokozmoszoknak, amelyek abban különböznek a démokritoszi atomoktól, hogy önálló lételvvel rendelkeznek. Mivel a világ a legfőbb monász, így a monászok közötti kapcsolat a mikro- és makrokozmosz közötti kapcsolattal összefüggésbe hozható. A természettudományok fejlődésével és filozófiáról való leválásával már önálló, egzakt tudományos tételek kimondása felé hajlott, és eltávolodott az analógiás gondolkodásra épülő organikus világ-ideáltól. A modern embereszmény?

Irodalom

  • Görög gondolkodók 2. Kossuth K., 1992
  • Arisztotelész: Lélekfilozófiai írások Európa K., 1988
  • Nyíri Tamás: Az ember a világban Szent István Társulat Bp., 1981
  • Paracelsus: Paragraum Bp., 1989
  • Szimbólumtár (Szerk.: Pál József és Újvári Edit) Balassi K., Bp., 2005
  • Dr. Kemenes Pál: A reneszánsz tudományának néhány jellemzője http://www.geocities.com/tapir32hu/renesz.html#20a
  • Szabad Bölcsészet http://szabadbolcseszet.elte.hu/index.php?option=com_tanelem&id_tanelem=274&tip=0

Csatlakozz hozzánk!

Ajánljuk

European Schoolnet Academy Ingyenes online tanfolyamok tanároknak
School Education Gateway Ingyenes tanfolyamok és sok más tanárok számára
ENABLE program Program iskoláknak a bullying ellen
Jövő osztályterme Modern tanulási környezetekről a Sulineten