A kérdéses történet
A XVII. században történt, hogy egy egésznapos kimerítő munka és ehetetlen vacsora után két nyomdászinas nyugovóra tért, de éjszaka olyan macskanyivákolásra ébredtek, ami nem hagyta őket pihenni, ezért másnap hajnalban fáradtan kezdtek hozzá a munkához, pedig a nyomda tulajdonosa a megszokott módon egész nap hajtotta őket, és kíméletlenül bánt velük. Ez az embertelen bánásmód bosszúért kiáltott, ezért az egyik inas elhatározta, hogy megleckézteti a mestert. Éjszaka odakúszott a mester hálószobájához, és egész éjjel macska módjára nyávogott, amivel nemcsak gazdáját, hanem az egész szomszédságot ébren tartotta. A következő két nap ezt újfent megismételte az inas, mígnem a mester és felesége úgy rendelkezett, hogy a munkások irtsák ki a macskákat, kivéve egyet, a mesterné cicáját. Az alkalmazottak hozzá is kezdtek a nagy macskamészárláshoz, először összefogdosták őket, majd bestiális módon kivégezték azokat. Ez a sajátos boszorkányszombat azonban felkeltette a mesterné figyelmét is, aki kérédőre vonta a munkásokat, hogy mi lelte az ő macskáját, mert sehol sem találják. Az inasok azt hazudták, hogy nem is látták a házikedvencet, de egyébként sem bántanák, mivel a mesterné kedvenc állata. Pedig ezzel a cicával kezdték a mészárlást, és különösen kegyetlen módon gyilkolták meg. A munkások nemcsak elkövették a mészárlást, hanem még hosszú heteken át egyfajta komédia keretében fel is eleveníteték a nagy macskamészárlást, amivel a nevezett inas kivívta nemcsak inastársai, hanem más műhelyek munkásainak becsületét is.
A fenti röpke történet számos történettudományi kérdést vet fel, amelyek a mikrotörténelem, a folklór és a történeti antropológia tárgykörébe tartoznak. Annak ellenére, hogy borzasztó, mégis első látásra úgy tűnik, hogy csak egy "ártatlan" történettel van dolgunk. Ám ha a "komédiát" (belle copie - [ragyogó tréfa]) jobban megvizsgáljuk, akkor számos olyan kultúrtörténeti és társadalomtörténeti problémával, tendenciával találjuk szembe magunkat, amelyek a "nagy" történelem menetét is befolyásolták.
Ennek bizonyítására elegendő néhány egyszerűnek látszó kérdést feltennünk. Miért éppen macskák gyilkolásában lelik kedvüket a munkások? Miért éppen macskazenével kívánják a mestert zaklatni a sértett inasok? Miért éppen a mesterné macskájával végeznek először? Miért okoz ekkora örömet a nyomdász szakma számára ez a kegyetlen, de történeti szempontból szóra sem érdemes komédia?
Az ördögi mese
Kultúrtörténeti kitekintésünkben már láttattuk, hogy a középkor, majd a koraújkor embere számára a karneválnak, a farsangnak és az egyházi ünnepeknek milyen nagy jelentősége volt, és ebben milyen szerep jutott a macskáknak. Néhány szokás felvillantásával azonban szeretnénk bővíteni a fenti "repertoárt". Ilyen szokás volt, hogy farsangkor a fiatalok egy "apát" vagy "király" vezetésével macskazenét adtak, vagyis tréfás felvonulás keretében meglátogatták a felszarvazott és papucsférjeket, a férjüknél sokkalta idősebb feleségeket, és fülsértő zenebonát csaptak ablakuk alatt, ezzel gúnyolva ki őket. Ilyenkor előfordult, hogy a felszarvazott férjek szimbólumaként macskákat adogattak körbe-körbe, eközben tépkedték a szőrüket, hogy egyre jobban vonítsanak a szerencsétlen állatok.
Június 24-én Szent János ünnepén az emberek máglyákat gyújtottak és olyan tárgyakat hajigáltak beléjük, amikről úgy vélték, hogy a bajoktól távol tartja őket. Ezen "tárgyak" közé tartoztak a zsákba varrt macskák is. Francia területen nem vetették tűzre az állatokat, hanem meggyújtották őket és az utcán zavarászták a rémült négylábúakat. A macskák és a tűz összekapcsolása, valamint az események katartikus hatása mind arra utal, hogy a macskákat ördögi lényeknek tekintették, amelyektől meg kell szabadulni, mert másképpen az ember nem boldogulhat.
A macskamészárlás tehát valami ördögi jelenségnek a felszámolására irányult, és a munkások is ilyen "mágikus" célzattal kezdtek hozzá borzasztó tettükhöz. Csakhogy esetükben a macska, mint ördögi jószág a mester ármánykodásaival hozható összefüggésbe. A mester és az inasok, valamint segédek közötti viszony ilyetén alakulása pedig egy komoly társadalmi átrendeződésre utal. A nagyipari termelést megelőző céhes korszakban ugyanis a céh tagjai valódi kisközösséget alkottak, még ha ez nem is volt mindig idillikus. A mester azonban a céh fejeként nemcsak irányította, hanem védelmezte, nevelte is a céh tagjait, általában segítette őket a boldogulásban, akár a mesterré válásban is. A XVII. században a nagy műhelyek feltűnésével a kisebb, az olcsó áruk versenyével lépést csak nehezen tartani tudó vállalkozások egyre kilátástalanabb helyzetbe kerültek, ezért a mesterek is igyekeztek minél kisebb ráfordítás mellett hasznot elérni. Ennek egyik módja az volt, hogy kiszipolyozták munkásaikat, segédeiket és inasaikat. Ráadásul akadályozták is őket abban, hogy mesterré válva önálló műhelyt nyissanak, hiszen ezzel újabb konkurrenciát teremtenének. Kitörési lehetőséget csak az jelentett, ha a nyomdász elvette feleségül elhunyt mesterének özvegyét, és maga vitte tovább a vállalkozást, emellett a mesteri rangot apáról fiúra örökíthette.
A segédek helyzetét tovább rontotta, hogy a mesterek gyakran szakképzetlen nyomdászokat alkalmaztak az olcsóbb munkabér reményében. Egyszóval annak a nagy történelmi változásnak váltak szenvedő alanyaivá, melynek során "a munkaerő társas viszonyból áruvá vált". Ezt támasztja alá az a tény is, hogy míg korábban a segédek folyamatosan egy műhelyben dolgoztak, addig a XVII. század második felére már csak alkalmi megbízatásokat kaphattak, és nyomdáról nyomdára jártak, hogy munkához jussanak (vö. szedi a sátorfáját). Ez a tendencia egyre jobban elidegenítette a segédeket a munkájuktól, és gyakoribbá vált körükben az erőszak, az ivás és a munkakerülés, valamint a mester, immáron a munkakadó kijátszása. A nyomdatulajdonosok körében a XVIII. századra el is terjedt az a sztereotípia, hogy a nyomdászok lusták, felületesek, züllöttek és megbízhatatlanok.
A nyomdászok a XVIII. században azt a "köztársaságot" sírták vissza, amelyben még szabadok és egyenlőek voltak, amelyben a döntések a nyomdászgyűlések (chapelle) során dőltek el, amelyben a mester a munkásokkal együtt dolgozott, együtt étkezett, egy nyelvet beszélt, és gyakran együtt is lakott. Most a mester-tulajdonso-munkaadó másik szubkultúrához tartozott, mint a munkások, amit ez utóbbiak a megaláztatás jelenként értelmeztek, és erre rakódott rá a mester és mesterné "kegyetlensége", vagyis, hogy míg ők nem vesznek részta fizikai munkában, az alkalmazottakat napestig egzeciroztatják.
Háromszoros "bűn" - egyszeri halál
A munkaadóval szembeni gyűlöletnek a macskák háromszorosan is áldozataivá válhattak. Egyrészt az ördögi helyzettel szembeni védekezés hagyományos módja a macskák legyilkolása, tűzbe vetése stb. volt (ld. ünnepek). Másrészt a gyűlölt mester feleségének kedvenc állata egy cicus volt, akit a munkaadók jobban kényeztettek, mint azokat a munkásokat, akikkel inkább együtt kellett volna éreznie a nyomda tulajdonosának és arájának. Harmadrészt a mester felesége jóval fiatalabb volt uránál, és gyakorta szarvazta fel urát - mégpedig az ugyancsak fiatal gyóntatópappal -, és mint láttuk a felszarvazott férjeket is macskazenével ünnepelték. A macska egyébként francia területen is a szexualitás és a termékenység szimboluma is volt. A kedvenc macska lemészárlásával tehát kétszeresen is bosszút állhattak a tulajdonoson, egyrészt morális értelemben, másrészt a társadalmi igazságtétel értelmében.
Ez utóbbi érdek a magyarázata annak, hogy a mészárlás kegyetlen tettét titokban tudták tartani, és a mesterné minden bizonysága ellenére is titokban maradhattak a bűn elkövetői. A munkások ugyanis miután teljesen elkülönültek a tulajdonosoktól, önálló szervezeteket hoztak létre, saját szabályzattal és erkölcsi kódexszel. Ezekbe a testületekbe csak körülményes procedúrák során, mégis egyszerűen lehetett bekerülni- oktatás, vizsga és beavatás előzte meg a felvételt, és a legfőbb szabály az volt, hogy mindig maradjon becsületes ember (honnéte homme), és tartózkodjon mindenféle képmutatástól, ez utóbbi ugyanis a munkaadók sajátja. Végezetül arra a kérdésre válaszolunk, hogy miért is a macskák legyilkolása tűnt a legkézenfekvőbb megoldásnak a segédek számára?
Mindez egy ősi beidegződésnek a folyományaként is magyarázható. Francia nyelvterületen a macskák okkult hatalma régóta "ismert" jelenség volt. Anjouban úgy "tudták", hogy ha egy macska beteszi a lábát a pékségbe, akkor ott nem kel meg a kenyér. A bretagne-iek szerint nem lesz kapás, ha a halászok előtt átmegy egy macska. Másutt eleven macskákat temettek a földbe, mert így a gyomok sem kelnek ki. Betegségek ellen is hatásosnak tartották: tüdőgyulladás ellen például macskafülből lecsapolt vért kellett vörösborral elegyíteni és meginni; kolika ellen a borba kevert macskaürülék használt; ha pedig láthatatlanná akart valaki válni, akkor Bretagne-ban frissen ölt macska agyvelejét kellett frissen elfogyasztani. Meddő alamafa mellé is "célszerű" volt macskát temetni. De az is közismert volt, hogy a macska megölése a gazdának szerencsétlenséget jelent.
Summázat
Ha összegezni akarjuk a fenti, első látásra közömbösnek tetsző történetet, akkor könnyen beláthatjuk, hogy egy gyökeresen átalakuló társadalom szociális és morális gondjainak kezelésére egy ősi varázslás-rontás motívum tűnt megfelelő eszköznek. Ezt látszik igazolni az a tény is, hogy a rontással szemben nem a helyi papot hívták segítségül, hanem egy régi, bevált módszert alkalmazták a segédek. Egyúttal problémáik feledtetésére segítségül hívták az iróniát is, hiszen a macskamészárlás előtt szabályos bírósági tárgyalást is rendeztek, melyben elítélték a macskákat, majd a "törvényes kereteknek" és szokásoknak(!) megfelelően fel is akasztották a társadalom rendjét veszélyeztető macskákat. Nem lehet ebben nem a törvényhozás és a fennálló társadalom rendjének bírálatát látni.
A fenti történet feldolgozásában alapvetően a mentalitástörténet eszközeivel éltünk, amelynek a feladata és célja, hogy politikatörténet dominanciáját közömbösítve a korszak és a modern társadalom mentalitását megismertesse, és ezáltal képessé tegye az olvasót arra, hogy a történelemből tanulva saját korát is jobban értse. Gondoltuk volna, hogy a macskák még a történelem és jelenünk megértéséhez is asszisztálni tudnak?!
Felhasznált és ajánlott irodalom
- John H. Arnold: Történelem
Corvina K., 2005 - R. Darnton: A nagy macskamészárlás
Akadémiai K., Bp. 1987 - Szimbólumtár (Szerk.: Pál József és Újvári Edit)
Balassi K. Bp., 2005 - Mitológiai enciklopédia I.
Gondolat K., Bp. 1988 - Rainer Köthe: Macskák
Tessloff és Babilon K., Bp. 2002 - Natalie Zemon Davis: Társadalom és kultúra a kora újkori Franciaországban
Balassi Bp., 2001 - Láng Benedek: Történelmi antropológia és mikrotörténet